Mostani könyves
témázásunk az én agyszüleményem volt még hónapokkal ezelőtt. Mielőtt a
könyvmolyságomat eme blog szintjére emeltem, notórius újraolvasó voltam. Fogalmam
sem volt kiadókról, fordítókról, online könyvrendelésről, levadászott könyves
akciókról. Spontán és impulzív vásárló voltam, mint azt már az anekdotás bejegyzésben is említettem, gyakran tértem haza a Libriből egy új könyves
szerelemmel, mert mindig kiszimatoltam valami igazán nekem valót. Szinte soha
nem tévedtem ilyen vásárlások alkalmával.
No én aztán jól
kimaradtam a kb. két héttel ezelőtti témázásból, és annyira az utóvédben
vagyok, hogy szinte már a következő témázás elővédjének számítok. Pár évvel
ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a felnőtt életvitel, a nagy mókuskerék
annyira képes bedarálni az embert, hogy vagy ideje, vagy kedve nem marad a
kedvenc dolgaira. Nem szeretem ezt az állapotot. Ugyanakkor maximalista is
vagyok, nem tűrném el, hogy slendrián megfogalmazásban ácsorogjanak itt a
gondolataim a blogban, mint rosszul öltöztetett kisgyerekek. Akkor inkább nem
írok, de ne érződjön a szavakon a fásultság, és a szürke egyhangúság. No de
most itt fekszem az ágy tetején és durmolás helyett én is megosztom veletek a
kedvenc történeteim, amik a könyveimhez kapcsolódnak.
Nem is
tudom, hol kezdjem. Épp most estem túl egy szerelmi történetbe ágyazott
történelem leckén, vagy történelemleckébe ágyazott szerelmi történeten? No de
ne szaladjunk így előre. Hosszú utat tettünk meg együtt: a könyv és én. Heverészett
mindenütt, az ágy mellett, a táskámban, felrángattam a vonatra munkába menet,
ott volt velem az állásinterjún, mint idegnyugtató és szerencsehozó talizmán, s
miközben a szereplők élete olykor hányattatott fordulatot vett, az én életem is
inkább hasonlított egy rém-hullámvasútra, mint sima víztükörre.
Néha úgy érzem, a lelkem egy része sokkal idősebb, mint a
valódi életkorom, éppen ezért mindig találok valami értékeset a régi korok
művészetében, amikor még voltak igazi, egyedülálló, senki mással össze nem
téveszthető tehetségek, olyan érdemes művészek, akik feltehetően már az
anyatejjel magukba szívták azt a különleges érzéket, amit a világon semmilyen
iskolában nem tanítanak. Erre születni kell: vagy benned lakozik, vagy nem. Ezúttal
a multiplex mozik világától kicsit eltávolodva, visszarepültem az időben, ám
mégis olyan történetre bukkantam, ami a mai világban is ugyanúgy megállja a
helyét. Igaz, a környezet és a technológia rohamléptekben fejlődik, de az
emberi természet szinte mit sem változik.
„Az ember azt hinné,
hogy a civilizáció fejlődésével humanizálódik az emberiség, de a történelem
mindig rácáfol erre, igaz őrnagy úr? Az ember ugyanolyan agresszív vadállat
maradt, mint mikor a barlangban élt. Ha nem talált ennivalót, akkor fölfalta
egymást.”
Ez a történet nem szuperhősökről szól, akik megmentik a
világot, hanem olyan hétköznapi emberekről, mint Te és én, akik a maguk módján
próbálnak megküzdeni az élet nehézségeivel. Ki így, ki úgy, van, aki végig
önmaga tud maradni, míg mások bizony tisztességtelen eszközökkel élnek, mindezt
természetesen a feddhetetlenség álcája mögé rejtve. A középpontban Janka néni (Gobbi Hilda) áll, aki, hogy úgy mondjam,
saját felelősségére távozik a kórházból, hogy visszatérhessen szeretett
tanyájára, ami a mindent jelenti a számára: családot, életet, az egész
világmindenséget. Hazaérkezésekor azonban kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy
nem csupán a halálhírét keltették, hanem kedvenc tárgyainak, mozdítható,
értékesnek mondható dolgainak is lába kélt: az otthonát kifosztották. Janka
néni hozzálát, hogy visszaszerezze, ami az övé, és hogy immáron sokadszorra
kezdje újra az életét.
