 |
| Forrás |
Néha úgy érzem, a lelkem egy része sokkal idősebb, mint a
valódi életkorom, éppen ezért mindig találok valami értékeset a régi korok
művészetében, amikor még voltak igazi, egyedülálló, senki mással össze nem
téveszthető tehetségek, olyan érdemes művészek, akik feltehetően már az
anyatejjel magukba szívták azt a különleges érzéket, amit a világon semmilyen
iskolában nem tanítanak. Erre születni kell: vagy benned lakozik, vagy nem. Ezúttal
a multiplex mozik világától kicsit eltávolodva, visszarepültem az időben, ám
mégis olyan történetre bukkantam, ami a mai világban is ugyanúgy megállja a
helyét. Igaz, a környezet és a technológia rohamléptekben fejlődik, de az
emberi természet szinte mit sem változik.
„Az ember azt hinné,
hogy a civilizáció fejlődésével humanizálódik az emberiség, de a történelem
mindig rácáfol erre, igaz őrnagy úr? Az ember ugyanolyan agresszív vadállat
maradt, mint mikor a barlangban élt. Ha nem talált ennivalót, akkor fölfalta
egymást.”
Ez a történet nem szuperhősökről szól, akik megmentik a
világot, hanem olyan hétköznapi emberekről, mint Te és én, akik a maguk módján
próbálnak megküzdeni az élet nehézségeivel. Ki így, ki úgy, van, aki végig
önmaga tud maradni, míg mások bizony tisztességtelen eszközökkel élnek, mindezt
természetesen a feddhetetlenség álcája mögé rejtve. A középpontban Janka néni (Gobbi Hilda) áll, aki, hogy úgy mondjam,
saját felelősségére távozik a kórházból, hogy visszatérhessen szeretett
tanyájára, ami a mindent jelenti a számára: családot, életet, az egész
világmindenséget. Hazaérkezésekor azonban kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy
nem csupán a halálhírét keltették, hanem kedvenc tárgyainak, mozdítható,
értékesnek mondható dolgainak is lába kélt: az otthonát kifosztották. Janka
néni hozzálát, hogy visszaszerezze, ami az övé, és hogy immáron sokadszorra
kezdje újra az életét.
„Szeretem a
természetet Zsufa. Közel érzem magamhoz. Milyen hatalmas tud lenni egy fa, és
az a csöpp kis fűszál milyen erős. Én elpusztulnék kövek között. Az unokaöcsém
már sokszor haza akart vinni hozzájuk, de hát mit csináljak én a hetedik
emeleten?”
A film lassabb folyású, mint amihez hozzá vagyunk szokva,
kevés karaktert vonultat fel, de mindegyiküknek fontos szerepe van, amely
leginkább annak a sajátságos hangulatnak a közvetítése, ami ebből a történetből
sugárzik. Amikor megszólal egy-egy szereplő, akkor minden szónak, minden mondatnak
mélyebb értelme van, mint az elsőre hallatszik, s végig úgy éreztem, sokkal
lényegesebb mindaz, amiről mindemellett hallgattak. Talán a címe miatt, de
komikusabb hangvételre, valami viccesre számítottam, ám szép csendben egészen
más vizekre evezett velem Janka néni és Zsufa (Máthé Erzsi). A sivár valóság lassan, alattomosan kúszott be a
bőröm alá, erőt vett rajtam valamiféle csendes mélabú, ami általában akkor
jelentkezik, amikor az ember tisztán átlát valamilyen jelenséget. Kiváló
korrajz ez, a szereplők érzésvilágán keresztül az akkori rendszert is
megismerhetjük.
Elcsépeltnek hangzik, ha azt mondom, Gobbi Hilda zseniálisan
játszik, mégis ez az igazság. Minden mozdulatával, rezdülésével, kézintésével
közvetíti felénk Janka néni egész lényét. Senki más nem tudja úgy a szemöldökét
ráncolni, a szája sarkát remegtetni, mint ő, még meg sem szólal, csak
megjelenik a színen, és máris mindenki nevet, sír, vagy éppen megdöbben. Csodálatos
humora mellett ebben a filmben megismerhetjük kiváló drámai érzékét is, s hogy
milyen könnyedén játszadozik a néző érzelmeivel. Egy fejbiccentéssel, vagy
hangjának megbicsaklásával hol vidámságot, hol mélabút vált ki belőlünk.
Mindazonáltal nem csak ő az egyetlen nagy név a
szereplőgárdában. Olyan legendás színészek árnyalják a képet, mint Sinkovits Imre, vagy Máthé Erzsi – ez
utóbbit most egészen más oldaláról ismertem meg. Hiába játssza a kissé nyers,
iszákos, férfias természetű Zsufát, szépsége még pantallóban és mellényben is
átütő, mindennél pedig már csak a játéka kiválóbb. Időnkénti sunyisága ellenére
Zsufa mégis inkább egy szerethető karakter, akinek megbocsátjuk a botlásait,
mert mihez is kezdenénk nélküle? Sinkovits Imre szerepe ezúttal aprócska, de
azt hiszem, játszhat ő bármit, lehetne akár néma, akkor is hatást gyakorolna a
nézőre.
Miközben a nagyvárosi kőrengeteg tövében néztem ezt a
filmet, egyre inkább megértettem Janka nénit, hiszen én is szívesen sétálgatnék
hatalmas árnyas fák tövében, miközben a kútból frissen felhúzott vizet
kortyolgatom, s hallgatom a madarak énekét. Nincs se okostelefon, se utcazaj,
se folyamatosan zajongó szomszéd. Előttünk a horizont a napfelkeltével, a
friss, harsogó vidéki levegő, és annak a rég letűnt belső békességnek az
érzése, amit napjainkban oly sokan hiába, mégis minduntalan keresnek.
Kifosztották egyszer, kétszer, háromszor, barátok bőrében
tetszelgő képmutató népség fordult ellene, mégis megingathatatlanul küzdött
azért, ami az övé, s volt hozzá elég hite, hogy mindezt keresztülvigye. Janka
néni fontos példakép mindannyiunk számára: ha egyszer megtalálod ki vagy és
hová tartozol, akkor senki és semmi, még az utolsó perceid sem vehetik el tőled
a bizonyosság érzését, hogy igen, ez az, amiért érdemes élni és küzdeni.
A cikket még 2013-ban írtam az Ekultúra számára, de most itt is elérhetővé tettem.
Kedvenc történetem Gobbi Hildáról Garas Dezső tolmácsolásában
Kiadó/forgalmazó: Magyar Televízió Művelődési Főszerkesztőség
Kiadás éve: 1982
Szereplők: Gobbi Hilda, Máthé Erzsi, Sinkovits Imre
Zene: Tamássy Zdenkó
Kategória: tévéfilm
Színes, magyarul beszélő tévéfilm
Hossz: 62 perc
Forgatókönyvíró: Galgóczi Erzsébet
Operatőr: Zádori Ferenc
Rendező: Nemere László
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése