2018. november 5.

I am a series-killer


Mostani témázásunk keretében filmsorozatokkal kapcsolatos függéseinkről vallunk színt. Be kell ismernem én nem csak a könyvek lapjain imádom a csavaros történeteket, hanem bizony a filmvásznon is, legyen az akár egész estés film, vagy több évadon keresztül tekergőző teleregény. Ha úgy vesszük, a történetek körül forog az életem (ráadásul emberekkel foglalkozom, szóval ez tényleg igaz), és nincs is jobb kikapcsolódás annál, mint elmerülni ezekben a képzelt világokban. Sokszor emlegetem, hogy rossz korba születtem, de azt hiszem, a Jane Austini teahörpölések közepette nagyon hiányozna nekem a Netflix és a kedvenc történeteim hétről hétre.

Forrás

Kezdem akkor Ádámtól és Évától. Már egészen kicsi koromban érdekelt ez a műfaj, úgyhogy természetesen néztem a Dallast és a Szomszédokat is, aztán persze nagy lelkesedéssel követtem a brazil és mexikói szappanoperákat is, mint pl. A Homok titkai, az Esmeralda vagy a Paula és Paulina. Nyolcadikosok lehettünk, amikor leadta a TV2 a Barátok és szerelmek, illetve a Szeretni beindulásig sorozatokat, melyek az első kísérletek voltak a szappanoperák tengerén, amik igyekeztek nyitni a kamasz generáció felé. Nagy bánatomra, azóta sem ismétlik sehol ezeket, pedig tényleg igényes volt mindkettő. Utóbbiban szerepelt Emanuel Ortega, természetesen mindenki bele volt esve az ábrándos zongoristafiúba, akinek még a lemezét is megvettem, és a mai napig kívülről fújom a dalszövegeket spanyolul halandzsázva.


Mondtam, hogy jóképű, ez a dal pedig gyönyörű

A gimnáziumban aztán szintet léptem, amikor megismerkedtem az azóta is örök kedvenc Dawson’s Creek (Dawson és a haverok) hatévadnyi csodájával. Ha éppen nem tartózkodtam otthon, akkor be volt időzítve a videofelvétel, a kedvenc jeleneteimet így rongyosra nézhettem később is.
A maga nemében korszakalkotó volt, hiszen ebben a sorozatban kezdtek nagy hangsúlyt fektetni az aláfestő zenékre, így rengeteg szuper zenekart és dalt lehetett felfedezni, mindamellett hogy azon izgultunk Joey vajon Pacey-t vagy Dawsont fogja-e választani a végén. Imádtam a kisvárosi hangulatot, a bonyodalmakat, de legjobban Pacey Wittert, akit Joshua Jackson bravúrosan alakított, és bármikor újra tudom nézni mind a hat évadot. Szerintem minden lánynak kijárna egy Pacey <3 Joshuát egyébként követtem a Fringe (A rejtély) sorozatba is, nem bántam meg, ez a kedvenc sci-fi jellegű sorozatom, ami szerintem jobb, mint az X akták, ezekkel a párhuzamos univerzumokkal, meg alteregókkal, meg mindennel együtt.
 Az egyik kedvenc dalom a sorozatból

Másik örök kedvencem, amire már az egyetemi vizsgaidőszakban függtem rá, többek között azért is, hogy szinten tartsam az angol tudásom a One Tree Hill (Tuti Gimi). Úgy néz ki, én már csak ilyen vagyok, nagyon bejönnek ezek a kisvárosi, középiskolás ifjúsági szenvelgések. Kedvencem sokakkal ellentétben nem Peyton hanem a zseniális Brooke Davies, aki amellett, hogy gyönyörű, minden helyzetet túlél, minden pofonból feláll, igazi tökös csaj. Véleményem szerint tök jól átvezették a készítők a karaktereket a felnőtt korba és mindig releváns problémákat helyeztek a középpontba. Kedvenc párosom természetesen Hailey és Nathan. Akkor még nem létezett ez a szó, hogy „shippelem” (szorítok értük, támogatom őket, mint szerelmespár – a szerk.) őket, de így volt. Azt hiszem kicsit mindannyian ilyen gyengéd, támogató szeretetkapcsolatra vágyunk egy házasságban, mint amilyen az övék volt. Na meg persze láttátok már Nathant póló nélkül kosárlabdázni? Rögtön megértitek Haileyt!

Minden rész végén volt idézet, nekem ez a Shakespeare a kedvencem

A könnyű letöltéseknek, később pedig az egyre inkább elterjedő online streamelésnek köszönhetően az egyetemi éveim alatt elég sok sorozatot néztem. Én nem azért éjszakáztam, mert annyit tanultam éjjel, hanem annyit tanultam nappal, hogy csak este maradt időm sorozatokat nézni. Így robbant be az életembe az egyik csúcs kedvencem, amit sosem unok meg, amit bármikor újra tudok kezdeni, amivel igaz most kicsit elakadtam, de attól még imádom: Grey’s Anatomy (Grace klinika).

Nyár volt és én szakdolgozati kutatáshoz készülődtem kórházi terepen, gondoltam hangolódom egy kicsit, hogyan is kell majd fehér köpenyben grasszálni a huzatos folyosókon. Teljesen beszippantott az egész, orvosi szókincsem az egekbe szárnyalt angolul, és a karakterek, valamint az események folyása, az érzelmi hullámvasút, amihez Shonda Rhimes (a készítő) nagyon ért, mind-mind rabul ejtették a szívem.

Ha egy sorozatbeli világban kellene élnem, akkor én a Seattle Grace, később Grey-Sloan Memorial Hospital világában szeretnék élni, és valószínűleg egy istenkirály szív- és mellkas sebésznő lennék, vagy idegsebész. Nagy kedvencem volt Christina Young, erős női karakter, céltudatos, őrülten tehetséges, munkamániás. Vagy Mark Sloan akinek a humora utolérhetetlen, mellesleg pedig szuper jóképű nőcsábász pernahajder. Doctor Miranda Bailey alábbi monológját pedig irigylem Chandra Wilson színésznőtől, mert egyszerűen zseniális, úgy ahogy van. S bár sokszor telesírtam a párnám egy-egy évadzárón, és meg tudtam volna fojtani Shondát, amikor karaktergyilkosságokba kezdett, de mégis szerintem ez a sorozat még a Vészhelyzetet is übereli, én mondom nektek!
 A lényeg 1:18-tól 

Tudom, hogy lassan értekező kisregényt írok, de nyugodtan tarts szünetet, dobj be egy kocka csokoládést, mert hidd, el igazi csemegéket tartogatok még a számodra, és ha már láttad őket, akkor pacsi, van még egy ilyen gyagyás sorozatfüggő, mint te, szóval nem vagy egyedül! Másik kedvenc zsánerem a krimisorozatok. Ez lehet nyomozós, robotos-üldözős, profilozós, kommandós helyszínre-berobbanós, átívelő-szálas furmányos-gondolkodós, teljesen mindegy imádom őket, és egyszerre többet is akár, szóval nagy hasznomra van a www.whatnext.eu oldal, ahol számon tudom tartani melyikben hol tartok.

