Az elmúlt időszak krónikája

Drágáim!

Tudom, hogy a nyáron azt ígértem, ezen túl többet fogok ide pötyögni, ám nem sikerült eme ígéretemet betartani, amit mélységesen sajnálok. Történt ugyanis, hogy a hullámvasút, amiről beszéltem, megint vett egy hajtűkanyart, amitől képletesen szólva tényleg majdnem elhánytam magam, és kis híján elájultam. Mondják igen, hogy a baj csőstől jön, én nem tudom, szerintem tíz évre előre kimerítettem a baj-ránkömlési-keretet.

Jól megérdemelt két hetes nyári szabadságom, nagyon hamar kórházi lótás-futássá változott, mert anyukám bekerült a magyar egészségügy csodálatos rendszerébe, és ott hánykolódott egész évben, ami végül ismételt kórházi tartózkodássá nőtte ki magát. Most is éppen bent kempingezik, de hálát kell adnom az égnek, talán végre végére jutunk a problémának, mert megtalálták a kiváltó alapproblémát, és immáron sok-sok hónap után végre eredményesen kezelik. Azért nem kis döbbenetet váltott ki belőlem, hogy bizonyos nem túl bonyolult részbetegséget 7 hónap után sikerült végre gatyába rázni, illetve hogy eme szövevényes tünettan mögött meghúzódó probléma is több hónapig bujkált, mire végre lefülelték.

Forrás

Nem akarok belemenni a részletekbe, mert elájulnátok, és többé a lábatokat be sem tennétek egyetlen kórházba se, és nem mernétek megbetegedni, de elég sok minden múlt a hozzáálláson, illetve a hozzáértésen is. Ha minden orvos, akivel az elmúlt időszakban találkoztunk olyan szemfüles lett volna, mint itt a legvégén némelyikük, akkor több hetes aggódást, kezelést, kórházi tartózkodást spóroltunk volna meg, no de a lényeg, hogy végre látjuk a fényt az alagút végén.

Ez a tortúra azonban engem is nagyon kimerített, mind lelkileg, mind fizikailag egyaránt, úgyhogy nem csak a blogom sínylette meg a dolgot. Mindazonáltal tényleg minden rosszban van valami jó, mert amikor két hétre kiszálltam a mókuskerékből, és aztán történt, ami történt, felismertem, hogy nem egészen jó vágányon halad az életem. Az utóbbi időben úgy éreztem nem elégít ki a munkám, nyűgnek, nyavalyának éreztem, untam a napi több órás utazást, az állandó rohanást, a mókuskereket. Mit szépítsük a kiégés jeleit kezdtem mutatni, amit jó pszichológushoz híven felismertem magamon, és az anyával kapcsolatos események adták meg a kezdőlökést, és a hiányzó bátorságot, hogy merjek váltani. Az utolsó noszogatás egy barátnőmtől jött, akinek azóta is nagyon hálás vagyok, mert miközben könnyek között ventilláltam neki a telefonba, betette a bogarat a fülembe, hogy miért nem váltasz, épp itt van ez meg ez a lehetőség, mit veszítesz, ha megpróbálod?

Forrás

Ott álltam lemerevedve, maszatos arccal és rájöttem, hogy semmit, innen már csak felfelé vezet út. A fent említett ajánlat sikertelennek bizonyult, de mint egy varázsütésre éppen adódtak kínálkozó lehetőségek, rögtön mindjárt hatféle is, és nem restellettem lecsapni rájuk. Hirtelen új céljaim lettek, ami felpezsdítette kicsit a vérkeringésem, lelkes lettem, és nagyon bíztam benne, hogy valamelyik csak bejön a próbálkozásaim közül. Két interjún voltam, ebből az egyik felejtős, kis híján hanyatt, homlok menekültem, de a második, ott már a telefonban éreztem a rezgéseket, hogy ez más lesz, és úgy is volt. 60 emberből 10 embert hívtak be, és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva engem választottak ki. Anaria mostantól óvodapszichológusi minőségben pötyög ide a blogba.

