Füleld le, miről szól
Eva soha nem akart igazán
anya lenni. Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai
alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja
előtt.
A regény egy magával
ragadó, érdekfeszítő és visszhangokat keltő történetet mesél el, amely
robbanásszerű, kísérteties végkifejletbe torkollik.
Gondolatok a könyvről
Azt hiszem, egyértelműen kijelenthetem, hogy eddigi életem során ez a
regény volt rám a legnagyobb hatással. Már nem vagyok ugyanaz az ember, mint
mielőtt belefogtam volna Kevin történetébe, sőt maga a név is egészen másfajta
érzeteket kelt bennem, mint előtte bármikor.
Nehezen csiszolódtunk össze, a regény meg én. Volt bennem egy jó adag
távolságtartás és ellenállás, még azt is kétségbe vontam, hogy vajon helyes
döntés volt-e kiválasztani pont ezt a minden ízében nyomasztó történetet,
amikor annyi más felszabadító könyvet is a kezembe vehetnék, hogy kevéske
szabadidőmben legalább fellélegezhessek. Muszáj nekem még civilben is az emberi
lélek zegzugos rejtelmeit kutatni? Szükségem van nekem erre, hogy az otthonomba
is bevigyem a munkám? A döntésem végül helyesnek bizonyult. Sok mindenre
megtanított ez a történet az emberi természettel, kötődéssel és magával a
szeretettel kapcsolatban.
A történet tulajdonképpen levélregénynek is tekinthető. Eva a férjének,
Franklinnek írt hosszú levélsorozatában vall az életéről: a házasságáról, a
gyermeknevelésről, Kevin tettéről, s számba veszi az összes kis mozaikdarabkát,
ami ahhoz a végzetes naphoz vezetett, amikor Kevin meggyilkolta 7 iskolatársát,
valamint 1 tanárt és 1 menzai alkalmazottat. Mindezt 2 nappal a 16. születésnapja
előtt vitte véghez.
A levelekből felsejlik, egy látszólag teljesen átlagos amerikai,
kertvárosi család története. A férfi és a nő hosszas keresgélés után végre
egymásra talál. Élik az életüket boldogok, de mégis valamiféle hiányérzet és
üresség kezd kongani bennük, s az addig kalandortípusnak számító, világutazó
anya fejébe befészkeli magát a gondolat, hogy vajon mi lenne, ha gyermeket
vállalnának. Számomra olyan abszurd módon jött ez az ötlet, és ahogy egymás
között meghányják-vetik. Valamiféle választ várnak az Élet Nagy Kérdésére, s úgy
gondolják, talán a gyermekáldásban lakozik a Nagy Titok leleplezése.
Már ekkor valami eszeveszetten kapálózni kezdett a bensőmben,
legszívesebben megráztam volna Evát, hogy ne, nem kell neked gyerek, így nem lehet
nekiindulni az anyaságnak, ennél sokkal nagyobb belső indíttatás szükséges
hozzá, valami őserő, de Kedves Eva én benned ennek fikarcnyi megnyilvánulását
sem érzem. Ám a lavina elindult, a teszt pozitív lett, s innen már
visszafordíthatatlanná váltak a dolgok.
„Amikor megjelent az
ultrahangkép, és Dr. Rhinestein a monitoron körbehúzta az ujját egy elmosódott
masszán, még akkor is csak azt gondoltam: ki lehet ez? Noha közvetlenül a bőröm
alatt lubickolt egy másik világban, a formája mégis távolinak tűnt. És vajon
egy magzatnak vannak érzései? Azt semmiféleképpen nem láthattam előre, hogy
Kevinnel kapcsolatban még tizenöt éves korában is ugyanezt a kérdést fogom
föltenni.”
