 |
| https://www.munkatarsaim.hu/badge |
A munkahely legalább
annyi fejtörést okoz az embernek, mint régen az iskola, csak most nem a dupla
adag matekházi miatt zsörtölődünk, hanem a tömérdek mennyiségű elvégzendő
feladat miatt. Osztálytársak helyett kollégák keserítik vagy szépítik meg a
mindennapjainkat, és akkor ott van még a főnök, aki vagy támogató és inspiráló
törpapa típus, akit talán még az is érdekel élünk-e vagy halunk-e, vagy lehet
éppenséggel kiállhatatlan, kukacoskodó, mindent-jobban-tudó hókuszpók is,
akinek a bejövő e-mailjétől rögtön nyolcasba csavarodik a gyomrunk, és előbb
ugranánk le bungee jumpinggal egy viaduktról, semmint, hogy rákattintsunk a
megnyitás gombra. Egy szó, mint száz, nem mindegy hova tesszük be a lábunkat,
és milyen környezetben töltjük a napunk legnagyobb részét.
Hiszem, hogy egy jó
munkahely felemel, és folyamatos fejlődésre sarkall, de legalább is a
közérzetünket a megfelelő mederben tartja, és hazatérvén nem akarjuk a
családunkon kitölteni a véredényeinkben felgyülemlett stresszt. Mindazonáltal
nem könnyű rálelni az igazira, és ebben bizony az álláskereső portálok sem
mindig tudnak segíteni, mert igen gyakran jól hangzó frázisokkal dobálóznak,
minden harmadik hirdetés szövege ugyanolyan sablonos, száraz és semmit mondó,
így aztán nem mindig derül ki, pontosan mit is várnak a megfelelő jelölttől.
Számomra a legelső
munkahelyem olyan volt, mint az első szerelem, egyszerűen tökéletes, és így
utólag belátom, túl korán esett az ölembe az, hogy minden klappolt. Ugyanakkor
el sem tudnék képzelni ennél zökkenőmentesebb pályakezdést, mert az a sok
szeretet és bátorítás, amit ott kaptam, megalapozta a munkához való jó
hozzáállásomat, illetve masszív érzelmi tartalékkal látott el a borúsabb napokra.
Pszichológusként nem tudok beszámolni céges szférában szerzett
tapasztalatokról, de arról igen, milyen volt még a KLIK térhódítása előtt
Pedagógiai Szakszolgálatban dolgozni.
Első alkalommal még az
álláskeresés tortúráit is megúsztam, mert egy barátnőm elment szülési
szabadságra, és engem ajánlott a főnökének a saját helyére. Nyár végén, a
következő tanév indulása előtt csengett is a telefon, mondhatnánk tehát, hogy a
munka talált meg engem, nem pedig fordítva. A főnökasszony pedig az iránt érdeklődött,
találtam-e már magamnak helyet, és ő szívesen ad gondolkodási időt, döntsem el
vállalom-e? Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy nincs ezen mit meggondolni, mégis
mikor lesz nekem még egyszer ekkora szerencsém, hogy valaki annak ellenére
kíván alkalmazni, hogy a mesterdiplomám kézzel fogható valójában a zsebemben
lapulna? A második nyelvvizsgám letétele ugyanis éppen folyamatban volt, és a
drága jó alma mater, addig ki nem adta a kezéből a dokumentumot, amíg meg nem
bizonyosodott arról, hogy immár két nyelven nem lehet eladni engem egy zsák
krumpliért, vagy pár tevéért.
Mondanom sem kell, azon
túl, hogy a főnökasszony pozitív, fiatal személyiség volt, és minden egyes
alkalomra, amikor beszéltem, vagy találkoztam vele, jutott egy-egy pozitív
visszacsatolás, dicsérő szó, így szép lassan én is elhittem, hogy életemben
először képes vagyok felnőtt, felelősségteljes munkát végezni. Kiváló csapat
jött össze a kollégákból is, csupa elkötelezett, nyitott, abszolút a gyermekek
érdekeit maximálisan képviselő szakembergárda vett körül, akik mellett nem csak
szakmailag lehetett fejlődni, hanem emberileg is sokat tettek hozzá a
személyiségem további alakulásához. A rengeteg tapasztalat mellett tehát új
barátokat is szereztem. A takarító néni is – drága Erzsike – olyan örömmel és
kitartással dolgozott, mindenki számára volt egy kedves mosolya, hogy kezdtem
azt gondolni, valami utópisztikus párhuzamos univerzumba kerültem. Az már csak
hab volt a tortán, hogy még a konyhás nénik is szemmel tartották az embert,
evett-e már rendesen, nehogy étlen-szomjan összeessen a temérdek IQ teszt
kiértékelése közben. S vallom, ahhoz hogy az ember segíthessen, gondoskodást,
odafordulást adjon másoknak, neki is szüksége van ezekre, és ez ott és akkor
meg is adatott nekem és a kollégáimnak is.
A munkakörnyezet ideális
volt, látszott, hogy a város rengeteg energiát fordított arra, hogy a
szakszolgálathoz forduló szülők és gyermekek a lehető legjobb ellátásban
részesüljenek. Szép, tiszta, újszerű épület, rendezett környezet, a padló és a
mosdók olyan tiszták, hogy enni lehetett volna a földről. A pszichológus
szobában ott volt a klasszikus két fotel, aranyos játszósarok temérdek babával,
autóval, és mindenféle játékkal, ami a gyerekek szemének-szájának ingere. A
polcokon karnyújtásnyira sorakoztak a tesztek, szép csendben várakoztak, mikor
emelem le valamelyiket, s annak, hogyan kívánok dolgozni valóban csak a
képzeletem szabott határt (na meg a pályakezdők görcsölése, hogy vajon jól
csinálom-e, amit csinálok.).
A vidékre történő
ingázás egyáltalán nem viselt meg, minden reggel abban a tudatban keltem ki az
ágyból, hogy szuper munkám van, és már alig vártam a következő kihívást,
elintézendő feladatot, megtanulandó ismeretet, ami az adott napon várt engem.
Mondják, hogy minden jónak vége szakad egyszer, s ez velem is így történt.
Mindazonáltal tudom, hogy ez a nyugodt, pozitív légkörben zajló egy év, ami
kézen fogva bevezetett engem a dolgozó felnőttek világába, megalapozta bennem a
hitet, hogy igenis lehet valamit jól és még jobban csinálni. Erőt, önbizalmat
adott ahhoz, hogy a rám váró későbbi nehézségeket elviseljem, hogy megálljam a
helyem olyan terepen is, ahol meg is fulladhattam volna. Később pedig elég
bátor voltam ahhoz, hogy tarthatatlan helyzetemen változtassak, mert már
tudtam, amit tudtam: hogy igen is létezik olyan munkahely, ami nem megöl,
kizsigerel és ráncokat lop az arcunkra, hanem feltölt, fejleszt, megváltoztat
és segít elérni, hogy minden egyes nappal közelebb kerüljünk ahhoz az énünkhöz,
amit egyszer régen, gyerekként megálmodtunk magunknak.
* Ezt a cikket egy bloggerpályázatra írtam (www.munkatarsaim.hu). Elüt a blogom profiljától de ez is én vagyok, írni pedig mindig is szerettem. Ki tudja, talán valakit inspirál =)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése