Mérföldkönyvek az életemben

Mostani könyves témázásunk az én agyszüleményem volt még hónapokkal ezelőtt. Mielőtt a könyvmolyságomat eme blog szintjére emeltem, notórius újraolvasó voltam. Fogalmam sem volt kiadókról, fordítókról, online könyvrendelésről, levadászott könyves akciókról. Spontán és impulzív vásárló voltam, mint azt már az anekdotás bejegyzésben is említettem, gyakran tértem haza a Libriből egy új könyves szerelemmel, mert mindig kiszimatoltam valami igazán nekem valót. Szinte soha nem tévedtem ilyen vásárlások alkalmával. 

Megszámlálhatatlanuk sok nyári délutánt, esős őszi napot, fagyos téli estét, illatos tavaszi délelőttöt töltöttem egy-egy könyv köré kuporodva, és ezeknek a kuporgásoknak meg is lett az eredménye. Számos örök kedvencem lett, amiket azért nem olvastam azóta hatmilliomodszorra is újra, mert a bloggal, valamint a könyves oldalakkal és ismerősökkel kitárult előttem a világ, gyűjtöm a regényeket, mint hörcsög a diót, és mindig valami új felé áhítozom. Manapság kezd lecsengeni ez az őrületem (legalább is átmenetileg) és talán visszatérek jó szokásomhoz, az újraolvasáshoz is. No de lássuk, mik is ezek a könyvek, amikből szinte szó szerint kiolvastam a betűket, annyiszor futtattam végig a szemem rajtuk.

 

Forrás

Természetesen nem is indíthatnám ezt az értekezést mással, mint J. K. Rowling Harry Potter sorozatával, amire egyszer talán azt mondtam életem könyve(i). Szintén az anekdotázáskor már kifejtettem, hogyan akadtam rá egy könyvesbolt polcán csupán a fülszöveg alapján és jött velem haza az első két kötet, amit aztán követett a második kettő és az évek során szép sorban a többi is. Nagyon-nagyon szeretem Roxfort és a varázslók világát. Mindig biztos menedéket nyújtott a problémás időszakaimban, vagy amikor kikapcsolódásra volt szükségem, vagy egyszerűen csak jól akartam érezni magamat. A szüleim szerint doktorálhatnék belőle, mert kívülről tudtam az egészet, mind a hét kötetét, mikor, kivel, hol mi történt.

Hermione Granger erős, öntudatos lány, segített elfogadni, hogy az okosság nem hátrány, mindegy mit mondanak mások, hogy ötösöket hozni ciki. Onnantól kezdve végképp nem érdekelt, mit gondolnak. Szeretem Ron Weasley humorát, Mrs. Weasley főztjét, és hogy Dumbledore professzor tarsolyában mindig van valami bölcsesség, ami éppen passzol az olvasó élethelyzetéhez. Szeretek az ódon folyosókon bolyongani, Hagrid vadőrlakjában teázni, Hippogfriffeket menekíteni a tökágyásból, és tiszta szívből utálni Umbridge professzort, Voldemortot és Bellatrix Lestrange-t. Szeretek kviddicsezni Harryvel és ásatag köteteket kicibálni a könyvtárból Hermionéval és minden kérdésre jól felelni. Még a görbe orrú, sampon elől menekülő Perselus Piton zsíros üstökét is bírom. Felsorolhatnék még ezer indokot, miközben Fred és George féle rókázó rágcsát csempészek a teátokba, de ez a világ egyszerűen varázslatos, érdemes minden valamire való muglinak legalább egyszer átlépni ezen a kapun, és biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan menedékre találnak, mint én annak idején, és azóta is. 