„Szeretem a
természetet Zsufa. Közel érzem magamhoz. Milyen hatalmas tud lenni egy fa, és
az a csöpp kis fűszál milyen erős. Én elpusztulnék kövek között. Az unokaöcsém
már sokszor haza akart vinni hozzájuk, de hát mit csináljak én a hetedik
emeleten?”
A film lassabb folyású, mint amihez hozzá vagyunk szokva,
kevés karaktert vonultat fel, de mindegyiküknek fontos szerepe van, amely
leginkább annak a sajátságos hangulatnak a közvetítése, ami ebből a történetből
sugárzik. Amikor megszólal egy-egy szereplő, akkor minden szónak, minden mondatnak
mélyebb értelme van, mint az elsőre hallatszik, s végig úgy éreztem, sokkal
lényegesebb mindaz, amiről mindemellett hallgattak. Talán a címe miatt, de
komikusabb hangvételre, valami viccesre számítottam, ám szép csendben egészen
más vizekre evezett velem Janka néni és Zsufa (Máthé Erzsi). A sivár valóság lassan, alattomosan kúszott be a
bőröm alá, erőt vett rajtam valamiféle csendes mélabú, ami általában akkor
jelentkezik, amikor az ember tisztán átlát valamilyen jelenséget. Kiváló
korrajz ez, a szereplők érzésvilágán keresztül az akkori rendszert is
megismerhetjük.
Elcsépeltnek hangzik, ha azt mondom, Gobbi Hilda zseniálisan
játszik, mégis ez az igazság. Minden mozdulatával, rezdülésével, kézintésével
közvetíti felénk Janka néni egész lényét. Senki más nem tudja úgy a szemöldökét
ráncolni, a szája sarkát remegtetni, mint ő, még meg sem szólal, csak
megjelenik a színen, és máris mindenki nevet, sír, vagy éppen megdöbben. Csodálatos
humora mellett ebben a filmben megismerhetjük kiváló drámai érzékét is, s hogy
milyen könnyedén játszadozik a néző érzelmeivel. Egy fejbiccentéssel, vagy
hangjának megbicsaklásával hol vidámságot, hol mélabút vált ki belőlünk.
Mindazonáltal nem csak ő az egyetlen nagy név a
szereplőgárdában. Olyan legendás színészek árnyalják a képet, mint Sinkovits Imre, vagy Máthé Erzsi – ez
utóbbit most egészen más oldaláról ismertem meg. Hiába játssza a kissé nyers,
iszákos, férfias természetű Zsufát, szépsége még pantallóban és mellényben is
átütő, mindennél pedig már csak a játéka kiválóbb. Időnkénti sunyisága ellenére
Zsufa mégis inkább egy szerethető karakter, akinek megbocsátjuk a botlásait,
mert mihez is kezdenénk nélküle? Sinkovits Imre szerepe ezúttal aprócska, de
azt hiszem, játszhat ő bármit, lehetne akár néma, akkor is hatást gyakorolna a
nézőre.
Miközben a nagyvárosi kőrengeteg tövében néztem ezt a
filmet, egyre inkább megértettem Janka nénit, hiszen én is szívesen sétálgatnék
hatalmas árnyas fák tövében, miközben a kútból frissen felhúzott vizet
kortyolgatom, s hallgatom a madarak énekét. Nincs se okostelefon, se utcazaj,
se folyamatosan zajongó szomszéd. Előttünk a horizont a napfelkeltével, a
friss, harsogó vidéki levegő, és annak a rég letűnt belső békességnek az
érzése, amit napjainkban oly sokan hiába, mégis minduntalan keresnek.
