Amikor Anaria kilépett a komfortzónájából

Kedves Olvasóim! 

Eme bejegyzés egy újfajta megmozdulás első szárnypróbálgatásainak tekinthető. Blogger barátosnéimmel közösen kitaláltuk, hogy időnként lesz egy-egy téma, amiről mindenki elmondhatja, leírhatja az egyéni szöttyögéseit, és ezekből a kis szubjektív morzsákból jobban megismerhettek minket, mi pedig elfilozofálgathatunk a világ dolgairól, így tulajdonképpen mindenki jól jár. Első témánk a komfortzónából való kilépés, hogy feszegetjük-e a határainkat az olvasás berkein belül, kipróbálunk-e más, tőlünk messzebb álló műfajokat, vagy maradunk a járt úton, és inkább biztonsági játékot játszunk.

"Minden, amit valaha is akartál, a komfortzónádon kívül esik."
Forrás

Ami engem illet, az hogy két és fél évvel ezelőtt elkezdtem könyvesblogot vezetni, már önmagában egyfajta kilépés volt a megszokottságból. Grafomán hajlamomat mi sem igazolja jobban, mint az, hogy vezettem sok évig kézzel írott, személyes naplót, aztán írtam folytatásos történetet 16 évesen az Im-net-en, de ez a könyvesblog dolog, ez egészen másfajta elköteleződés volt számomra. Egyrészt segített kitölteni az akkoriban rám szakadt temérdek időt, másrészt kinyílt előttem a könyves világ és ráébredtem, hogy korábban mennyivel kevesebbet láttam belőle.

Azelőtt soha nem figyeltem melyik könyvet melyik kiadó adja ki, nem voltak tehát efféle preferenciáim. Általában ha elmentünk mozizni a barátnőimmel a soproni plázába, akkor mindig belógtam a Libribe, és nagyon sokszor hazajött velem egy új könyv. Robin Maxwell műveiből, vagy esetleg Sandra Gulland, Tracy Chevalier. Sétáltam haza a buszmegállóból a langy nyári melegben, és már alig vártam, hogy beforduljak a kapun és elkezdhessem olvasni a legújabb szerzeményemet. Rengetegszer olvastam valamit újra, főleg Jane Austen műveiből, vagy az Elfújta a szelet, a Maxwell és a Gulland könyveket. Ezek különösen kedvesek a szívemnek, egyszer talán leírom miért és hogyan szerettem beléjük, és hogy bármikor visszahozzák nekem azokat a nyarakat, melyeknek már rég bealkonyult.

Forrás

Mióta blogolok rengeteg inger ér, már nem megyek Libribe, hanem vadászom az akciókat, fürkészem a kiadók honlapját a várólistám pedig egyre csak nő. Másfajta kedvteléssé, a hobbi egy magasabb szintjére emelkedett nálam az olvasás szeretete, s egyre többször vettem a kezembe olyan könyvet, amit régen lehet, hogy meg sem piszkáltam volna, le sem vettem volna a polcról. Ezen a téren akadtak sikertörténetek, s lettek bizony kudarcok is, de mindenképpen érdekes tapasztalás, folytatni fogom a barangolást.

Jól emlékszem még rá, hogy a gimnáziumi padtársam sorra falta a Stephen King regényeket, én pedig már a borítójuk láttán is megijedtem, a fülszövegektől pedig olykor még a hideg is kirázott. Mondtam is neki, én biztos hogy nem fogok egyet sem elolvasni. Aztán 2 évvel ezelőtt, amikor éppen egy betegségből lábadoztam, mégis csak kezembe vettem a Ragyogást. Egy kedves tanárom is ajánlotta, hogy ebből mennyire meg lehet érteni a bomlott elme patológiáját, gondoltam miért ne, ha ijesztő, akkor majd becsukom. Bár helyenként tényleg nyomasztó volt, de kellemesen csalódtam, örülök, hogy nem mulasztottam el ezt a történetet, sőt talán egyszer megcsipegetek egy másik King regényt is.