Forrás |
Azt gondolná az ember, hogy egy gyerek még jobban kifejezi a szülők
összetartását, a szerelmük gyümölcse, végre családdá válik a házaspár, s
rengeteg más élménnyel gazdagodnak, miközben a kis utód szeretetben, békében
cseperedik. Kevin azonban, körülbelül már a 46 sejtes állapotától kezdve,
lassan, alattomosan haladva megmételyezte, megfertőzte, beárnyékolta a szülei
közti kellemes összhangot és kapcsolódást.
Felmerül a kérdés, hogy vajon a tyúk volt előbb, vagy a tojás? Vajon Eva
nyüglődése, szenvedése, ahogy az egész terhességet zsigerből hárította, vajon a
megbánása és ellenállása formálta Kevint ilyen megátalkodottan érdektelenné,
vagy pedig első perctől kezdve ilyen volt ez a gyermek, ami kisugárzott az
anyára, és legátolt benne mindenféle anyai érzést? Sosem fogjuk megtudni.
„Néhanapján
visszamenőlegesen is azt az illúziót dédelgetem magamban, hogy Kevin már a
rácsos ágyában tanulgatta az oszd meg és uralkodj elvét, és kiszámítottan olyan
egymásnak ellentmondó kedélyállapotokat produkált, hogy mi óhatatlanul is
összekaptunk rajta. Kevin arcvonásai csecsemő létére szokatlanul éles
metszésűek voltak, míg az enyéim továbbra is ugyanazt a kerekded Marlo Thomas-féle
hiszékenységet tükrözték, mintha bizony már in utero piócaként kiszívta volna
belőlem a dörzsöltséget.”
Szívet tépő, émelyítő és megdöbbentő volt figyelni, ahogy ez a kis
jövevény egyre mélyebbre ássa az árkot a szülei között, hogy szembeállítja
egymással apát és anyát. Még beszélni sem tud, de minden egyes levegővételével
és megnyilvánulásával meghazudtolja az anyját az apja előtt. Gyermek és anya
között az ősbizalom soha nem jelenik meg. Apa és anya között pedig töredezetté
válik mindaz a bizalom, ragaszkodás, egymásra figyelés, amit korábban a
magukénak mondhattak.
Nehéz egy gyermeket úgy szeretni, ha semmi szerethető nincs benne, ha
minden próbálkozásunk hamvába hullik, ha minden erőfeszítésünket a porba
tiporja. Ott állunk mi is Evaval a kiságy mellett, s legszívesebben
megfojtanánk ezt az idegesítő kis korcsot, ne is legyen többé, tűnjön el a
másvilágon, hadd kapjunk végre levegőt, hadd kapjuk vissza az életünket. Egy
anya szájából ezek a gondolatok megbocsáthatatlanok. A kimondás felszabadít, de
Eva hamar megtanulja, hogy nem szabad hangot adnia valódi érzéseinek, mert
senki a világon nem értené meg, hiszen még a saját férje sem érti meg őt. Többé
már nem.
„Kevint mintha az
bőszítette volna, hogy tőle soha senki nem kérdezte meg, akar-e egy rácsos
ágyban kikötni, ahol csak megy, megy az idő, pedig őt az égvilágon semmi nem
érdekli abban az ágyban. Ő volt a legkevésbé kíváncsi kisfiú, akivel valaha
találkoztam, és ez alól a szabály alól csak pár kivétel létezett, de ezeknek
még a gondolatától is kiráz a hideg.”
Eva és Franklin között a kommunikáció egyre inkább beszűkül, s a gyerek
legtöbbször csak vitára ad okot, így egy idő után már ezt is kerülik.
Ólomsúlyokkal telepedik rájuk az elfojtás, minden elfojtódik, halmozódnak a
kimondatlan érzések, szinte belefeszülünk mi is, ahogy olvassuk oldalról
oldalra.
Forrás |
A második gyermek érkezése még inkább elmélyíti ezeket a belső
indulatokat. Most már van mihez, van kihez viszonyítani, így egyre szembetűnőbb,
hogy Kevin mennyire más, mennyire furcsa, mennyire nem olyan, mint amilyennek
egy egészséges lelkületű gyereknek lennie kéne. Ám nincs katarzis, Eva
erőfeszítései, anyai próbálkozásai továbbra sincsenek elismerve, nem érkezik a
feloldozás az eddigi évekért, pedig bebizonyosodott, hogy ha úgy tetszik, Kevinről
„nem ő tehet”.