Kifosztották egyszer, kétszer, háromszor, barátok bőrében
tetszelgő képmutató népség fordult ellene, mégis megingathatatlanul küzdött
azért, ami az övé, s volt hozzá elég hite, hogy mindezt keresztülvigye. Janka
néni fontos példakép mindannyiunk számára: ha egyszer megtalálod ki vagy és
hová tartozol, akkor senki és semmi, még az utolsó perceid sem vehetik el tőled
a bizonyosság érzését, hogy igen, ez az, amiért érdemes élni és küzdeni.
A cikket még 2013-ban írtam az Ekultúra számára, de most itt is elérhetővé tettem.
Kedvenc történetem Gobbi Hildáról Garas Dezső tolmácsolásában
Kiadó/forgalmazó: Magyar Televízió Művelődési Főszerkesztőség
Kiadás éve: 1982
Szereplők: Gobbi Hilda, Máthé Erzsi, Sinkovits Imre
Szegény blogom itt
árválkodik, mert nem törődtem vele időhiány és ihlethiány, és az írásra való késztetettség
teljes, totális hiánya miatt. Azt hiszem, ha az ember túl sokat és túl sokfelé
kényszerül adni magából, akkor egy idő után tényleg nem megy már tovább. Az
alkotás és az írás pedig kegyelem által történik, valahol az ember lelkének
legmélyebb bugyraiban, majd úgy tör a felszínre, mint a Vezúv. Nekem semmi
energiatartalékom nem maradt, hát elapadt a szavak forrása is. No de most épp
azon vagyok, hogy jobban zsonglőrködjek az idővel, néha kapok ajándékba egy-egy
délutánt, s most úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, témázni fogok, és kész! Kettőt
már amúgy is kihagytam, és bár eme témakör erős fejvakarásra késztet, mivel az
olvasási kedvem, valamint az elolvasott könyvek száma is igen csak megcsappant
az elmúlt időszakban, azért próbálok összehozni valami értelmeset.
Gondoltam egyet (kettőt is), és arra jutottam ideje lenne
végre életet lehelni a blogba. Így aztán ahelyett, hogy a jól megérdemelt
pénteki „heverészek és nem csinálok semmit” munka utáni programomat űzném, most
éppen feltöltöm azokat a tartalmakat, amik még nem jelentek meg a blogon. Ha
nem kap el a lustaság, lehet még új anyagot is írok, elvégre ez az én kuckóm,
ideje megint lakájossá tenni. Első körben jöjjön életem egy top fergeteges
élménye, még pedig a novemberi Piano Guys koncert, amit sohasem fogok
elfelejteni, és ha megint jönnek Budapestre, én ott leszek. Remélem ti is
kedvet kaptok hozzá, hogy megismerkedjetek a zenéjükkel, ha meg már imádjátok
őket, akkor jöhet ide alá a komment cunami. Jelzem, az alábbi bejegyzés a
koncert utáni eufórikus állapotban íródott! A videók képi minősége katasztrofális, a telefonom csak ennyit tud, viszont a hangzás szerintem bitang jó, hallgassátok csak!
"Az emberek dolgának árja van, mely habdagállyal boldogságra visz. De elmulasztva, teljes életük nyomorban, s zátonyok közt zárva teng. Ily duzzadt tenger visz most minket is. Használni kell, míg áradatja tart, vagy vesztjük a sors kedvezéseit." (Shakespeare - Julius Caesar)
About Me
Anaria Matthews
Tehát a könyvek. Róluk írok, töretlen szenvedéllyel, mert hiszem, hogy van, ami soha nem megy ki a divatból, s azon vagyok, hogy minél többen kedvet kapjanak ahhoz, hogy újabb és újabb történeteket ismerjenek meg, hogy Te is felfedezd a szavak titkos mágiáját Kedves [leendő] Olvasó, s ezáltal fantáziád és kreativitásod legjavát.