Nehezen viselem a változást, szeretem a rutint, a kiszámítható dolgokat, úgyhogy ez az egész tőlem legalább egy bungee-jumping ugrással ér fel. Beindult a gépezet, úgy éreztem száguldok, mint a szélvész, de most örültem neki. Lehet, hogy túlságosan elvarázsolódtam, vagy már nagyon a jövőbe tekintettem, ahelyett hogy a lábam elé tekintgettem volna, mert szeptember közepén akkorát nyekkentem a munkahelyemről kifelé jövet, hogy egy macskát se vágnak ki így az ajtón. Nem is tudom felidézni, mi történt pontosan, csak annyi van meg hogy telefon, táska elrepül, én meg a földön hasalok, és markolom a jobb bokám, és öt éveseket megszégyenítő módon hüppögök. 

Elsőre nem tűnt súlyosnak a dolog, de pár méter megtétele után éreztem, hogy valami nagyon nem oké. Mondanom sem kell, hogy a János Kórház ortopéd traumatológiáján kötöttem ki, ahol 4 csodálatos óra eltöltése után, egy csinosnak kevéssé nevezhető fekvőgipsszel a lábamon jöttem ki, akarom mondani cipeltek ki. Aznap nagyon nem örültem neki, hát milyen dolog az, hogy engem ennyire korlátoz valami a mozgásomban? Rengeteg dolgom van, kérem szépen nekem nincs időm holmi nyamvadt lábsérülésekre! Mindig is tudtam, hogy nekem olykor csak úgy lehet megálljt parancsolni, ha lever valami a lábamról. Nyilván egy sima láz nem lett volna elég, azzal is bementem volna dolgozni.

Sikerült végül már perspektívába helyezni a dolgot, egy hétig mást se tettem, csak felpolcolt lábakkal pihentem, és bezsebeltem a barátaimtól áradó társas támogatás és gondoskodás előnyeit. Nélkülük nem tudom, hogy oldottam volna meg, még az új állással kapcsolatos egyeztető értekezletre is eljuttattak, ahol, naná, hogy mindenki megjegyzett engem a lábam miatt. Egy hét után aztán levették a fekvő gipszet, és kaptam helyette 4 hétre járógipszet, gondoltam, ha már lúd legyen kövér, én bizony a pirosat választom! További két hetet töltöttem el itthon, már kevésbé felhőtlenül, mert sok-sok adminisztrálni valót kaptam, amit a kilépésem előtt még mindenképpen meg kellett csinálnom. Kedvemet azonban ez sem szegte, mert az ágy tetején még papírhalmazok között is jó kempingezni, és vígasztalt a tudat, hogy amikor újra csatasorba állok, az már az új helyen lesz. 

Most is viselem még a járógipszet és sikereim között elkönyvelhető, hogy már egyetlen zöld lámpa alatt át tudok menni a zebrán. Igyekszem magabiztos lenni, talán akkor nem annyira feltűnő a jobb lábamon viselt, 45-ös férfi túrabakancs, amiből sikerült a leglányosabbat kiválasztani. Mindennap szurit kell beadni trombózis ellen, de lassan már jobb vagyok, mint egy hivatásos nővér. 

Látjátok, nem unatkoztam az elmúlt hetekben. Ugyanakkor még a lábmizéria előtt pár nappal szuper élményben is volt részem. Úgy látszik az olvasással kapcsolatos komfortzóna kilépéses cikkem, az élet más területein is inspirált, mert elvállaltam, hogy segítek a Demeter Chocolate standjánál – a legjobb barátnőm szüleinek családi vállalkozása – az Édes Napok fesztiválon, amit szeptember 19-21 között rendeztek a Budai Várban. Korábban soha nem csináltam még ilyesmit, hogy egész nap állok, és embereket szolgálok ki, aggódtam is, hogy talán nem leszek alkalmas a feladatra, de be kell, hogy valljam nagyon élveztem. A kilátás csodálatos volt, és totális sikerélmény, amikor valaki az ember rábeszélőképessége miatt vesz meg kettővel több csokoládéterméket, mint amennyit eredetileg tervezett.

Jövőre mindenképp látogassatok el ti is erre a fesztiválra, mert nagyon jó hangulatú, a csokoládékon kívül, isteni mangalicás óriáshamburgert is lehetett enni, és megannyi más finomságot is, továbbá sokféle csokoládékülönlegességgel találkozhattok, megismerhetitek a különféle készítők titkos csemegéit. Nekem is sikerült összebarátkoznom a Pelle-Molnár kézműves bonbonok és csokoládék készítőivel. Egy nagyon kedves házaspárról van szó, akik a szívüket-lelküket beleteszik minden egyes termékbe, amit elkészítenek, és az eredmény igen magas minőségű, különleges, és ízletes csokoládé, amivel garantáltan nem fogsz összefutni minden sarkon. Nekem leginkább a kóstoltatási technikájuk tetszett: kis üvegcsék sorakoztak a standnál felcímkézve, bennük csokipasztillák. Mindegyik üvegcse, egy-egy táblacsoki  megfelelője volt, így a vásárlás előtt megízlelhetjük, hogy melyik termékükkel járnánk a leginkább jól.

Pelle-Molnár csokoládék

A választás nem könnyű, de megéri próbálkozni, s közben minden kérdésünkre kielégítő válaszokat kaphatunk. A cukorbetegek se keseredjenek el, a termékeik között szerepelnek Stevia-val készült csokoládék is, többféle változatban. Én végül egy narancsos, egy tőzegáfonyás, illetve egy mentás táblacsokival sétáltam el tőlük, illetve azzal a szilárd elhatározással, hogy a legközelebbi csokoládéval kapcsolatos eseményen is biztosan felkeresem őket. A tataiak pedig előnyben vannak, mert személyesen is találkozhatnak velük, ha betérnek a Csokizóba, amit ott üzemeltetnek. További információ: Csokizó és  Pelle-Molnár Kézműves bonbon

A Demeter Chocolate-ről meg már azért tettem nektek említést. Az övüké az egyetlen fehér csokoládé, amit megeszek, mert lágy, és krémes, és magas a kakaóvaj tartalma, szóval nem ilyen tejpor ízű, hanem nagyon fincsi. Mutatok nektek pár képet, ízelítőként, nemsokára lesz webshop, de addig is lehet tőlük postai úton rendelni, magánszemélyeknek is, illetve a budapestiek a Bálnában találhatják meg a termékeiket, illetve a Mayer Csokoládéboltban a Hegedűs Gyula utcában. 

Demeter kézműves bonbonok
Forrás

Demeter csokoládényalókák
Forrás

Különleges válogatás díszdoboz
Forrás

Végül, de nem utolsó sorban a szemfülesek már biztosan észrevették, hogy új köntöst kapott a blogom. Majdnem három év után úgy éreztem esedékes már a váltás. A másik túl zsúfolttá vált, és nehéz volt bővíteni új információkkal a sablont. Remélem ez a mostani nektek is elnyerte a tetszéseteket, mert én most nagyon szívesen pötyögök bele. A fenti menüben tudtok továbbra is szerző, műfaj, és kiadó szerint keresni könyveket, illetve a Shakespeare Sunday, valamint A helység kalauza rovatokat, pedig a rovatok fül alatt találjátok.

Az együttműködő partnerek, azok a kiadók, akiktől eddig recenziós példányokat kaptam, a menüből könnyen elérhetitek a honlapjukat.  Jobb oldalt vannak kis rózsaszín ikonok, onnan juttok el a facebook, illetve a twitter oldalamra. Google+ is van, de azt egyáltalán nem használom. Oldalt továbbra is megtaláljátok az archívumot, a népszerű bejegyzéseket, illetve a linklistát. Mindazonáltal remélem, ha majd Aya Demeter Photography&Design-nak több ideje lesz, akkor össze tudunk ülni, és kreálunk egy totálisan egyéni sablont a blognak, logóval, meg mindennel együtt, és akkor igazán, de igazán Anariás lesz minden.

Addig pedig remélem többször tudok friss bejegyzésekkel, cikkekkel jelentkezni, az új munkám mellett úgy néz ki élhetőbb időbeosztásom lesz, és talán visszakapom a hétvégéimet. Addig is olvassatok sokat, egyetek finom csokoládét, és látogassatok el hozzám minél sűrűbben.

Adieu barátaim,

                                   Anaria