Sissy
Forrás

Gyermekkorom óta vonzódom a hősnőkhöz. Kezdtem ugye a Walt Disneyvel és pöröltem Hófehérkével, hogy minek eszi már meg azt a mérgezett almát, hát normááális? Utána Csipkerózsika volt a favorit, ahogy eltáncikál az erdőben, de inkább a tündérkeresztanyákat bírtam, hogy mágia nélkül akarnak sütni-varrni-takarítani. 12 évesen aztán berobbant az életembe Sissy és nagyon csodáltam őt, mitikus szépségnek tűnt a szememben tengernyi sok, hosszú barna hajával, bolyongó természetével, és ahogy dacol a Hofburg népével, de legfőképp Zsófiával. Számtalan alkalommal átrágtam magam Marieluise von Ingenhem hatkötetes művén. Ahogy idősödtem, egyre kevésbé értettem ugyanakkor, hogy mért nem becsüli jobban Ferenc Józsefet, s be kellett látnom, bár nagy volt a szerelem, de kapitális hiba volt őt a császárnőség börtönébe zárni. Aranykalitka, amiből egész életében menekült. Mégis, övék az első és legkedvesebb szerelmi történet az életemben, amiért rajongtam.

Scarlett O'hara
Forrás

Amikor úgy 17 éves lettem, kezembe akadt az Elfújta a szél. Homályos emlékeim szerint kiskoromban anya mindig megnézte a tévében, a folytatásról a Scarlettról is rémlett valami, így hát odasétáltam a könyvespolcunkhoz és levettem róla. Nyár volt, a patak felől a szellő áramlott az ablakomon át, a hifiből szólt a Within Temptation, orromban a fa parketta illata keveredett a kerti virágok felől érkező aromával, de én már délen voltam Georgiában és Scarlett almazöld szoknyája után rohantam, hogy el ne mulasszam élete egyetlen történését sem. Csodáltam Scarlettet a bátorságáért, a kitartásáért, hogy egyetlen férfinek sem hagyta, hogy ugráltassa, és mindig, minden helyzetben ki tudott találni valamilyen megoldást, még ha lehetetlennek tűnt is kiutat találni. Ashleyt mindig pipogya fráternek tartottam, nálam a legelső pillanattól kezdve Rhett Butler volt a nyerő, nagyon drukkoltam neki, hogy jókor jó pillanatban találjon rá Scarlettre, és kicsit lágyítsa meg ezt az észbontóan gyönyörű, ám de kemény nőt. Valóban ő az egyetlen, aki móresre tudta tanítani a kisasszonyt, és engem nagyon mulattatott az ő macska-egér játékuk. Ha erőt kellett merítenem, akkoriban sokszor elővettem Scarlett történetét, és újra meg újra lenyűgözött, csakúgy, mint az első napon, amikor a kezembe akadt.

Mr. Darcy
Forrás

Ha jobban belegondolok, az olvasmányélményeim teli voltak öntudatos, határozott hősnőkkel, ilyen volt például Elizabeth Bennet is Jane Austen Büszkeség és balítélet c. regényéből. Az anekdotás szösszenetemben már említettem, hogyan került Jane Austen munkássága a látóterembe, amiből ez a regény a kedvencem könyvben, és filmben (csak és kizárólag a BBC-s változat Colin Firth-szel és Jennifer Ehle-vel) egyaránt. Újra és újra végigolvastam a történetet, Elizabeth álhatatosságából mindig erőt tudtam meríteni. Soha nem fél kimondani amit gondol, ami a szívén, az a száján, de ezt ugyanakkor kellő megfontolással cselekszi, intelligenciája pedig még szebbé varázsolja. Soha, de soha nem unom meg végigkövetni Mr. Darcy jellemfejlődését, ellágyulását Lizzy irányába, és ha lenne egy időgépem, visszamennék, hátha mégis van legalább egy hasonló kaliberű unokaöccse ennek a Darcynak, hogy megismerkedhessek vele. 