A műfaj csúcsán nálam a Criminal Minds (Gyilkos elmék) csücsül, amit szakmai érdeklődésből kezdtem el nézni, a pszichopatológiai, illetve viselkedéselemzős részek miatt. Talán kicsit morbid, de legtöbbször főzés közben néztem, én krumplit pucoltam és daraboltam, ott meg emberek más embereket. Lehet, hogy valaki megrázónak tartja, de szerintem nagyon érdekes, ahogyan levezetik, hogy az elkövetők, miért és hogyan jutottak el idáig, továbbá, hogy ebben is létezik kézjegy, nincs két egyforma elkövetési módszer. A legszörnyűbb dolog, ami veled történhet, amikor a saját elmédnek esel áldozatul. Nagyon kedvelem a karaktereket, szívesen kölcsönvenném Dr. Spencer Reed fotografikus memóriáját, Hotchner vezetői képességeit, és Garcia kisasszony helyében én nem csak barátkoznék a mindig jóképű és vicces Derek Morgannel. Az elemző csapat élete és egyéni drámái, örömei azok, melyek megfűszerezik még a sötét, lehangoló epizódokat is, s hétről-hétre berántanak, hogy tovább izguljunk értük.
A legkedvencebb nyomozós sorozatom a Chicago PD, ami egy franchise része, mert a készítők jegyzik a Chicago Fire-t meg a Chicago Med-et is, de nekem a PD jött be legjobban. Adott egy úgynevezett Intelligence Unit, akikhez mindenféle furmányos bonyolult bűntény eljut: drogok, szervezetbűnözés, sorozatgyilkosság, emberrablás, ilyesmi. Mondhatni, hogy a különös és különleges, de egyben nehéz dió esetek náluk landolnak. A vezetőjük Hank Voight nem semmi egy figura, reszelős hangján ízeseket káromkodik, néha kenőpénzt használ, és nem riad vissza a szabályzattal ellenkező módszerek alkalmazásától sem. Mindenkin rajta tartja a szemét a csapatban, amolyan apafigura, és nem könnyű bejutni ebbe az egységbe. Kedvencem Adam Ruzek és Jay Halstead, de nagyon bírom Erin Lindsayt is (akit a Brooke Daviest is alakító Sophia Bush formál meg). Annyira beszippantós, hogy lassan te is elkezded ismételgetni Voight után, hogy „Dont fuck with myyyy city!”.
 
Forrás
Szintén ebben a műfajban egy kicsit művészibb, fantáziadúsabb, már-már látomásszerűen egybefolyó műremek a True Detective (Született detektívek) első évada. Woody Harrelson és Matthew McConnaughy akkorát alakít benne, hogy leesik a fejed. Két teljesen ellentétes személyiségű rendőrpárost játszanak, és megpróbálnak felderíteni egy sorozatgyilkosságot. A tempó egyáltalán nem feszes, vagy pörgős, hanem megfontolt, komótos, és a Cole nyomozót megformáló McConnaughy monológjai és kinyilatkoztatásai a legzseniálisabbak benne. Nem is az a legfontosabb eleme a sorozatnak, hogy kiderüljön ki az elkövető, hanem az, ahogyan idáig eljutnak, miközben az egyéni drámák árnyalják a képet. Beteg voltam, két nap alatt lezúztam mind a tíz részt és csak tátogtam, szóval, ha eddig még nem láttad, tegyél egy próbát. Nagyon megéri, két zseni jutalomjátékát fogod látni.

Mostanában kevesebb az időm, de a Netflixnek hála, most a Blacklist (Feketelista) az egyik kedvencem. Azt hiszed már mindent láttál? Képzeld el, hogy a legkeresettebb, agyafúrt, fehérgalléros bűnözők egyike Raymond Reddington önként és dalolva, jól szabott öltönyében besétál az FBI központjába és feladja magát, azzal a kikötéssel, hogy csakis Elizabeth Keen ügynökkel hajlandó beszélni. Bamm! Máris nála van a kontroll, és kezdődik a furcsábbnál furcsább bűntények megoldása, a legmegátalkodottabb alakok kézre kerítése. Ez már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy az agyunkat egy jóllakott óvodás állapotában tartsa, no de az átívelő szálak, az egyéni titkok és drámák, a szegmensek Elizabeth és Raymond magánéletéből fokozatosan fenntartják a feszültséget, amitől persze még kómás fejjel is a tovább gombot nyomkodjuk, mondván ,,csak még egy rész és alszom!”.
 
Forrás
Ha még szeretnél olyat, ami annyira magába szippant és leköti a figyelmedet, hogy még pislogni, köhögni, netán levegőt venni is elfelejtesz, akkor semmiképp se hagyd ki a Prison Break (A szökés) nevű műremeket. Kötelező, klasszikus, kult-sorozat. Miachel Scofield magát is bebörtönözteti, csak azért, hogy ártatlan testvérét kiszabadítsa onnan. Magára tetováltatja a börtön tervrajzát, és nagyon agyas módon szervezi meg az egészet. Kedvenc karakterem Michael mellett a velejéig romlott T-Bag. Robert Knepper rendre ilyen sötét figurákat játszik, de azt mindig tűpontosan és baromi jól!

Ha csak kevés időd van egy nap és nem akarsz nagy agymunkát, akkor a CSI Miami a te tökéletes választásod. Biztos lehetsz benne, hogy Horatio Cane két napszemüveg-igazítás között minden rohadékot elkap. Ha pedig régi korokba révednél vissza, miközben csodálatos brit angol nyelvhasználat is simogatja a fülecskédet, akkor csakis Sherlock-ot nézz a méltán elismert és tehetséges Benedict Cumberbatch alakításában, akitől valljuk be még egy bevásárló lista tételes felolvasása is Osca- esélyes alakítás lenne.