Én tényleg imádom a romantikus történeteket. Legyen történelmi regény, mai modern, régi klasszikus, egyszerűen nagyon ki tud kapcsolni. Az ifjúsági regényeket is kedvelem, főleg amelyeknek sajátos bájuk van (Meg Cabot és Szabó Magda forever), és hiszem, hogy ezek tényleg kimossák a feszültséget az emberből. Úgy termelődik közben a boldogsághormon hogy ihaj! Így hát magam sem értettem miért veszem le a polcról Kazuo Ishiguro művét, mikor már a kisugárzásából éreztem, hogy nem lesz egyszerű történet, meg kell emészteni, apró szavakként lehet csak befogadni, és olyan messze van a könnyed romantikus témakörtől, mint ide a Plútó. Most is megvan bennem az érzelemkupac, ahogy ott ülök a régi barna kanapénkon az ablak előtt és rácsukom a fedelet az utolsó oldalra. Az ilyen maradandó rögződések miatt szeretek annyira olvasni, úgy gondolom ez egyfajta kegy, hogy találkozhatunk olyan történetekkel, amelyek beleírják magunkat a lelkünkbe. S ezek miatt megéri kilépni a kényelmes és biztonságos választások árnyékából. 

Forrás

Amúgy az ételekkel is furán vagyok. Általában én csak a más tányérjáról kóstolok újat, magamnak sosem merek idegen kaját rendelni, mert mi van, ha nem ízlik és éhes maradok? Eddig a kínai ételekkel való kísérletezésre nem bírt rávenni senki és semmi, de nem ám úgy az irodalmuk! Megtalált engem Amy Tan könyve és még magam is meglepődtem, mennyire be tudtam fogadni ezt a kultúrát, s hogy így el tud bájolni engem valami, ami ennyire másmilyen. Szerettem, hogy egyre csak fokozta az érdeklődésem, és nem a pörgős cselekmény, hanem a kultúra, meg az apró-cseprő hagyományok ismertetése. Nem is volt kérdés, hogy olvasok még tőle mást is.

Mit ne mondjak, rám jellemző az is, hogy amikor nagy a felhajtás valami körül, és engem nem feltétlenül kap el az elején, akkor tologatom magam előtt, és ellenállás keletkezik bennem, hogy ugyan én csak azért sem olvasom el azt a könyvet (vagy nézem meg azt a filmsorozatot)! Ám egyszer csak adódik egy pillanat, vagy valami átkattan az agyamban, és akkor azonnal, és kell, és húúú! Karen Marie Moning Tündérkrónikáival úgy félben vagyok éppen, de nem lehetett ellenállni a kísértésnek, amikor 700 forintért vesztegették az első két kötetet a Könyvudvarban. Mondtam is magamnak, Anaria ez a végszavad, most már nem menekülhetsz. Feküdtem a kádban, és csak olvastam és olvastam, és nem értettem mi a fenéért nem vettem kézbe már sokkal korábban??? Beszippantott, lenyűgözött, levett a lábamról. Persze lehet, hogy ehhez az egyik címszereplőnek Jericho Z. Barronsnak is köze van, mert olyan nincs, hogy valakire Barrons ne lenne valamiféle hatással. Szóval itt nyünnyögök, már megvan a hármas, és merényletet tervezek, hogy valamiképpen szert kell tennem a 4-es 5-ösre is. Ennél jobban sikerült zónakilépésem még sosem volt : )

A világvége történetekből, a disztópiás, posz-apokaliptikus regényekből is Dunát lehetne rekeszteni. Olvastam az Éhezők viadalát és gondoltam a csúcson kell abbahagyni, ekkor jött a Geopen kiadó regénye: Benjamin Percytől a Vörös Hold és tudtam, hogy elvesztem. A Geopenes könyveknél garancia a szépirodalmi igényesség, és engem ezzel meg lehet venni kilóra, de azért féltem ettől a történettől. Mi van, ha túl fiús? Ha egyáltalán nem tetszik? Nem is szoktam én ilyeneket olvasni, há’ noooormááááliiiis???? Mégis annyira szuper, hogy megtettem, mert bár fura, hogy nekem tetszhet egy ilyen, de ez a könyv mégis tetszett. A műfajának egyik elegáns példája, és sokkal több van benne, mint amit a borítóra aggattak, vagy amivel beharangozták. Nincs agyonreklámozva, nem jön veled szemben minden sarkon, de attól még iszonyat jó!

