Na, mi a helyzet?

"Na, mi a helyzet?"
Forrás

Kölcsönvettem a Jóbarátok Joey Tribbianijától ezt a frappáns kérdést, remélem nem haragszik meg érte, majd viszek neki egy szelet pizzát. No de a viccet félretéve (vagy nem haha) gondoltam illene írnom már valami szösszenetet, akármit, ami megmenti a blogomat a haldoklás állapotából. Szó, ami szó az elmúlt két hónapban egy vak hangot sem írtam, és előtte sem voltam valami aktív, de ezen szeretnék, próbálok változtatni, mert nagyon szeretem ezt a szeletét az életemnek, csak valahogy nem jutott rá elég időm manapság.

Az elmúlt egy év olyan volt, mintha felültem volna egy hullámvasútra, amin csak egy sebesség van, az is gyors, akár a szélvész (mint a Harry Potter és a Bölcsek köve első részében, amikor a Gringottsban robognak egy csillében, és a kobold szerint nem lehet lassítani). No és hát, aki ismer, az tudja, milyen viszonyban vagyok én a hullámvasutakkal, már a nézésétől is hányingerem lesz, én még az úton lévő bukkanókat sem szeretem kocsiban ülve. Szóval csak jött egyik kunkor a másik után, én meg csak kapkodtam a fejemet, mint graffitis a rendőrjárőr láttán, és igyekeztem a legjobb tudásom szerint kezelni a felmerülő helyzeteket.

Saját bőrömön tapasztalhattam meg a pszichológia által oly szívesen tárgyalt megküzdési stílusok fogalmát, meg a poszttraumás növekedést (amikor egy rossz élethelyzet kezdetben padlóra küld, de aztán végül sikerül belőle jót, valami eredményeset kihozni). Voltam dühös, elkeseredett, kétségbeesett, bénult, aztán lettem elszánt, céltudatos, kicsit talán rugalmasabb, mint voltam, s mindeközben rengeteget tanultam önmagamról, az emberi teherbírásról, illetve arról, hogy mennyi rejtett tartalék, erő húzódik meg az ember tudattalan szférájában. 

Forrás

Kölcsönvettem egy kicsit a mesehősök pozitivizmusát, mert amikor elindulnak legyőzni a sárkányt, vagy szerencsét próbálni, még ők sem tudják, hol is fognak kikötni, de bíznak a gondviselésben. Én is találkoztam segítőkkel az úton, mintha hirtelen sok-sok kéz nyúlt volna felém, hogy megtartson, s közben megtanultam kérni, és elfogadni a segítséget, felfedezve, hogy a barátaim még annál is csodálatosabbak, mint azt valaha is képzeltem volna. Még egészen apró dolgokkal is nagyot lehet lendíteni a másik emberen. Amikor azt hisszük á ez kevés, én csak ennyit tudok, hát ez nem elegendő, akkor tévedünk. Már az, hogy valaki velünk érez, jelen van rengeteg erőt ad a további megküzdéshez.

Amikor mélyvízbe kerülünk, akkor két dolog van: vagy marha gyorsan elkezdünk úszni, és, ha nem tudunk, akkor rá kell jönnünk, hogyan kell, vagy süllyedünk lefelé, mint a Titanic. Azt hiszem én az első opciót választottam. A mindennapjaim jelentősen átalakultak, a munkahelyemen most már kétféle feladatkört viszek, és ez rettentő sok adminisztrációval, illetve tonnányi szakvélemény megírásával jár, így nem mondhatom, hogy grafomán hajlamaimat ne tudnám hol kamatoztatni. Napi három órát töltök utazással, s bár ezt legtöbbször igyekszem olvasással elütni, az utóbbi hetekben inkább a szundikálást, vagy az ablakon kibámulást választottam, így próbálva meg az energiaszintemet emelni valamicskét.

S mivel a mai világban nem elég a tudás, nem elég a precíz, pontos, lelkiismeretes munkavégzés ahhoz, hogy megfizessék az ember munkáját – plusz élethelyzetbeli változások okán is – a szabadidőm jelentős hányadában nyelvet oktatok, persze azt is szívvel-lélekkel, teljes gőzzel, hétvégén is, így aztán igen csak felturbózva lohol egyik hetem a másik után, s mire észbe kapok megint ősz lesz.

