Amikor Anaria olvasás közben átmegy Morgó szerepébe

Forrás

Ez alkalommal kicsit el vagyok csúszva az élbolytól, mert ők már hétfőn közzé tették magvas gondolataikat a témában, de bizonyos élethelyzeti problémák miatt, én csak most tudom megfogalmazni a véleményemet. A mostani témánkon belül azt igyekszünk górcső alá venni, hogy milyen bosszantó dolgokkal kell szembesülnünk olvasás közben. Nem most nem arra gondolok, hogy mindig akkor cseng a telefon, jön fontos e-mail, és a családunk is pont akkor akar közösségi életet élni, vagy a fülünket rágni valamiért, hanem kifejezetten a könyvhöz kapcsolódó jelenségekre, melyek időnként igencsak kiverik nálam a biztosítékot.

Kezdjük mindjárt a könyv fizikai tulajdonságaival, a megjelenésével, kinézetével kapcsolatos dolgokkal. Szerintem joggal kijelenthetjük, hogy a mai világban a vizualitás, a képi dolgok igen csak uralkodó szerepet töltenek be. Képeket posztolunk és osztunk meg a közösségi oldalakon, sokszor szöveges dolgokhoz is képeket társítunk, és már a viccek, poénok is képes formátumban, úgynevezett mémként terjednek. Bevallom, ami a könyveket illeti, nagyon szeretem a szép, kifejező borítókat, és egyenesen odavagyok tőle, ha a képi világ valamilyen formában kapcsolódik a történethez, még ha csak szimbolikus síkon is. Éppen ezért bosszant fel, amikor rémes grafikai megoldásokat látok, tökéletesen jellegtelen, semmitmondó, vagy a színhasználat okán giccses borítóval kell szembesülnöm. Nem minden a külcsín ez tény, de riasztó is lehet egyben, és ezek után az ember nem biztos, hogy leemeli a polcról az adott könyvet.

A borítókon belül engem külön kiakaszt a krimik/thrillerek helyzete. Nagyon sok jó krimi és thriller van már a piacon, akik kifejezetten ezt a műfajt keresik, gondolom, ők nem problémáznak a kinézeten, de azt kell, hogy mondjam, nagyon-nagyon sok ilyen témájú regény borítója csapnivaló, egy kaptafára készül, és igénytelen. Általában odavágnak valami pisztolyt, kést, egyéb agresszív felhangú képet, és hatalmas, ló betűkkel – ami általában piros – rávésik a szerzőt és a címet. Eképpen könnyen ott találjuk magunkat egy tucat könyvvel, aminek majdnem tök egyforma a kinézete, és valahogy olyan olcsónak hat. Pedig én úgy gondolom igazán lenne fantázia ezen a területen is, gyönyörű borítókat lehetne kreálni, s még azok is elcsábulnának a vásárlásra, akik még a Columbo-t is a kispárna mögött remegve merik csak megnézni. 

Lara Jade - Crime Scene Inspired Photos
Forrás

No de ugrok is tovább a lapok minőségére, valamint a könyv teherbírására. Semmi bajom a puhakötésű könyvekkel, mert vannak közöttük igen csak jó minőségűek, amiket nem visel meg, hogy a táskámban hurcolászom őket mindenhová, hogy lopott perceimben előrántva olvashassak, de azért itt sem minden fenékig tejfel. Nem szeretem, amikor kettőt lapozok, és már megtörik a gerince, vagy olyan silány, hihetetlenül vékony lapokra van nyomtatva a szöveg, hogy ráfújok, és máris meggyűrődik, ne adj Isten olyan laza a kötés, hogy futty elkezdenek kipotyogni és önálló életet élni a lapok.

S még egy dolgot meg kell említenem a küllemmel kapcsolatban, ez pedig a méret. Általában elég jól belövik a kiadók a megfelelő méretet, ami kézre áll, ergonomikus a fogása, belefér egy átlagos női táskába, de volt már szerencsém nekem is féltégla méretű, vaskos dromedárokhoz, amikkel akár egy betörőt is simán ártalmatlaníthatnánk. A táskába még úgy ahogy belefér, de nem kényelmes cipelni, sem a vonaton, vagy a buszon fogni. Tisztára olyan érzés, mintha egy bernáthegyivel besétálnék a porcelánboltba Zsolnay tortavillákat venni. Szóval ne tegyünk ilyen erőszakot kérem szépen, hanem tessék máshogy tördelni, inkább legyen vastagabb de normál méretű, mint óriási falazótégla. Capishi?

