2015. február 28.

Bolondnagysága


Forrás

Néha úgy érzem, a lelkem egy része sokkal idősebb, mint a valódi életkorom, éppen ezért mindig találok valami értékeset a régi korok művészetében, amikor még voltak igazi, egyedülálló, senki mással össze nem téveszthető tehetségek, olyan érdemes művészek, akik feltehetően már az anyatejjel magukba szívták azt a különleges érzéket, amit a világon semmilyen iskolában nem tanítanak. Erre születni kell: vagy benned lakozik, vagy nem. Ezúttal a multiplex mozik világától kicsit eltávolodva, visszarepültem az időben, ám mégis olyan történetre bukkantam, ami a mai világban is ugyanúgy megállja a helyét. Igaz, a környezet és a technológia rohamléptekben fejlődik, de az emberi természet szinte mit sem változik.

„Az ember azt hinné, hogy a civilizáció fejlődésével humanizálódik az emberiség, de a történelem mindig rácáfol erre, igaz őrnagy úr? Az ember ugyanolyan agresszív vadállat maradt, mint mikor a barlangban élt. Ha nem talált ennivalót, akkor fölfalta egymást.”

Ez a történet nem szuperhősökről szól, akik megmentik a világot, hanem olyan hétköznapi emberekről, mint Te és én, akik a maguk módján próbálnak megküzdeni az élet nehézségeivel. Ki így, ki úgy, van, aki végig önmaga tud maradni, míg mások bizony tisztességtelen eszközökkel élnek, mindezt természetesen a feddhetetlenség álcája mögé rejtve. A középpontban Janka néni (Gobbi Hilda) áll, aki, hogy úgy mondjam, saját felelősségére távozik a kórházból, hogy visszatérhessen szeretett tanyájára, ami a mindent jelenti a számára: családot, életet, az egész világmindenséget. Hazaérkezésekor azonban kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy nem csupán a halálhírét keltették, hanem kedvenc tárgyainak, mozdítható, értékesnek mondható dolgainak is lába kélt: az otthonát kifosztották. Janka néni hozzálát, hogy visszaszerezze, ami az övé, és hogy immáron sokadszorra kezdje újra az életét.

„Szeretem a természetet Zsufa. Közel érzem magamhoz. Milyen hatalmas tud lenni egy fa, és az a csöpp kis fűszál milyen erős. Én elpusztulnék kövek között. Az unokaöcsém már sokszor haza akart vinni hozzájuk, de hát mit csináljak én a hetedik emeleten?”

A film lassabb folyású, mint amihez hozzá vagyunk szokva, kevés karaktert vonultat fel, de mindegyiküknek fontos szerepe van, amely leginkább annak a sajátságos hangulatnak a közvetítése, ami ebből a történetből sugárzik. Amikor megszólal egy-egy szereplő, akkor minden szónak, minden mondatnak mélyebb értelme van, mint az elsőre hallatszik, s végig úgy éreztem, sokkal lényegesebb mindaz, amiről mindemellett hallgattak. Talán a címe miatt, de komikusabb hangvételre, valami viccesre számítottam, ám szép csendben egészen más vizekre evezett velem Janka néni és Zsufa (Máthé Erzsi). A sivár valóság lassan, alattomosan kúszott be a bőröm alá, erőt vett rajtam valamiféle csendes mélabú, ami általában akkor jelentkezik, amikor az ember tisztán átlát valamilyen jelenséget. Kiváló korrajz ez, a szereplők érzésvilágán keresztül az akkori rendszert is megismerhetjük.

Elcsépeltnek hangzik, ha azt mondom, Gobbi Hilda zseniálisan játszik, mégis ez az igazság. Minden mozdulatával, rezdülésével, kézintésével közvetíti felénk Janka néni egész lényét. Senki más nem tudja úgy a szemöldökét ráncolni, a szája sarkát remegtetni, mint ő, még meg sem szólal, csak megjelenik a színen, és máris mindenki nevet, sír, vagy éppen megdöbben. Csodálatos humora mellett ebben a filmben megismerhetjük kiváló drámai érzékét is, s hogy milyen könnyedén játszadozik a néző érzelmeivel. Egy fejbiccentéssel, vagy hangjának megbicsaklásával hol vidámságot, hol mélabút vált ki belőlünk. 