Nem is értem minek gépelem még ezt a maratoni posztot, mikor nézhetném valamelyik kicsikémet. Mondanom sem kell, ha nevetni akarok és jól érezni magamat a bőrömben, akkor Jóbarátokat nézek. Most már abban a korban vagyok, mint a szereplők, de még nem találtam meg a rákomat, ahogy Phoebe mondaná. Megunhatatlan, mindig felvidít az, hogy Joey nem ad a kajájából, hogy Rachel szerint a gliba igenis egy szó, hogy Ross szerint szünetet tartottak, hogy Chandler nem osztogat tanácsokat, inkább szarkasztikus kommentárokat, hogy Phoebe nem érti mivel etetik azt a büdös macskát, és hogy Mónika mindig mindent kézben tart.
Forrás

Szerettem az Így jártam anyátokkal-t is, kivéve a végét, mert az emberiségellenes bűntett, amit a készítők ott véghezvittek. Mindazonáltal imádtam Barney ferge - várd ki- teges taktikáit, Ted Mosby lamentálásait a nagy Ő-ről, Marshall és Lily néha már-már túl őszinte kapcsolatát (igen mindenkinek járna egy Marshall), és persze Robint, aki úgy volt nagybetűs nő, hogy közben három férfi energiája és rátermettsége veszett el benne. Bármikor csípem el a tévében, akármelyik évadot, szintén melegség költözik a szívembe és valamiféle csendes nosztalgia.

S ha már komédia, akkor a legkedvencebb agyradírom a The Big Bang Theory (Agymenők). Zseniális sorozat, zsenikről. Nem ismered őket? Az elméleti, a gyakorlati fizikus, a csillagász és a mérnök találkoznak egy szexi, szőke pincérnővel. Azt gondolod ez egy szakállas vicc kezdete? Pedig nem! Egyszerűen töménytelen mennyiségű helyzetkomikum és lehetőség rejlik ebben, ahogy a kockák világát ellenpontozza egy normális nőci szemléletmódja. Később csatlakozik hozzájuk Bernadette aki mikrobiológus és Amy aki neurobiológus. Nekem Sheldon a kedvencem, illetve a Howard és Raj közötti bromance. Nézz bele, nem bánod meg és nincs is tele fizikus viccekkel, szóval ne aggódj!
 
Forrás
Igyekszem rövidre fogni, mert lassan már szakdolgozat mennyiségű lesz a szövegem, no de én szóltam, én figyelmeztettelek, hogy imádom a történeteket és hangulatom szerint csapongok egyiktől a másikig. Van a szuperhősös csomag, időnként ezekre is rákattanok, aztán kicsit félbe maradok velük. Rá voltam feszülve az Arrow-ra (Zöld íjász) a harmadik évadig, aztán jött egy hullám a Flash-ből és a Supergirl-ből is. Úgy néz ki, jó kockalány lennék, mert imádom a szuperhősöket. Flash a kedvencem, mert ő olyan kis nerd és esetlen, de nagyon szerethető és cuki. Háttér sztorik, egyéb emberfeletti karakterek, nyomozás, gonosz professzorok és társaik, és persze szerelmi szálak, hát kell ennél több?

Persze nem lennék igazi nő, ha nem néznék kosztümös sorozatokat is. Első nagy beleborulásom a Tudors (Tudorok) volt, mert akkoriban elég sok történelmi romantikust is olvastam, és odavoltam Erzsébet királynőért és Boleyn Annáért. Persze azt hiszem csak a 2. évad végéig néztem, mert Anna halála után elvesztettem az érdeklődésem. Ugyanakkor, amit Jonathan Rhys-Meyers és Natalie Dormer leműveltek az valami zseniális. Inspiráló a játékuk, de persze a többi karakter sem kutya.
 
Forrás
Bevallom a könyveket nem olvastam, de az Outlandert imádom. Igaz elakadtam a második évadnál, mert hát láthatod, hogy mennyi mindent nézek, de olyan ez a sorozat a léleknek, mint egy falat kenyér. Csodálatos skót felföldi helyszínek, lebilincselő történet, szép és tehetséges színészek. Ha láttad már Sam Heughen játékát Jamie Fraserként, akkor biztos megfordult a fejedben, hogy neked is jó lenne egy ilyen tagbaszakadt skót pasi, aki fehérnépnek szólít, és bárkit kettéfejelne, ha bántani merészel téged, miközben a leggyengédebb férj a világon. Ébren viszont ne álmodjunk ugye? Szóval nem marad más, mint hogy elmerüljünk ebben a sztoriban és 41 percig elhiggyük, hogy velünk is megtörténhet, ami Clairrel és élhetünk két életet egyszerre.

S ha még mindig nem lenne elég, akkor húzódjunk csak vissza az angol vidékre, és szürcsölgessünk egy kis teát Lady Crowley-val, akit a zseniális Maggie Smith alakít a Downton Abbeyben. Van itt kérem minden: angol vidéki élet egy hatalmas udvarházban. Lordok és Ladyk, meg Earl-ök, ondolált hajfürtök, pihegő és lázadó hölgyek, háború, szerelmi, dráma, szép öltözékek, úriemberek, akik után sóhajtozni lehet és nem csak azért, mert jóképűek. Pletykálkodhatunk a cselédekkel az alagsorban, és merenghetünk egy letűnt kor hajnalán, ahol az élet még békésebb mederben folyt, és nem robogott el mellettünk, mint egy sugármeghajtású rakéta.
 