Boleyn Anna (Natalie Dormer)
Forrás

Szintén 16-18 éves korom között kezdtem ismerkedni Robin Maxwell műveivel, aki a Tudor korszak nagy szakértője, és nekem, mint britmániákus könyvmolynak – akinek alig, hogy a lábát angol földre tette, a legelső vétele egy hatalmas brit zászló volt– egyenesen kötelező volt belemélyedni Boleyn Anna, VIII. Henrik és később I. Erzsébet életébe. Annát mindig is nagyra tartottam, tetszik az a jellem, amit a Boleyn Anna titkos naplója c. regény elénk tár. Okos volt, nézetei messze meghaladták a korát, gyönyörű volt, és véleményem szerint az egyetlen nő, akit Henrik igazán, tiszta szívből szeretett, de a fiú örökös utáni mániákus vágya elhomályosította a józan ítélőképességét. Többször is elolvastam, és a Fattyút is, amiben már Erzsébet életébe tekinthetünk be, illetve eltitkolt fiával is megismerkedhetünk. Maxwell a függelékben írja, hogy tényleg felbukkant egy ilyen nevezetű fickó a királyi udvarban, szóval sosem lehet tudni, talán igaz minden. 

Joséphine
Forrás

Úgy látszik akkoriban menthetetlenül belehabarodtam a történelmi romantikusokba, mert a legeslegnagyobb kedvencem, amit unos-untalan állandóan olvastam az nem más, mint Sandra Gulland trilógiája: Napóleon menyasszonya; Napóleon felesége; Adieu Bonaparte. A 18. születésnapomra kaptam meg az első két kötetet, a harmadik kicsit később jelent meg. Egy barátnőm ajánlotta, szerinte én olyan vagyok, mint Rose/Joséphine. Nem csoda, hogy amikor elköltöztem Budapestre, akkor az első elemek egyike volt, amit bepakoltam a táskámba. Újra és újra erőt adott nekem a mindennapi küzdelmekhez, ha szomorú voltam, fáradt, elcsigázott, vagy csak nem tudtam merre tovább. Rose, vagy ahogy Napóleon később nevezi Joséphine, úgy volt erős, rendíthetetlen és bátor, hogy egyben törékeny is volt, érzékeny és nőies. Szerintem ő sem mindig hitt a saját erejében, pedig én még most is csodálatosan karizmatikus egyéniségnek látom, akinek a lába előtt hevert a világ, és szeretetteljes lénye beragyogta egész Franciaországot, amikor Napóleonnal együtt a trónra került, császárnéként. Cseppet sem meglepő, hogy a kis korzikait azonnal rabul ejtette Joséphine különlegessége, aki a legnagyobb fejesekkel ápolt bizalmas kapcsolatot, még sem volt elszállva magától sohasem. Szerettem a dolgos hétköznapjaikat, a civódásaikat, hogy teljes mértékben különböznek, mégis összepasszolnak, valahogy úgy, mint a borsó meg a héja. Az első két kötet a kedvencem, sokkal meghittebb, emberközelibb, mint a harmadik kötet világa, ahol a nyakukba szakad a hatalom és a pozíció. Mindig félve közelítek a regény vége felé, és mindig reménykedem benne, hogy ezúttal másképp lesz, talán mégsem történt meg az, ami, talán van egy kis remény arra, hogy úgy zárul, ahogy szeretném, ahogyan lennie kellett volna. Mindig sírok, és eme szívfájdalom terméke lett az alábbi versem, melyet évekkel ezelőtt írtam, amikor sokadszorra csuktam be szipogva a harmadik kötetet:

Joséphine emlékére

Tegnap újra meghaltál Joséphine,

Gesztenye fürtöd utószor omlott.

Hangod elhalt, nem voltak szavaid

Szemed őt kereste, ki nem volt ott.

Gyűrött vánkosodon citromillat,

Lágyan, végső álomba ringatott.

Nem parancsol vissza az akarat,

Mi éveken át szívében birtokolt.

Magaddal vitted őt is Joséphine,

Teste a szíved nélkül kóborol.

Szerencsecsillaga nem vezérli

Végleg letaszíttatott a trónról.

Száz napra újra feltámadt a szív,

Hogy méltó lehessen emlékedre,

Gyűrűjén a szó újra felizzik

Emlékeztetve őt "a végzetre"

Tegnap veled halt ő is Joséphine,

Lelkem egy darabja szertefoszlott,

Elárvult szavak egy könyv lapjain:

La liberté ou la mort.