Forrás

Ugyanakkor, van, hogy a külső teljesen rendben van, akár még meg is hipnotizál minket, a fülszöveg pedig még jobban adja alánk a lovat, ám mégsem azt kapjuk, amire számítottunk, mert van, hogy a belbecs egyszerűen csapnivaló. No de, nem trappolok ennyire előre, mert bizony már a fülszövegben is leselkedhet ránk veszély, mégpedig masszív spoilerek képében. Borzasztóan idegesítő élmény, amikor a fülszöveg lelő egy-két poént a történetből, vagy elárul valamit, amit nem kellene tudnunk, de ennek az ellenkezője is igaz. Néha olyan semmitmondó egy-egy könyv fülszövege, hogy azért kár volt a tintát pazarolni. Nem, nem csak a rossz történeteknél, hanem olykor egy oltárian érdekfeszítő, igényes történetnek is rémesen béna fülszöveget kreálnak.

Na akkor jöjjenek most a belső problémák, az idegi-szinapszisokat felborzoló, méregzsákfeltöltő, bosszantó jelenségek. Ezek közül van, ami a szerzőn múlik, tehát egyszerűen csapnivaló a stílusa, a mondatszerkesztése, szegényes a szókincse, szóval totális katasztrófa. Ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon a szerkesztő elbóbiskolt-e a kézirat felett, vagy mentette, ami menthető és a végeredmény bár halovány, de sokkal feneketlenebb mélységekből indult a küzdelem, és ennyit sikerült kihozni belőle. Ilyenkor nem is értem, hogy juthatott el a regény a megjelenésig, hogy nem vette észre valaki, hogy ezért aztán kár lenne még több esőerdőt kipusztítani, és pazarolni vele a papírt. Elég csak a Szürke ötven árnyalata trilógiára gondolnom, és máris égnek áll a hajam tőle, hogy ehhez volt ember, aki asszisztált, rábólintott, hogy mehet, s volt képe a nyomdába küldeni? S még van sok ilyen förmedvény, amit egyszer talán a múzeumokban fognak mutogatni a dinoszaurusz csontvázak mellett, mint az emberi hülyeség csimborasszóját. 

"Mi a fene ez a sz*r?"
Forrás

Akárki akármit mondjon, a szavak egymás után dobálásától, netalántán egy-két választékosabb szinonima becsempészésétől, még nem lesz valaki író. Néhány klisé átdolgozásától, az újraértelmezés és egyedivé tétel nélkül, még nem lesz valami történet, sem regény, csak szavak halmaza, és egy újabb miniatűr csepp a könyvek tengerében. Engem igen is bosszantanak ezek a jellegtelen történetek, a semmitmondó közlésmódjuk, és ne adj Isten az a rettentő hírverés, amit ezek körül a könyvek körül (és a magukat írónak nevező szerzők körül) csapnak, mert ilyenkor semmi más nem menti a helyzetet csak a kiváló marketing. Én mégis azt mondom, egy könyvnek ne a marketingje legyen jó, hanem minden más tulajdonsága, és akkor nem kell belebeszélni az emberekbe, hogy vegyék meg, mert anélkül is vonzani fogja őket, mint kislámpa fénye a muslincákat.

"Nem akarok többé ezen a bolygón élni!"
Forrás

Továbblépek. Van az a fokozat, amikor roppant izgalmasnak, ötletesnek találok egy történetet, igazán érezni, hogy kiváló alapokra épül, és a szerzőben van tehetség és spiritusz, hogy mindezt kibontakoztassa, de a megvalósítás elcsúszik egy banánhéjon, és ez nem feltétlenül a szerző hibája, hanem inkább azoké, akik a történetet gondozásba vették, vagyis a kiadóé, azon belül is a szerkesztőé. Lehet, hogy tévedek, de a szerkesztő dolga többek között megzabolázni egy kicsit a művészi képzeletet, és visszarángatni a valóság talajára. Ő segíti az írót, hogy a központi szálakat ne hagyja elsikkadni, hogy minden kibontakozhasson, aminek ki kell bontakozni, a vadhajtásokat pedig könyörtelenül lenyesi. S mégis, számos esetben úgy éreztem a szerkesztő aludt, nem figyelt oda, vagy egyszerűen nem neki kellett volna odaadni a történetet, s máris más lenne a menyasszony fekvése. Tavaly olvastam a Hullámok csapdája c. könyvet, s meg kell mondjam, nagyon sajnáltam az írónőt, mert ennél sokkal többet ki lehetett volna hozni a történetéből.

S mi van akkor, ha jó egy történet, olyan bárgyú félmosolyra késztetően, andalítóan jó? Nos még ekkor is beleköphet a levesünkbe egy-két dolog. Például ha a korrektor elbóbiskolt a laptop mellett, és benne hagyott mondategyeztetési hibákat, lemaradt toldalékokat, felcserélt keresztneveket, helyesírási hibákat és így tovább. Apróságok ezek, de kiválóan meg tudják akasztani az olvasás folyamát, főleg ha gyakran fordulnak elő. Olyan ez, mint egy idegesítő szúnyog, ami mindig akkor nyivákol a fülünkbe, mikor épp fejest ugranánk álomországba, és könyörtelenül kirángat minket az ébrenlét peremére. Ezek az ordító hibák időről-időre megakasztják a képzetalkotás folyamatát, s ha éppen egy vérmesen izgalmas jelenet közben teszik ezt, akkor bizony joggal bosszankodunk.