Forrás
Legújabb függésem, ami olyan igazi beszippantós, világot kizárós, pillangórepdesős aha-élmény számomra: A discovery of witches (Boszorkányok elveszett könyve). Évezredek óta nem volt normális, boszorkányos sorozat. Talán a bűbájos boszorkák (Charmed) óta nem, ami szintén nagy kedvencem volt. 8 részből áll egy évad, és a középpontban Diana áll, aki boszorkány, de valamiért korlátozottan van jelen az ereje, és kevéssé tudja uralni azt. Diana tudományos karriert fut be, fiatal kora ellenére már doktori fokozatot szerzett és szigorúan tudományos alapokon vizsgálja az alkímiát és egyéb hókuszpókuszokat. Amikor aztán sikerül egy olyan kéziratot kikérnie a könyvtárból, ami után más emberek, boszik, vámpírok, démonok már évszázadok óta kajtatnak, akkor kicsit megváltozik a széljárás és beindulnak az események. Ami engem illet, imádom a vámpírokat és megint kapunk egy érdekes példányt: Matthew Clairmont már vagy 1500 éves, művelt, kifinomult ugyanakkor férfias jelenség. Órákig elhallgatnám, ahogy beszél, és nagyon izgat, hogy a sorozat hogyan dolgozza fel a témát, milyen hiedelmeket épít be róluk. Egyelőre úgy tűnik, nem zavarja a napfény és nem is csillámlik, és gyűrű se kell neki, hogy közlekedjen. A démonok is érdekelnek, mert eddig jobbára nem túl szalonképes módon ábrázolták őket a filmvásznon. Kivéve talán Cole-t a Charmed-ban. Ő aztán megért egy pár ajtócsapkodást az biztos!

Szintén mostani mazsolám a Riverdale. Amennyire tudom ennek is képregény az alapja, de nem szuperhősös, hanem középiskolában játszódós, kisvárosi, rejtélyeskedős, amolyan nyolcvanas évek kisugárzással. Nem darálom úgy, mintha az életem múlna rajta, de nem is tudom elengedni sem. Lehetséges, hogy ehhez a Jughead-et alakító Cole Sprouse-nak is köze van, akinek mind a karaktere, mind a valós énje üdítően érdekes személyiség. No meg persze Bughead (Betty+Jughead) forever! Mindenképpen végig fogom követni a kapcsolatuk alakulását, és hát tudni akarom ki ölte meg Jasont! Mondhatjuk, hogy kisvárosi ármánykodásból és pletykálásból nekem sosem elég.
Azt még el kell mondanom, hogy a magyar sorozatoktól engem rendre a hideg kirázott a pocsék forgatókönyv és dramaturgia miatt, és akkor a színészi alakításokról már ne is beszéljünk. No de manapság van ám élet a Jóban Rosszban és a Barátok közt-ön túl is! Nyáron teljesen ráfüggtem a Korhatáros szerelemre, ami nagyon szórakoztató, aranyos és pörgős is egyben. Remek színészek játszanak benne és szerintem nagyon jó a színvonala. Egy fiatal 25 éves srác beleesik, mint részeg az árokba, egy 39 éves 3 gyermekes családanyába, aki mindezt viszonozza. Ott van még egy minden lében kanál anyós, a kamasz kölykök, a volt férj, az okoskodó sznob, sógornőjelölt, szóval van itt min nevetni, izgulni, függeni! A terápiát is elkezdtem, de ezzel lassan fogok haladni, mert hát nem akarok munka után is munkát nézni és óhatatlanul beindul az agyam, viszont sokat lehet tanulni belőle, szóval gyűrni fogom, de csak lassan szemezgetve.

Szerettem volna még írni a koreai sorozatmániámról is, ami most kicsit alábbhagyott, de nem véglegesen. Azért annyit elárulok, hogy koreai sorozatokat nézni egy másik létforma. Eleve csak egyetlen évad van, általában 16-20 résszel és minden szálat elvarrnak. Nem feltétlen a cselekményen van a hangsúly, hanem az érzelmek átadásában baromi erősek. Ha a főhősnek épp megszakad a szíve, akkor fizikailag érzed a mellkasodban, hogy összefacsarodik, esetleg te is bőgni kezdesz, pont annyira kevéssé elegánsan, mint ahogy a vásznon a szereplő. A testiség náluk nem elsődleges, itt nem lesz az, hogy 5 perc után máris az ágyban vannak a karakterek.
Életkép k-drama nézés után
Forrás
Fokról-fokra építik az intimitást, és már egy kézfogásnak is annyira ujjongsz majd, mint a lottó ötösnek. Visszahozza a régi, békebeli udvarlás izgalmát, és a pillangókat a gyomrodba. Közben megismered a kultúrát, a nyelvet, a szokásokat, és ellenállhatatlan vágyat érzel, hogy te is magadba tömj egy kis sült rizst, vagy dobukkit, vagy néhány tojástekercset.
Nem tudod hol kezdd? www.viki.com oldal hivatalos stream oldal, vehetsz prémiumot a reklámok ellen, vagy beszállhatsz valamelyik fordító csapatba és előbb-utóbb megkapod a prémium fokozatot, és megnyílik előtted a mennyország kapuja, végtelen sok jó történettel. Kezdésnek néhány igazi gyöngyszem:

Heirs: Középfajsúlyos, de nekem ez volt az első, rengeteg kiváló sztár játszik benne, engem megvett kilóra. A gazdag fiú és a szegény lány végül egy fedél alatt kötnek ki. Mi lesz ebből?
Boys over flowers: Régebbi, de szinte kötelező elem, a k-drama sorozatok egyik alfája és omegája. 4 srác és egy tűzről pattant lány kalandjai.
Secret Garden: Az egyik legcsodásabb szerelmi történet, némi fantasy elemmel, mert egy ponton a szereplők lelke testet cserél.
Kill me heal me: Jisung az egyik legnagyobb és legtehetségesebb dél-koreai színész. Neki még a szemöldöke is játszik. Ebben a sorozatban egy többszörös személyiséggel megáldott fickót alakít, így tulajdonképpen hét karaktert játszik egyszerre. Lehidalok a pasastól!
Secret: Melodráma a javából, szintén Jisunggal. Olyan szerelmi történet, ahol az egyik bosszúból, de tévesen majdnem tönkreteszi a másik életét. Azt hiszed, tudod mi az a dráma, bosszú és fájdalom? Akkor még nem láttad ennek a koreai változatát. A nyugati sorozatok ehhez képest smafuk.
Mask: Hasonmásokkal operálós történet. A szegény lányt a halott gazdag nő helyére kényszerítik, miközben belülről próbál rájönni az igazságra, és emellett még „férje” hidegségét és „szeretője” zsarnokoskodását is el kell viselnie. Feszült, pörgős, izgalmas, aludni se nagyon akartam mellette.
Scarlet Heart Ryeo - Wang so és Hea Soo <3
Forrás

Scarlet Heart Ryeo
: Az én eddigi kedvencem. Egy vízbe esős baleset kapcsán a lány a múltban találja magát, egy teljesen másik korszakban, ahol még uralkodók és hercegek élnek. Történetesen itt most 7 hercegről beszélünk, dinasztia meg minden. A lányba persze nem csak az egyikük lesz szerelmes, naná hogy a fekete bárány, kemény Wang So-t is megérinti, és innentől kezdve drukkolunk a pozitív végkifejlet iránt, de hogy lehetséges-e egy ilyen? Nem tudhatjuk, de a koreaiak aztán nem szívbajosak, ha drámáról van szó!