(kis magyarázat a vershez: Joséphine gégegyulladást kapott, halála előtt nem tudott már beszélni. Napóleon kedvenc parfümje citrom illatú volt. Joséphinet tartotta az ő szerencsecsillagának. Háborúba indulás előtt mindig megcsókolta. Jegygyűrűjükbe azt vésette: A végzetre. Joséphinnek volt egy Szent Mihály medálja, Lazar-tól, egykori szerelmétől kapta, a következő volt rá vésve: La liberté ou la mort, vagyis szabadság vagy halál)

Forrás

Nem maradhat ki a szórásból Meg Cabot sem, akivel 16 éves koromban kötöttem örök barátságot. A nyár egy merő szenvedés volt, unatkoztam, szinte depresszióba zuhantam, mert nem volt semmi dolgom, a barátaim is felszívódtak kicsit, és én nem találtam a helyemet. Anya elcipelt a városba, gondolta egy kis vásárlás, könyvesbolti grasszálás majd helyre tesz. Talán ez volt az első és utolsó alkalom is egyben, hogy egy több részes sorozatot nem a legelejéről kezdtem el. Akkoriban a Neveletlen hercegnő sorozatnak öt része volt kint a tízből, de a boltban csak az ötödik kötetet lehetett kapni. Különös kíváncsiság öntött el, úgyhogy megvettük. Ugyanolyan kertésznadrágos csitri voltam, mint a regénybeli Mia Thermopolis, és rendületlenül kerestem az én saját Michael Moscovitzomat (csak nem találtam). Ahogy befejeztem, azonnal leadtam a rendelésemet az első négy kötetre. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk, Mia, Lilly, kövér Lulu, Michael és a többiek, meg persze én. Megszámlálhatatlanul sokszor olvastam újra, és már egyetemistaként ügettem a zárókötetért a boltba, mert vannak történetek, amikhez az ember sosem lehet túl öreg. Manapság is beleolvasok néha, olyankor újra 16 éves vagyok, aki a kék franciaágyon kuporog a tetőtérben és más gondja sincs, csak a holnapi történelemdolgozat, és a délutáni fakultációk túlélése. Jó tudni, hogy még megvan ez a lány odabent, és jó lenne egyszer alkotni valami hasonlóan jópofát mint Meg, ami talán egy újabb kertésznadrágos lányt fog megmenteni a dögunalomtól, és attól, hogy teljesen begolyózzon a nyári szünetben. 

Forrás

 No de azért tudok mutatni nektek teljesen mást is, valamit, ami merőben más, sokkal komolyabb, mint a fent említett történetek, mégis itt a helye, mert többször is elolvastam. Eric Knight Légy hű magadhoz c. regénye szintén anya polcán feszített, kék borítóján a vörös holddal, én meg fogalmam sincs miért nyúltam érte, és kezdtem el olvasni. Angol oldalon játszódó háborús regény, amibe finom, ugyanakkor reális szerelmi szál vegyül. Egy pillanatra sem akartam szem elől téveszteni Clive-ot és Prudence-t. Valahányszor eltűntek egy kicsit, izgatottan vártam, hogy újra megjelenjenek, miközben zajlott az elsötétítés és német repülőgépek bombázták egész Londont. Újra kellene olvasnom mai fejjel is, mert gyanítom akkoriban nem tudtam minden értékét teljességgel befogadni. Azóta lett belőle saját példányom kedvenc nagynéném által, aki valahogy mindig eltalálja, milyen könyvet kell a kezembe adnia.

Valahogy így néz ki Anaria tablója teletűzdelve a kedvenc könyveivel, melyek igenis kiállták az idő próbáját. Úgy érzem újra kellene olvasnom közülük néhányat, hogy visszataláljak önmagam bizonyos részeihez. A kérdés már csak az, vajon melyikkel kezdjem? No és ti? Nektek vannak örök kedvenceitek? Ne habozzatok megosztani velem.

Adieu,

              Anaria

A többiek kedvencei:

Nima, Miamona, Pupilla, Ilweran,