Mindazonáltal, az ember néha beletrafál, amikor idegen ösvényeken lépked. Nekem is voltak sikertelen kísérleteim. Például, amikor a fejembe vettem hogy olvasok magyar csajos könyvet, mert miért ne? Nem számítottam rá, hogy Fejős Éva ennyire alulmúlja a tonnányi marketinget, hogy ennyire nincs mögötte semmi. Ám valljuk be, akkor még zöldfülű, kis kezdő blogger voltam, éppen nem jól működött a szűrőm, beugrottam a cselesen szép borítónak. Ugyanakkor van az úgy, hogy ismerősnek tűnő terepen is ingoványba tévedhetünk. John Banville Végtelenek c. regényébe kissé beletört a bicskám. Nem nőttem még fel hozzá, vagy csak túl nagyot akart mondani, aztán végül nem mondott semmit, nem tudom melyik verzió az igaz. Azt hiszem az ilyen túlságosan filozofikus és elvont síkokon mozgó könyvek nem az én világom, de legalább már ezt is tudom. Bizony mondom nektek, ha nem is koronázza minden próbálkozásunkat siker, attól még rengeteget tanulhatunk belőle. Na, és akkor ott van még Junot Diaz, a sok díjával, és mindenki, de mindenki imádta a környezetemben. Nekem meg bűntudatom volt, hogy miért nem tobzódok én is a sorok között? Annyira akartam, hogy nekem is bejöjjön ez a kultúrsokk, ez a másfajta világ, és mivel előolvastam, ezért ez még tovább növelte a szorongásomat, hogy nem tudom szeretni. Próbáltam diplomatikusan írni róla, de ez az a könyv, amiről az idő távlatában még inkább tudom, hogy engem hidegen hagyott. Nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

"Megtaláltam a 'nemtetszik' gombot,de még mindig keresem az 'utálom' gombot."
Forrás

Egyébként, manapság a mindennapi életemben kellett többszörösen kilépnem a megszokott kereteim közül, és hála Istennek a legtöbb jól sült el. Talán ezért is lehet, hogy most vágyom valami ismerős melegségre, ha olvasok valamit. Lehet, hogy most jön egy korszakváltás, és megint visszatérek a könyvtári polcok elé barangolni, vagy megállok otthon anya polca előtt és kutakodok az ásatag kötetek közt, netalántán újraolvasom a nagy kedvenceimet, a hangulatkönyveimet, mert bár a bloggal számos idegen vizet behajóztam, sok-sok lélekmorzsát kapva, látókört tágítva, de a nagy nyitás közepette elkezdett hiányozni a régi varázs. Elkezdett hiányozni, hogy szimat alapján, benyomások, ösztönös megérzések alapján bökjek rá valamire, hogy ne kutassam fel hetedhét határon, mi lesz a következő, vagy hol lehet legolcsóbban megszerezni. A polcomon is lapulnak még olvasatlanul regények, némelyik újabb kihívás lesz számomra, ledöntenek falakat, esetleg újakat emelnek, de mégis, valahogy most rá kell találnom újra arra a szökdécselő, barnahajú lányra, aki langymeleg nyárestéken könyvekkel settenkedett haza. S amikor rátaláltam, lehet, hogy újabb kalandozásokba kezdünk a számunkra különcnek tűnő könyvek erdejében, mert új felfedezéseket tenni, s közben kincsekre bukkanni felbecsülhetetlen tapasztalás. 

A többiek szöszmörgéseit itt tudod megkukucskálni:

FFG Book 

Pupilla olvas 

Miamona könyveldéje
Zenka szerint a könyvek
Könyvvizsgálók
Szilvi irkál
Keményfedél
Könyvszeretet 

tigi
Napi falat
Andi élményei 

Ihletet kapott:
Katacita