Forrás

Fennmaradó perceimben sem szentelhetem kreativitásomat a blognak, hiszen ott a Képmás magazin, amibe immár február óta írok egy nagyon kedves barátnőmmel együtt. Filmeket nézünk, könyveket olvasunk, s ezeken a műveken keresztül próbáljuk meg közelebb hozni a hétköznapi emberekhez a pszichológiai jelenségeket. Hála a jó égnek már az egyetemen is mindig egy rugóra járt az agyunk, így aztán a cikkek hangulatát, stílusát nem nehéz egységesíteni, de hónapról-hónapra megújulni, mindig valami relevánsat előszedni, s röviden, tömören fogalmazni időnként embert próbáló feladat, de azért élvezem.

S akkor még nem beszéltem a hiper-szuper Ekulturás csapattagságomról, akik ugye mindig kísértésbe visznek engem csodás könyvekkel, és aztán ott áll akkor Anaria, a nyakában mindenféle határidőkkel, le-lecsipegetve az alvásidőből is, hogy aztán reggel majdhogynem a bögréjét/kiskanalát/szendvicsét akarja kidobni a kukába a használt teafilter helyett. Szóval pörgök én, mint a búgócsiga, csak éppen itt nem lehetett ezt észrevenni, s ha sikerült némi szabadidőt kiutalni magamnak, akkor igyekeztem minél több időt a szeretteim, barátaim körében tölteni, hogy töltekezzek energiából, napfényből, tavaszillatú bűbájból, hogy legyen, mit adnom a gyerekeknek, akikkel foglalkozom, s bárkinek, aki a közelemben ténfereg éppen.

Könyves témát is előszedve, a könyvfesztiválra kitoltam az orrom egy picike időre, nektek is írtam jó kis beharangozót, s eme szerzeményekkel tértem haza:

Óriási élmény volt, hogy Richard Scarry aláírta nekem a Tesz-vesz város legújabb kötetét. Kaptam kicsi Egon (nekem akkor is mindörökké Csuszimászi) rajzocskát is, s váltottunk pár szót azzal kapcsolatban, hogy én is és a bátyám is az apukája könyvein nőttünk fel, s folytassa bátran ezt a hagyományt, mert Cicóék kalandjait képtelenség megunni. A képen látható Saskia Sarginson elmélkedésemet már lehozta az Ekultúra, de a napokban itt is közzé teszem képekkel megspékelve, sőőőőőt az agusztusi Képmásban górcső alá vesszük a történetet pszichológiai szempontból is, szóval csak hegyezzétek a fületeket! A Rémségeket most olvasom (már egy ideje), nem sokára írok is róla, addig is elöljáróban annyit, hogy van benne valamiféle Twist Olivéres báj, talán a régi London teszi. S ott feszít még Gaura Ágnes könyve, amit barátnőmtől kaptam születésnapomra, és már nagyon várom, hogy elolvashassam. 

S itt lapul már a tarsolyomban ez a szépia illatú gyönyörűség is, arra várva, hogy végre beledugjam az orrom. Érzem, hogy jó lesz, s remélem, nem tévedek, de talán ez a könyv lehet a visszatalálásom az olvasáshoz, mert manapság kedvem sem nagyon volt olvasni, meggyötört agyállományomat sorozatok nézésével pihentettem inkább. Szeretem a vizuális történetmesélést is, tervbe van véve, hogy majd eme szenvedélyemről is csacsogni fogok itt a blog berkein belül (már ha kitalálom, hogy lehet hozzátoldani a 24 órához még párat). Bízom benne, hogy meg tudom valósítani a terveimet, sok-sok olvasatlan könyv vár még rám a polcomon türelmesen, szóval lehet hogy szünet következik majd a recenziók körében (ha el nem csábulok ugye) és a cikkírás-kényszert mellőzve igyekszem visszatalálni a gondtalan könyvhabzsoláshoz, az újraolvasáshoz, a szavak mágiájához.

No de nem is szaporítom tovább a szót, és csak, hogy minden legyen itt, mint a búcsúban, a végére jöjjön az egyik kedvenc zeném a The Piano Guystól, akik előszeretettel formálják a maguk képére a rádióállomások giga-mega slágereit, s vegyítik azt a komolyzenével, számunkra meglepően fogyasztható és egyben csodálatos módon. Titanium – mert az erő ott van mindenkiben, még akkor is ha szunnyad. Na adieu drágáim!