Uncontrollably fond: Woo Bint még az Heirs-ben fedeztem fel, mint second lead (általában a második számú hódoló, aki soha nem kapja meg a nőt. Sokszor annyira szimpatikusak, hogy nekik drukkolsz, ezt nevezik second lead syndrome-nak). Ebben a sorozatban azonban főszerepet kapott. Egy beképzelt énekest alakít, aki látszólag felszínes, arrogáns és nem a mély érzések jellemzik. Gyerekkori szerelmével csúnyán szakít, ám most mégis kénytelenek együtt dolgozni, mert a lány forgatja róla a dokumentumfilmet. A múlt és a jelen fájdalmasan összefonódik és ezer meg ezer csavar vár kibogozásra. Azt hiszed, tudod mi lesz a vége? Nagyon tévedsz!

Oh my Venus: Humorosabb komédia. A női karakter korábban szép volt, vékony és népszerű, szerelme is népszerű úszó, most már üzletember. Mellette elhízott, elkényelmesedett és most szakít vele a pasi, hogy aztán egy barátnőjével járjon, aki rémesen kövér volt, de mára már lefogyott és nádszál karcsú. Ekkor jön a képbe a jóképű edző, aki segít lefogyni neki, s közben persze az ő kapcsolatuk is szorosabbra fonódik. Azért ebben is vannak drámaibb fordulatok, de alapvetően egy szívmelengető, megmosolyogtató történet.
 
Forrás
Még hosszan tudnék felsorolni koreai és nem koreai kedvenceket, de azt hiszem, aki eddig nem aludt el, az egy hős. Héééééé ébresztő! Tessék felkelni álomszuszékok, vagy mindjárt elkezdek spoilerezni! De mit is? Trónok harcát? Aranyéletet? Valamit, amin mindenki függ, haha! Nem maradt más dolgom, megyek, benyomom a play gombot és máris folytatom a sorozatom. No de melyiket? Vajon te kitalálod?

Adieu drágáim,

Anaria

PS: Anaria vagyok, 30 éves és sorozatfüggő :))))))


Nézd meg a többiek min függenek:



Zenka, Zakkant, PuPila, Nima, Dóri, Ír Gulyás és csalamádé

2018. október 15.

Regényes életeim


Ezúttal Zenka vadregényes ötletét valósítjuk meg a témázás keretében. Gondoltam jó fantáziatorna lesz ennek a bejegyzésnek a megírása, szóval vágjunk is bele. Ki is lennék én különféle regények és történetek megsárgult lapjaira olvadva? Tartsatok velem ezen a képzeletbeli hullámvasúton és rögvest kiderül. Ki tudja, lehet  egy napon az egyiket meg is fogom írni!

1. Ki lennél, ha egy mesében szerepelnél?

Valamiért most az jutott eszembe, hogy egy alternatív hercegnőtípus lennék, akinek jó a humorérzéke és ezerféle dolog érdekli a férjhez menést leszámítva. Ezzel persze kiborítanám a szüleimet, a varrónőket pedig azzal, hogy szeretnék nadrágot hordani és inget, mert abban könnyebben lehet császkálni mindenfelé. Sokat olvasnék mindenféle témában, ami szintén nem előnyös, mert ugye egy uralkodói sarjnak, aki nő, nem kellett annyira okosnak lennie.
Néha álruhában kilógnék a közeli faluba/városba és barátkoznék az egyszerű emberekkel. Fogadok, beleszeretnék valami vagány fiúba, aki jóképű és kedves, de nem arisztokrata. Ha meghallanék egy ilyen szokásos kihívást, hogy le kell győzni valami sárkányt, tuti meg akarnám próbálni, csak hogy ne unjam magam halálra minden egyes nap. Az is lehet, hogy csak simán felkerekednék világot látni, szerencsét próbálni, mert ez nem csak a legkisebb királyfinak jár, hanem szuperklassz hercegnőknek is.

Forrás

2. Ki lennél egy fantasy regényben?

Egészen biztosan olyan történetben szerepelnék, amiben létezik a mágia. A mostani hétköznapi világunkban játszódna, és csak úgy, mind Wednesday Addams, aki baltás gyilkosnak öltözve úgy nézett ki, mint bárki más, mi is úgy néznénk ki, mint bárki más. Léteznének vámpírok, mágiával bíró emberek, sötét és nem sötét angyalok, más dimenzióból idekeveredett varázslatos figurák, akik szintén emberek csak másképp. Én olyan karakter lennék, aki a többiekhez hasonlóan nem fekete-fehér, ergo nem szuper jóságos, vagy tök gonosz. Valamiféle sötétmágiás vezérnő lennék, aki szép lassan felnő a feladathoz és ugyanúgy megvan a sötét oldala, mint a barátságos emberi. Fantasztikusan tudnék verekedni, kézlegyintéssel odébb tenni embereket, vagy fájdalmat okozni nekik. Képes lennék a teleportálásra és a gondolatolvasásra is, ha úgy akarom. Persze valaki folyton ki akarna nyírni, de a hasonlóképpen fura barátaimmal együtt valahogy legyőznénk ezeket az akadályokat, miközben bejárunk a suliba/munkába és a felszínen normális életet élünk.
 
Forrás

3. Sci-fi. Robot lennél, űrhajós, vagy egy szereplő a gépteremben?

A sci-fi nem áll hozzám olyan közel, de azt hiszem, ha egy ilyen regényben szerepelnék, akkor egy űrcirkáló fedélzeti kapitánynője szeretnék lenni. Magas lennék, a hajam sötétlila hullámokban omlana alá, ezüstszínű bőröm csillogna, de nem lennének tünde füleim. A szemeim is sötétlilák lennének, a kacagásom pedig rekedtes, mint egy láncdohányosé. Folyton pörögnék valamin és igyekeznék mindenre ügyelni, így a társaim azzal viccelődnének, hogy sosem alszom, pedig csak kevesebb alvással működöm. Szabadidőmben matematikai egyenleteket oldanék meg, mert ez kikapcsolja az agyamat, vagy a legkedvencebb ételemet enném: nutellába mártogatnám a chilis tortilla chipset, és nem érteném, miért öklendeznek ettől a többiek. Gyengéim a szőrös, bolyhos simogatni való cicusok. Amikor épp nem intergalaktikus utazásokat teszek, akkor cicákat simogatok, illetve dolgozom egy olyan egyenleten, amivel végre kiszámíthatóvá válnának a pasik.
 
