Sok(k)oldalú könyvek tárháza

Szegény blogom itt árválkodik, mert nem törődtem vele időhiány és ihlethiány, és az írásra való késztetettség teljes, totális hiánya miatt. Azt hiszem, ha az ember túl sokat és túl sokfelé kényszerül adni magából, akkor egy idő után tényleg nem megy már tovább. Az alkotás és az írás pedig kegyelem által történik, valahol az ember lelkének legmélyebb bugyraiban, majd úgy tör a felszínre, mint a Vezúv. Nekem semmi energiatartalékom nem maradt, hát elapadt a szavak forrása is. No de most épp azon vagyok, hogy jobban zsonglőrködjek az idővel, néha kapok ajándékba egy-egy délutánt, s most úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, témázni fogok, és kész! Kettőt már amúgy is kihagytam, és bár eme témakör erős fejvakarásra késztet, mivel az olvasási kedvem, valamint az elolvasott könyvek száma is igen csak megcsappant az elmúlt időszakban, azért próbálok összehozni valami értelmeset. 

Forrás

Átböngésztem az olvasmánylistám, hogy eddigi életem során mégis milyen könyvek forogtak a kezeim között, és meglepő, de sokkal többet találtam, ami illene ide, mint azt korábban gondoltam. Mire nem jó, ha az ember mindent aprólékosan rögzít nem igaz? (Oké én nem mindent, de jó lenne). Számomra egy könyv többféleképpen tud sokkhatást kiváltani. Ha valami olyan erőszakos cselekmény, vagy naturális elem van benne, akár csak lelki síkon is, hogy juj, ezt nem mondjuk ki ilyen nyíltan, nem ábrázoljuk, akkor le tudok fagyni, vagy ha olyan ijesztő, hogy minden szőrszálam az égnek áll, és nem merek kimenni egyedül a sötét folyosóra. 

Máskor meg vannak könyvek, amik a bőröm alá másznak, ott eltanyáznak, és napokig bolygatják az agyamat, nem hagynak más szellemi táplálékot felvenni, addig, amíg meg nem emésztem őket. Megint máskor úgy sokkolódom, hogy mély érzéseket vált ki belőlem valami, egy jelenet, egy végkifejlet, amit nem minden esetben várnánk ugye egy könyvtől, hogy a vizuális mozi fejbeli megteremtése közben még erre is marad a lelkünknek kapacitása. Na és persze van, amikor attól kapok szívszélhűdést, hogy mennyire, de mennyire pocsék, borzalmas, leírhatatlanul rossz egy könyv, és hogy a manóba történhetett meg, hogy valaki úgy gondolta róla, érdemes kiadni, pazarolni rá az esőerdők fája által termelt papírt, és a drága nyomdafestéket. 

Forrás

Amikor megláttam, hogy ez a téma nyert, azt gondoltam, most mit kezdjek ezzel, hiszen én nem olvasok sokkoló könyveket. Na ja, aztán egyből beugrott a mi drága Kevinünk a Beszélnünk kell Kevinről című regényből, ami olyan mélységekig mozgatja, gyűri, csócsálja meg az embert és borzasztja el, mert szembesít minket olyan belső gondolatokkal, amikről nem gondoltuk volna, hogy a mi fejünkben valaha is felbukkannak, most pedig éppen ezeket boncolgatjuk. Engem kiütött, mert más volt az, amikor erről a kórképről tanultam, és más mindezt működésben látni, még ha egy fiktív történet is az, ami keretet ad neki. 

Ennél a témánál sem hagyhatom ki a Nagysassonyt. Tudom, tipikus én, de hát mit tegyek, imádom, ahogy ír! Kezdjük rendhagyó módon az Átmeneti üresedéssel, amiből egyébként a BBC filmet is forgatott, és az első rész már megtekinthető. Két évvel ezelőtt olvastam – repül az idő, öregszem – de még most is fel tudom idézni a hangulatát, a színeit, azt, ahogyan megül az ember gondolatainak hálóján, és egyre csak zümmög, figyelmet követelve magának. A végkifejlet nagyon meglepett, nem hogy lekerekítette a történéseket Rowling, egyenesen hajtűkanyarral beviharzott a célba és puff. Sokan szidják, mert nem tudnak elvonatkoztatni a Harry Pottertől, de ez a regény azon kevés könyvek egyike, amelyeken még napokig agyaltam, és törtem a fejem, mi lett volna ha….szóval nyomot hagy, csak másképp. 

 

Készülj, mert Spoiler következik!
Forrás

SPOILER

No de akkor már a Harry Potter 4. kötetét sem hagyhatom ki, mert 14 éves fejjel végigélni Voldemort Nagyúr visszatérését, igen csak ijesztő élmény volt. 