Mindazonáltal nem csak ő az egyetlen nagy név a szereplőgárdában. Olyan legendás színészek árnyalják a képet, mint Sinkovits Imre, vagy Máthé Erzsi – ez utóbbit most egészen más oldaláról ismertem meg. Hiába játssza a kissé nyers, iszákos, férfias természetű Zsufát, szépsége még pantallóban és mellényben is átütő, mindennél pedig már csak a játéka kiválóbb. Időnkénti sunyisága ellenére Zsufa mégis inkább egy szerethető karakter, akinek megbocsátjuk a botlásait, mert mihez is kezdenénk nélküle? Sinkovits Imre szerepe ezúttal aprócska, de azt hiszem, játszhat ő bármit, lehetne akár néma, akkor is hatást gyakorolna a nézőre.

Miközben a nagyvárosi kőrengeteg tövében néztem ezt a filmet, egyre inkább megértettem Janka nénit, hiszen én is szívesen sétálgatnék hatalmas árnyas fák tövében, miközben a kútból frissen felhúzott vizet kortyolgatom, s hallgatom a madarak énekét. Nincs se okostelefon, se utcazaj, se folyamatosan zajongó szomszéd. Előttünk a horizont a napfelkeltével, a friss, harsogó vidéki levegő, és annak a rég letűnt belső békességnek az érzése, amit napjainkban oly sokan hiába, mégis minduntalan keresnek.

Kifosztották egyszer, kétszer, háromszor, barátok bőrében tetszelgő képmutató népség fordult ellene, mégis megingathatatlanul küzdött azért, ami az övé, s volt hozzá elég hite, hogy mindezt keresztülvigye. Janka néni fontos példakép mindannyiunk számára: ha egyszer megtalálod ki vagy és hová tartozol, akkor senki és semmi, még az utolsó perceid sem vehetik el tőled a bizonyosság érzését, hogy igen, ez az, amiért érdemes élni és küzdeni. 

A cikket még 2013-ban írtam az Ekultúra számára, de most itt is elérhetővé tettem. 

Kedvenc történetem Gobbi Hildáról Garas Dezső tolmácsolásában


Kiadó/forgalmazó: Magyar Televízió Művelődési Főszerkesztőség
Kiadás éve: 1982
Szereplők: Gobbi Hilda, Máthé Erzsi, Sinkovits Imre
Zene: Tamássy Zdenkó
Kategória: tévéfilm
Színes, magyarul beszélő tévéfilm
Hossz: 62 perc
Forgatókönyvíró: Galgóczi Erzsébet
Operatőr: Zádori Ferenc
Rendező: Nemere László
 

2015. február 26.

Sok(k)oldalú könyvek tárháza



Szegény blogom itt árválkodik, mert nem törődtem vele időhiány és ihlethiány, és az írásra való késztetettség teljes, totális hiánya miatt. Azt hiszem, ha az ember túl sokat és túl sokfelé kényszerül adni magából, akkor egy idő után tényleg nem megy már tovább. Az alkotás és az írás pedig kegyelem által történik, valahol az ember lelkének legmélyebb bugyraiban, majd úgy tör a felszínre, mint a Vezúv. Nekem semmi energiatartalékom nem maradt, hát elapadt a szavak forrása is. No de most épp azon vagyok, hogy jobban zsonglőrködjek az idővel, néha kapok ajándékba egy-egy délutánt, s most úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, témázni fogok, és kész! Kettőt már amúgy is kihagytam, és bár eme témakör erős fejvakarásra késztet, mivel az olvasási kedvem, valamint az elolvasott könyvek száma is igen csak megcsappant az elmúlt időszakban, azért próbálok összehozni valami értelmeset. 

2015. február 20.

Egy zongorista, egy csellista és a vidéki sanzon








Gondoltam egyet (kettőt is), és arra jutottam ideje lenne végre életet lehelni a blogba. Így aztán ahelyett, hogy a jól megérdemelt pénteki „heverészek és nem csinálok semmit” munka utáni programomat űzném, most éppen feltöltöm azokat a tartalmakat, amik még nem jelentek meg a blogon. Ha nem kap el a lustaság, lehet még új anyagot is írok, elvégre ez az én kuckóm, ideje megint lakájossá tenni. Első körben jöjjön életem egy top fergeteges élménye, még pedig a novemberi Piano Guys koncert, amit sohasem fogok elfelejteni, és ha megint jönnek Budapestre, én ott leszek. Remélem ti is kedvet kaptok hozzá, hogy megismerkedjetek a zenéjükkel, ha meg már imádjátok őket, akkor jöhet ide alá a komment cunami. Jelzem, az alábbi bejegyzés a koncert utáni eufórikus állapotban íródott! A videók képi minősége katasztrofális, a telefonom csak ennyit tud, viszont a hangzás szerintem bitang jó, hallgassátok csak!