Forrás
4. Ki lennél egy Jane Austen regényben? Szomorú hősnő, egy sznob vipera, lovászfiú, esetleg egy tiszt?

Valamiért az ugrott be, hogy egy világra való középkorú (40-es) nő lennék, aki mellől már elfogyott két férj, és ennek következtében mérhetetlenül gazdag vagyok, így élhetek, mint Marci hevesen. Egyetlen fiam van, aki szerencsére higgadt, megfontolt és tökéletes úriember, s hála az égnek sikerült megfelelően kiházasítani, de a nagymama megszólítást kerülöm, mint a pestist. Néha ciki neki, de leginkább büszke arra, hogy ilyen haladó szellemű anyja van, aki a legjobb barátja is, ha éppen arra van szükség. Nagy társasági életet élek, igyekszem összeboronálni a bálokon, a fiatal lányokat a számukra legmegfelelőbb partnerekkel. Ehhez valahogy különös tehetségem van, így aztán nagyon sokan felkeresnek, akik párt akarnak találni maguknak, akár idősebb korukban is. Nem mondhatnám, hogy apáca életet élek, de ügyesen csinálom, így London egyáltalán nem vett még a szájára. Nos, a suszter cipője mindig lyukas, úgyhogy miért is venném észre a megfelelő partnert, aki legalább olyan kakukktojás, mint én, és esélyes lehetne a harmadik számú férj címére?

5. Ki lennél egy krimiben? Rafinált bűnöző, vagy maga Sherlock Holmes?

Olyan sok karakteres nyomozóalak van, míg a bűnözőket sokszor egy kalap alá veszi minden történet és nem emelkednek ki, úgyhogy én rafinált bűnöző lennék. Nyugodt, megfontolt, intelligens, jó stílusérzékkel megáldva. Valahogy úgy, mint a sakkozók, mindig pár lépéssel a nyomozó előtt járnék, aki persze próbál engem elkapni, de tulajdonképpen nem tudja, hogy kit is keres, miközben végig az orra előtt vagyok teljesen más minőségemben. Nem ebben az évszázadban játszódna a sztori, inkább az 1800-as évek vége, 1900-as évek elején. Tiszteletben álló, komoly úriember lennék (igen férfi) aki Vergiliust és Shakespearet olvasgat, már amikor éppen nem váltja meg az alvilágot. Embert sosem öltem és nem is tervezem, túl sok mocsokkal járna, és összepiszkolná a drága zsakettemet, meg aztán sokkal furmányosabb észjárással áldott meg a sors, semmint, hogy ilyen alantas módszerekkel érjem el, amit akarok. Mondja drágám hány cukorral issza a teát? Henry rögvest elkészíti Önnek!
 
Forrás
6. Ki lennél egy kortárs történetben? Miről szólna a regény?

Két dolog jut eszembe. Az egyik, hogy huszonéves baráti kör egyik szereplője lennék, egy kortárs regényben, ahol az egyéni történeteinken keresztül próbálunk rájönni mi az élet értelme. Itt játszódna Budapesten, szerethető karakterekkel, és azt hiszem hogy valami bohém formatermező mérnök csaj lennék, terjedelmes mennyiségű bakelitlemez gyűjteménnyel és nagyon erősen próbálnék funkciót adni a tárgyaknak, dolgoknak, amiket nehéz kifejezni, miközben próbálok persze rájönni ki vagyok én szakmailag, és emberileg is hol a helyem a világban, na és persze hogy hol lehet inni a legjobb fekete kávét a városban, ami kéthavonta mindig megváltozik. Olyan regény lenne ez, amit többször elolvasol és idézgeted belőle a frappáns mondatokat. Könnyed, de irodalmilag is értékes a nyelvezete.
 
Forrás
A másik dolog, ami beugrott, hogy sebész lennék, de mindenféle terepen megfordultam már a közel kelettől elkezdve Afrikáig, és csak úgy, mint az extrém sportokat űző adrenalin függők, folyton-folyvást keresem a kihívásokat. A környezetem meg van őrülve tőle, hogy egyszer bombázás közben, félig sötétben műtöttem egy katonának a szívét, de engem ez nem rendített meg különösképpen és olyan helyen szeretek leginkább, ahol nincs térerő, így nem kell a sok konferencia meghívást folyton elutasítanom. A kérdés pedig az, van-e olyan szelete a világnak, ahol le tudok nyugodni és értékelni ezeket a dolgokat, amiket véghezvittem, vagy ilyen bolygóhollandiságra vagyok ítélve? Legfőképpen pedig, menekülök valami elől, vagy ilyen a természetem? S persze, hogy nő vagyok, ami a fent leírtak fényében még furcsább nem igaz?

7. Miről készítenél dokumentumfilmet/dokuregényt?

Nagyon nevetek ennél a kérdésnél, mert elsőre Shawn Mendes ugrott be, és hogy a Caisey Neistat által készített 14 perces dokumentumfilmet rövidnek találtam. Rendkívül érdekes személyiség, szóval megérne ez egy másfél órás misét is.
No de komolyra fordítva a szót, azt hiszem az autizmusról, vagy egyéb SNI státusszal járó problémákról (ADHD, pervazív fejlődési zavarok, kevert specifikus fejlődési zavarok stb.) készítenék dokumentumfilmet. Végigkövetnék néhány kiválasztott családot, hogyan jutnak el a probléma felismerésétől, a diagnózison át a fejlesztésekig. A film azt lenne hivatott bemutatni, milyen nehéz útjuk van ezeknek a gyerekeknek a magyar oktatási rendszerben, pedig néhány dolog, ami nagy segítség lenne számukra, egyáltalán nem kerülne pénzbe. Ha sikerülne, más országból is lennének alanyaim, így a különbségeket és a lehetséges megoldásokat is be lehetne mutatni, a cél pedig az emberek érzékenyítése lenne, és a változás elősegítése.
 
Forrás
8. Ki lennél egy horrortörténetben/thrillerben?