Ez a regény fenekestül felforgatja az olvasó lelkivilágát. Teljes
egészében megkavarja az állóvizet a lelkünkben, szélsőségtől, szélsőségig
taszítva bennünket. Széles skálán domináltak bennem is a különféle érzelmek, s
volt alkalmam megfigyelni, hogy végigvonul a regényen a harag és az együttérzés
kettőssége.
Folyton haragudtam valakire. Először Evára, mert nyűgnek érzi a
terhességet és a gyerekét, aztán Kevinre, mert olyan idegesítő kis görcs,
egyszerre üres, ugyanakkor tele van gonoszsággal, de az is valami fásult
nemtörődöm, érdektelen szadizmus. Aztán Franklinre és a mézesmázos felépített
családképére, a vakságára, hogy védi ezt a parazitát, még a feleségével szemben
is, a másik gyerekéhez meg feleannyira sem kötődik.
Ezzel párhuzamosan folyton együtt éreztem valakivel. Franklinnel, mert a
felesége ilyen kiállhatatlanul hordja a gyerekét a szíve alatt, aztán Evával,
amiért azaz 52 centiméteres rettenet megnehezíti az életét, aztán legnagyobb
döbbenetemre magával Kevinnel is. Számomra ez volt a legmegdöbbentőbb, hogy
igen, mindenkivel együtt lehet érezni. Még az ürességgel is, még a sötétséggel
is, még Kevinnel is. Belebámultam a feneketlen mélységbe, és a mélység tényleg
visszanézett rám.
Forrás |
Ebben a regényben végigkövethetjük egy egész élet láncolatát, vajon mi
vezetett el addig a bizonyos csütörtökig, amikor emberéletek hullottak a porba.
A fő motívum egyre csak késik, nem a szörnyű mészárlásról szól ez a regény,
hanem az odavezető útról, és ez az, ami pattanásig feszít minket, tudjuk előre,
hogy mi a vége, hogy Kevin mit tett, és minden adalék, minden pont, mint valami
hozzávaló egy groteszk főzethez, csak tovább fokozza ezt a belső vibrálást.
Sarokba vagyunk szorítva, nincs esély még a reményre sem, hogy másmilyen
lesz a vége. Mégis kétségbeesetten vergődünk és próbálkozunk. Apró dolgokba
kapaszkodunk. Annyira a középpontban van ennek a cselekménynek a megtörtént
volta, hogy nem vesszük észre a jeleket. Azt képzeljük, hogy mindennel
tisztában vagyunk, és annyira a miértet nyomozzuk, hogy elsikkad a figyelmünk.
Talán csak tudat alatt formálódik bennünk egy szörnyű megérzés, de nem
foglalkozunk vele. Elhessegetjük, elfojtjuk magunkban. A végén ez a hanyagság a
padlóra küld minket. Mert mindig van lejjebb..
Zárszónak csak annyit mondanék még, hogy ez egy a sekélyes indulataidat,
ellenszenvedet és sztereotípiáidat megmozgató és felforgató, a zsigerig
hatolóan őszinte és megdöbbentő történet. Arra késztet, hogy a vak gyűlölet és
az együttérzés furcsa elegyében lubickolj, de mindig visszazuhanj egyikből a
másikba, és aztán a végén, amikor azt hiszed, hogy már mindent tudsz, totálisan
sokkol.
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2010
Eredeti cím: We need to talk about Kevin
Fordította Komló Zoltán
Oldalszám: 440
ISBN 9789636893606
Döbbenet.....
VálaszTörlésha lesz hozzá merszem elolvasom és visszajelzek.gamma
Kell hozzá egy kis kurázsi, de amúgy nem ijesztő, inkább nyomasztó.
VálaszTörlés