„Halott apa, csontod tudatlan adatik, s új testet ölt fiad!
Szolga, élő húsod, ím, önként adatik, s életre kel urad!
Ellenség, a véred erővel vétetik, s feltámad ellened!” – borzongató, beleül az ember fülébe, fejébe, mint valami perverz nóta, és az a levágott kar, meg a fortyogó üst, hát mit ne mondjak, odatapadtam a vesszőfotelhez a villanykályha mellett, és úgy gondoltam ráérek még elindulni a fürdőbe, különben is arra sötét van, és bármelyik sarokból előugorhatnak a szörnyek. Nem tudom mire számítottam anno, evidens volt, hogy nem lehet Voldit örökké az árnyékban tartani, hanem előbb-utóbb megmutatja a fizimiskáját, de én akkor is ledöbbentem, és cidriztem. 

Egyértelmű
Forrás

A hatodik kötet mindezt meg tudta fejelni a Perselus Piton effektussal, na ott a toronyban, a csudiszupijó kis társaságban, ahol Draco Márnemisvagyokolyankemény Malfoy remegő kézzel pálcát fog Dumbledorra, miközben Harry sóbálvány, a nyomorék halálfalók meg röhögnek, mert azt hiszik most ők a Jani, és akkor jön Perselus Denevér Piton és, és, és teszi amit tennie kell, és én gyűlöltem érte akkor, és csak nyökögni tudtam, hogy de, de, de, de ez nem ez nem ez de, azanyádúristenit! Végül aztán jóban lettünk, Pipogyusz meg én, de azt is egy újabb megdöbbentő pillanatnak köszönhetem a hetedik kötet vége felé. 

SPOILER VÉGE

Egyszóval Rowling anyánk mindent tud a ledöbbentésről, meg a sokk-okozásról. Szerintem George R. R. Martinnal jól megértenék egymást, összeülnének kitervelni, kiket nyírjanak ki a saját regényeikben, miközben teát szürcsölgetnének eltartott kisujjal.

Ahogy így megyek vissza az időben, egyre inkább csak a regények érzelmi töltete, színezete az, ami megmaradt bennem. Itt van például a Davinci-kód. Talán valamikor érettségi után adta kölcsön az egyik barátnőm, és nem tudom mi okozta a korábbi idegenkedésem tőle, de kilóra megvett és faltam az oldalakat. Annyira belegubancolódtunk ott a rejtélybe Langdon professzorral, meg a tekerccsel, meg az önbüntető albínó szerzetes mukival, hogy a végső megoldás hókon vágott, mint egy péklapát. Kézenfekvő lehetne, ha olyan agyam lenne, mint Robert Langdonnak vagy Dan Brownnak, de nem, szóval megdöbbentem és meg is lepődtem. Kedvem lett volna aztán rögtön jegyet váltani Párizsba, és odaállni a Louvre-ban a Mona Lisa elé és fixírozni, ott van-e tényleg az a háromszög a képen, és az összes titkos jel, amit eddig senki sem fedezett fel. 

Az éhezők viadala trilógia nagyon gonosz kis kobold. Az első két kötetben, mint ahogy azt, anno a bejegyzésemben is írtam, védőháló van alattunk, minden komolyabb veszélyt, valahogy átvészelnek a karakterek, mi továbbra is utáljuk a Capitóliumot, meg Snow elnököt, mikor befordulunk a célegyenesbe a harmadik kötet megkezdésével, és akkor ráadásul még jön egy lagymatag igen hosszú rész, nyivákolós-szenvedős, aztán egyszer csak baaaaang! Hullanak a szereplők mint a legyek, az embert földhöz kenik, minden második oldalon, és a végén, a végén, fúúúú, hát nem lövöm le a poént, hogy kit lőnek le! Csak lestem, mint Jenő a moziban, de tényleg!

Micsodaaaa????
Forrás

Evezzünk egy kicsit nyugalmasabb vizekre, már amennyire nyugalmasnak lehet nevezni Agatha Christie krimijeit. Bár mondjuk Anglia lágy ölén, porceláncsészék mellett settenkedve, Hercule Poirot sűrű bajuszpödrései mentén zajlanak a rejtélyek. Szinte már otthonos nem, ahogy Miss Marple meg beállít a virágos szatyrával, és okvetetlenkedik, miközben a Scotland Yard, meg mindenféle Yard töketlenkedésével párhuzamosan megoldja az ügyet. Emlékszem a Tíz kicsi néger regénynél rá voltam kattanva a versre, volt valami misztikus benne. Azt hiszem ez volt az első AC, amit olvastam, és teljesen ledöbbentem azon, hogy az írónő tényleg a legutolsó lap, legutolsó oldalán oldja meg a rejtélyt. Az utolsó előtti oldalig nekem gőzöm sem volt róla, mi lesz a vége, azt hittem, hogy hiányzik még pár lap, de nem. Az arcomba vágta, és annyira logikus volt, hogy az ember átkozza magát, saját balgasága miatt, hogy ilyen könnyen tévútra lehetett csalni.