Nem szeretem annyira a horrort, én leragadtam a Sikolynál, ami a filmművészeti alkotásokat illeti. A jó thriller viszont még éppen elviselhető mértékben lovagol az emberek idegein, szóval lássuk, ki is lennék én egy ilyen sztoriban? Most valamiért az a megérzésem, hogy fontos mellékszereplő lennék, mondjuk a gyilkos/elkövető felesége, akinek a létezése ellenpontozná és elmélyítené az elkövető jellemének komplexitását, hiszen felém egy teljesen más arcát mutatná, és igyekezne takargatni a sötétséget odabent. Lehet, hogy én lennék az érzékeny pont, ami sebezhetővé teszi. A történet kérdésfelvetései közé pedig beékelődne, hogy vajon mennyit éreztem vagy tudtam ebből az egészből, mi az emberi szeretet korlátja, ha egyáltalán létezik ilyen? Milyen személyiségvonással rendelkezem, melynek következtében másképpen működik mellettem és vajon mi lesz az életemből, miután lebukik/elkapják/kiesik a képből?

9. Melyik történelmi korban lennél szereplő, és ki lennél ott?

18-20 évesen rá voltam kattanva a történelmi romantikusokra. Imádtam Robin Maxwell regényeit a Tudor korból, vagy Sandra Gulland Joséphine trilógiáját. No meg persze a Jane Austin korszakot is nagyon szeretem a bálokkal, legyezőkkel, púderfelhőbe burkolt sóhajtásokkal, és a varrogatásokkal a kandallótűz mellett. Viszont azt hiszem én Rose/Joséphine szeretnék lenni, mert bár nem indult valami simán a felnőtt élete egy elhibázott házassággal, és beütött a francia forradalom is, de megtapasztalta a szerelem és a szeretet különféle minőségeit, miközben fontos baráti és politikai kapcsolatokat létesített, és minden lehetetlennek tűnő helyzetet túlélt. Megkerülhetetlen személyiség volt a felsőbb körökben, miközben végig megmaradt benne valamiféle alázat és visszafogottság. Nem felejtette el, hogy honnan jött. Gulland története szerint pedig Napóleon még Joséphine lába nyomát is imádta, és ez a fajta szerelem nem gyakran kopogtat be az ajtón. Viva la Révolution! La liberté ou la mort!*

10. Mutass egy képet magadról, ami leginkább kifejezne téged, mint szereplőt, az egyik általad kiválasztott sztoriban.
 
A formatervező csaj a kortárs regényből
Forrás
10+1 Az általad most olvasott regényben melyik szereplővel tudsz azonosulni, miközben olvasod ki vagy?

Most Kate Eberlen – Miss You c. regényét olvasom és nagyon megindít engem ez a történet, mert vajon hány ilyen elslisszanó helyzet lehet az életünkben, amikor majdnem találkozunk azzal az emberrel, aki életünk egyik legmeghatározóbb személyisége lehetne? Viszont annyira a saját reflexióim jönnek be, hogy ebben a sztoriban nem a szereplők szemén keresztül látom a dolgokat, hanem a sajátomon át. Viszont ezt megelőzően olvastam Jenny Han – A fiúknak, akiket valaha szerettem c. könyvét és a második részét is (oké-oké a filmet láttam először és engem is megvett Noah Centineo kilóra). Abban a történetben egyértelműen Lara Jean voltam, és az ő szemén keresztül láttam és éltem meg mindent, mert ez a fajta szabódottság és zavar a köbön a fiúk körül rám is totálisan jellemző volt, csak nekem nem jutott eszembe levelet írni, én naplót vezettem. Egyébként is olyan ez a történet, mint valami pihe-puha meleg takaró, ami beburkol. Nagyon szerethető az egész közege, könnyű beleélni magunkat a történetbe. Peter Kavinsky pedig még feljebb srófolja azt a bizonyos lécet. 
Noah Centineo és Lana Condor szunyókál a forgatási szünetben.
Forrás
Végére értünk tehát regényes alteregóim bemutatásának. Élveztem ezt a képzeleti kalandozást, remélem lesz még hasonló témafelvetésünk, mert szinte viszketett a tenyerem érte, hogy megírhassam ezt a kis szösszenetet. Most pedig valljatok színt nekem kommentben, hogy melyik alteregómat kedveltétek leginkább? Kinek a történetére lennétek kíváncsiak?


Adieu drágáim!

A többiek képzelgéseit itt olvashatod el:

Nima

PuPilla

Abstractelf

Sister

Zenka

Ír gulyás és csalamádé



*Éljen a forradalom! Szabadság vagy halál!

2018. június 30.

A bloggerség titkos mágiája


Nagyon régen írtam már ide, ami felveti a kérdést, hogy egy blogger, akkor is blogger-e hogyha nem ír semmit, vagy mondjuk csak képzeletben ír? Buszon, plázákban, parkokban andalogva, meg amikor a tócsákat kerülgeti az esős nyüves-nyavalyás nagyvárosban, vagy amikor épp rádudál egy piroson áthajtó őrült, és ezért elfelejti az éppen formálódó irodalmi díjas gondolatot? Szerintem igen, akkor is, mert ez az egész a kifejezésről szól. 

2017. április 29.

Kincsem

A mai nap szintén életem meghatározó filmélményei között fog bevonulni a történelembe. Utoljára 13 éves koromban voltam egyedül moziban, amikor elmentem egyedül megnézni a Harry Potter és a bölcsek kövét másodszor is. Életre szóló szerelem és rajongás lett belőle. Most pedig 16 évvel később, fáradtan, elcsigázottan, az élet által megrágva és kiköpve lamentáltam a plázában hogy még nem szeretnék hazamenni, de akkor mihez kezdjek?

2016. január 15.

Fantörpenetikus foglalkozás, avagy létezik-e a tökéletes munkahely?



https://www.munkatarsaim.hu/badge
A munkahely legalább annyi fejtörést okoz az embernek, mint régen az iskola, csak most nem a dupla adag matekházi miatt zsörtölődünk, hanem a tömérdek mennyiségű elvégzendő feladat miatt. Osztálytársak helyett kollégák keserítik vagy szépítik meg a mindennapjainkat, és akkor ott van még a főnök, aki vagy támogató és inspiráló törpapa típus, akit talán még az is érdekel élünk-e vagy halunk-e, vagy lehet éppenséggel kiállhatatlan, kukacoskodó, mindent-jobban-tudó hókuszpók is, akinek a bejövő e-mailjétől rögtön nyolcasba csavarodik a gyomrunk, és előbb ugranánk le bungee jumpinggal egy viaduktról, semmint, hogy rákattintsunk a megnyitás gombra. Egy szó, mint száz, nem mindegy hova tesszük be a lábunkat, és milyen környezetben töltjük a napunk legnagyobb részét.