"Baaaaaaszki"
Forrás

Amit viszont kifejezetten utálok, ha a párbeszédeket nem jelölik/szerkesztik egyértelműen. Sok regényben találkoztam olyan megoldással, hogy nem szedték új sorba a másik személy gondolatait, hanem a pont után folytatták, s csak többszöri újraolvasással sikerült kibogoznom, hogy azt a gondolatot egy másik személy közölte. Ugyanez a helyzet akkor is, amikor a személy gondolatától nem válik el az író hozzáfűzött mondandója. Például:

-         - Ez nem lehet igaz! Teljesen fel vagyok háborodva, mondta Kriszti.

Nem tehetek róla, de én ettől egyszerűen hülyét kapok! Miért nem lehet kitenni azt a nyamvadt kötőjelet? S van, amikor a párbeszédet nem gondolatjelekkel jelzik, hanem idézőjelbe teszik, s egy idő után a sok kis macskaköröm szintén zavaró tud lenni. Amikor pedig még a macskakörömre sem veszik a fáradtságot, egyszerűen csak beljebb húzzák egy centiméterrel a párbeszédeket, na az a világvége. Junot Diaz Így veszíted el c. regényében nagyon bosszantott engem ez a megoldás, mert egyáltalán nem egyedi, ráadásul a fent említett többi párbeszédre vonatkozó hiba is megtalálható volt benne. Ha a kiadó helyében lennék, az újranyomásnál átszerkeszteném ezeket a részeket. 

Végül, de nem utolsó sorban külön bejegyzést lehetne szentelni a ferdítő-fordítóknak is. Az egyik legrosszabb dolog, amikor egy zseniális külföldi regényt csapnivalóan hanyag módon ültetnek át magyarra. Agyonüti a stílust, teljesen kiöli a spirituszt a regényből, ha a fordító nem kreatív, ha nincs egy kis írói vénája, amivel a magyar vászonra megfesti azt a képet, amit az eredeti szerző már megkreált magának. Néha iszonyúan vontatottnak hat egy-egy ilyen regény, nyelvidegen a fogalmazásmódja, nem gördülékeny, szinte kínszenvedés olvasni, s gyakran tévesen az írónak tulajdonítjuk a fiaskót, pedig lehet, hogy a fordító a ludas.

"Totális bukta"
Forrás

Továbbá ott van még időnként a lustaság, amikor tárgyi tévedések kerülnek a fordításba, mert a fordító nem néz utána bizonyos dolgoknak. Lassan klasszikussá válik a Szürke ötven árnyalata trilógia ebből a szempontból is, ahol a Kings of Leon zenekar nevét Oroszlánkirálynak fordították. Nem egy eldugott banda, milliós nézettsége van a youtube-on, csak be kellett volna pötyögni ugye. S gyakran egy egész sorozatot ugyanebben a szellemiségben visznek végig, s hiába az olvasói felháborodás, gyakori, hogy nem változtatnak a fordító kilétén. Nekem a top kedvencem Tóth Tamás Boldizsár, aki olyan zseniális bravúrral ültette magyarra a Harry Potter sorozat minden szösszenetét, hogy a nyelvészek örömtáncot járhatnának a hét kötet körül. Kreatív, ötletes, formabontó, és úttörő. Valahogy így kellene ezt csinálni mindenkor, minden műfajban, minden egyes kötetnél.

A fent említett dolgok arra a következtetésre juttattak engem, hogy lehetne szigorúbb a szűrés a könyvkiadás terén, és komolyabban kellene venni bizonyos munkafolyamatokat, hogy minél több igényes, minden ízében jól megkomponált könyv kerüljön a piacra, s az emberek így biztosabb kézzel választhatnának, s nem kerülnének olyan kínos helyzetbe, hogy kisebb vagyont adnak ki olyan könyvekért, amikre még a gondolatot is kár lenne vesztegetni.

 

"Csak mosolyogjatok és integessetek fiúk! Mosolyog és integet!"
Forrás

Most, hogy kellőképpen kipuffogtam magam, úgy teszek, mint a Madagaszkár pingvinjei: mosolygok, integetek, és közben angolosan távozok. 

A többiek véleményét a témában rájuk kattintva olvashatod el:

Napi falat

Keményfedél

Andi élményei

tigi

Zenka szerint a könyvek

Ír gulyás és csalamádé

Pupilla Olvas

Könyvvizsgálók

FFG
Szilvi irkál