Daniel Keyes nagy mestere a pszichológiai vetületek regényre emelésének. A virágot Algernonnak c. regénye engem totál betemetett. Emlékszem nyár volt, fiatal, egyetemista, gondtalan kis fruska voltam, ültem a teraszunkon és faltam a narancssárga könyv oldalait. Reménykedtem benne, hogy minden jóra fordul, de Keyes szeret a realitások talaján maradni, és amikor arról számolt be, hogy mennyi szerencse jutott csak a kis Algernon egérkének, hát én zokogtam, mint egy gyerek. Ritka eset, amikor én sírok egy könyvön. Filmeken igen, de valahogy olvasás közben, ha nem akarom, nem engedem közel magamhoz (mint a mesékben, amikor mindenki olyan ijesztőre képzeli csak el a gonoszt, amit még el tud viselni, de a tévében mindent készen kap), így nem tud bántani, de ezt a pillanatot közel engedtem és legyűrt. Érzelmi sokkot kaptam, azt hiszem, kellett egy kicsike idő, hogy el tudjam engedni. 

Forrás

Végül a pozitív sokk-listán az utolsó elem Stephen King Ragyogása. Nem hiszem, hogy kéne róla bármit is mondani, a lélek legutolsó bugyráig nyomaszt és megparáztat, és utána az ember még a WC-n is fél, nehogy Jack Nicholson egy baltával lyukat vágjon az ajtóba, és bedugja borzas üstökét, sátáni vigyorral a fején…brrrrrr. 

"Mi a fene ez a sz*r?"
Forrás

Említettem, hogy engem a rémségesen rossz, béna, nyüves-nyavalyás könyvek puszta léte is sokkol. A nívós művek mellett, rengeteg szemét is kiözönlik a könyvesboltok polcaira, és akkora marketingcunamival érkeznek, hogy ihajj-csuhajj, a nép meg szedi-veszi-eszi, mert azt hiszi neki ez a jó. Első – és szerintem utolsó – találkozásom Fejős Évával katasztrofálisra sikerült. Szép, csilli-villi borító mögött nagy semmi. Aztán ott van ugye a libafos, akarom mondani a Szürke ötven árnyalata, amit Szirmai Gergő nagyon találóan „takony ízű betűlevesnek” titulált. Anno átküzdöttem magam én is az első köteten, de annyira nyomdafestéket nem tűrő indulatokat váltott ki belőlem, hogy egyszerűen nem írtam róla. Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, mi a szent szakramentomos hétrosseb ez? Átváltottam angolra, de úgy is ugyanolyan élvezhetetlen volt ama regény, ami elvileg oda-vissza az élvezésről szól. Volt persze hazai próbálkozás is a szexualitás témakörében. Szalai Vivien állítólagos interjúja, az állítólagosan legkeresettebb magyar luxusprostival. Azt gondoltam, lehet, hogy érdekes dokumentálása ez a két kötet egy olyan világnak, ahová kevés lehetősége van tisztességes embernek betekintést nyerni. Egy frászkarikát! Tele volt helyesírási hibával, a fogalmazás olyan pongyola, hogy a 85 éves nagyanyám különbet rittyentene a nyolc általánosával, és annyira pökhendi, és nagyképű az egész stílus, és olyan hihetetlenül mű, hogy egy plasztikbarbie ehhez képest szerves anyag…Soha nem kapom vissza ezeket az órákat az életemből, és még ezeknek az olvasmányélményeknek az emléke is elképeszt, és mégis ennek van piaca. Elsilányosodik minden. 

Tudom, hogy megint über sokat beszéltem, de nézzétek el nekem, hónapok óta nem írtam friss bejegyzést. Úgy látszik Miamona tényleg küldte nekem az energiát, hogy be tudjam fejezni, mert lám, túl is teljesítettem a tervet. Ja, és miközben írtam Ilweran benyögte, hogy ő még NEM OLVASOTT STEPHEN KINGET! Ez a legfrissebb sokkélményem hihihi. Na és most akkor jöhet a kommentcunami, azt illetően, hogy nektek Kedves Olvasóim, milyen sokkoló könyvek akadtak az utatokba?

Adieu drágáim,

                                   Anaria

Velem együtt dünnyögött még: Miamona, PuPilla, tigi, Szee, Ilweran

Csatlakozók: Bubu Maczkó
Katacita