Hiszem, hogy egy jó munkahely felemel, és folyamatos fejlődésre sarkall, de legalább is a közérzetünket a megfelelő mederben tartja, és hazatérvén nem akarjuk a családunkon kitölteni a véredényeinkben felgyülemlett stresszt. Mindazonáltal nem könnyű rálelni az igazira, és ebben bizony az álláskereső portálok sem mindig tudnak segíteni, mert igen gyakran jól hangzó frázisokkal dobálóznak, minden harmadik hirdetés szövege ugyanolyan sablonos, száraz és semmit mondó, így aztán nem mindig derül ki, pontosan mit is várnak a megfelelő jelölttől.

Számomra a legelső munkahelyem olyan volt, mint az első szerelem, egyszerűen tökéletes, és így utólag belátom, túl korán esett az ölembe az, hogy minden klappolt. Ugyanakkor el sem tudnék képzelni ennél zökkenőmentesebb pályakezdést, mert az a sok szeretet és bátorítás, amit ott kaptam, megalapozta a munkához való jó hozzáállásomat, illetve masszív érzelmi tartalékkal látott el a borúsabb napokra. Pszichológusként nem tudok beszámolni céges szférában szerzett tapasztalatokról, de arról igen, milyen volt még a KLIK térhódítása előtt Pedagógiai Szakszolgálatban dolgozni.


Első alkalommal még az álláskeresés tortúráit is megúsztam, mert egy barátnőm elment szülési szabadságra, és engem ajánlott a főnökének a saját helyére. Nyár végén, a következő tanév indulása előtt csengett is a telefon, mondhatnánk tehát, hogy a munka talált meg engem, nem pedig fordítva. A főnökasszony pedig az iránt érdeklődött, találtam-e már magamnak helyet, és ő szívesen ad gondolkodási időt, döntsem el vállalom-e? Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy nincs ezen mit meggondolni, mégis mikor lesz nekem még egyszer ekkora szerencsém, hogy valaki annak ellenére kíván alkalmazni, hogy a mesterdiplomám kézzel fogható valójában a zsebemben lapulna? A második nyelvvizsgám letétele ugyanis éppen folyamatban volt, és a drága jó alma mater, addig ki nem adta a kezéből a dokumentumot, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy immár két nyelven nem lehet eladni engem egy zsák krumpliért, vagy pár tevéért.

Mondanom sem kell, azon túl, hogy a főnökasszony pozitív, fiatal személyiség volt, és minden egyes alkalomra, amikor beszéltem, vagy találkoztam vele, jutott egy-egy pozitív visszacsatolás, dicsérő szó, így szép lassan én is elhittem, hogy életemben először képes vagyok felnőtt, felelősségteljes munkát végezni. Kiváló csapat jött össze a kollégákból is, csupa elkötelezett, nyitott, abszolút a gyermekek érdekeit maximálisan képviselő szakembergárda vett körül, akik mellett nem csak szakmailag lehetett fejlődni, hanem emberileg is sokat tettek hozzá a személyiségem további alakulásához. A rengeteg tapasztalat mellett tehát új barátokat is szereztem. A takarító néni is – drága Erzsike – olyan örömmel és kitartással dolgozott, mindenki számára volt egy kedves mosolya, hogy kezdtem azt gondolni, valami utópisztikus párhuzamos univerzumba kerültem. Az már csak hab volt a tortán, hogy még a konyhás nénik is szemmel tartották az embert, evett-e már rendesen, nehogy étlen-szomjan összeessen a temérdek IQ teszt kiértékelése közben. S vallom, ahhoz hogy az ember segíthessen, gondoskodást, odafordulást adjon másoknak, neki is szüksége van ezekre, és ez ott és akkor meg is adatott nekem és a kollégáimnak is.

A munkakörnyezet ideális volt, látszott, hogy a város rengeteg energiát fordított arra, hogy a szakszolgálathoz forduló szülők és gyermekek a lehető legjobb ellátásban részesüljenek. Szép, tiszta, újszerű épület, rendezett környezet, a padló és a mosdók olyan tiszták, hogy enni lehetett volna a földről. A pszichológus szobában ott volt a klasszikus két fotel, aranyos játszósarok temérdek babával, autóval, és mindenféle játékkal, ami a gyerekek szemének-szájának ingere. A polcokon karnyújtásnyira sorakoztak a tesztek, szép csendben várakoztak, mikor emelem le valamelyiket, s annak, hogyan kívánok dolgozni valóban csak a képzeletem szabott határt (na meg a pályakezdők görcsölése, hogy vajon jól csinálom-e, amit csinálok.).

A vidékre történő ingázás egyáltalán nem viselt meg, minden reggel abban a tudatban keltem ki az ágyból, hogy szuper munkám van, és már alig vártam a következő kihívást, elintézendő feladatot, megtanulandó ismeretet, ami az adott napon várt engem. Mondják, hogy minden jónak vége szakad egyszer, s ez velem is így történt. Mindazonáltal tudom, hogy ez a nyugodt, pozitív légkörben zajló egy év, ami kézen fogva bevezetett engem a dolgozó felnőttek világába, megalapozta bennem a hitet, hogy igenis lehet valamit jól és még jobban csinálni. Erőt, önbizalmat adott ahhoz, hogy a rám váró későbbi nehézségeket elviseljem, hogy megálljam a helyem olyan terepen is, ahol meg is fulladhattam volna. Később pedig elég bátor voltam ahhoz, hogy tarthatatlan helyzetemen változtassak, mert már tudtam, amit tudtam: hogy igen is létezik olyan munkahely, ami nem megöl, kizsigerel és ráncokat lop az arcunkra, hanem feltölt, fejleszt, megváltoztat és segít elérni, hogy minden egyes nappal közelebb kerüljünk ahhoz az énünkhöz, amit egyszer régen, gyerekként megálmodtunk magunknak. 

* Ezt a cikket egy bloggerpályázatra írtam (www.munkatarsaim.hu). Elüt a blogom profiljától de ez is én vagyok, írni pedig mindig is szerettem. Ki tudja, talán valakit inspirál =)