Lenéztem a sötétség mélyére, és Kevin visszanézett rám

Füleld le, miről szól

Eva soha nem akart igazán anya lenni. Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt.

Most, két évvel a történtek után, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával.

A regény egy magával ragadó, érdekfeszítő és visszhangokat keltő történetet mesél el, amely robbanásszerű, kísérteties végkifejletbe torkollik.

Gondolatok a könyvről

Azt hiszem, egyértelműen kijelenthetem, hogy eddigi életem során ez a regény volt rám a legnagyobb hatással. Már nem vagyok ugyanaz az ember, mint mielőtt belefogtam volna Kevin történetébe, sőt maga a név is egészen másfajta érzeteket kelt bennem, mint előtte bármikor.

Nehezen csiszolódtunk össze, a regény meg én. Volt bennem egy jó adag távolságtartás és ellenállás, még azt is kétségbe vontam, hogy vajon helyes döntés volt-e kiválasztani pont ezt a minden ízében nyomasztó történetet, amikor annyi más felszabadító könyvet is a kezembe vehetnék, hogy kevéske szabadidőmben legalább fellélegezhessek. Muszáj nekem még civilben is az emberi lélek zegzugos rejtelmeit kutatni? Szükségem van nekem erre, hogy az otthonomba is bevigyem a munkám? A döntésem végül helyesnek bizonyult. Sok mindenre megtanított ez a történet az emberi természettel, kötődéssel és magával a szeretettel kapcsolatban.

A történet tulajdonképpen levélregénynek is tekinthető. Eva a férjének, Franklinnek írt hosszú levélsorozatában vall az életéről: a házasságáról, a gyermeknevelésről, Kevin tettéről, s számba veszi az összes kis mozaikdarabkát, ami ahhoz a végzetes naphoz vezetett, amikor Kevin meggyilkolta 7 iskolatársát, valamint 1 tanárt és 1 menzai alkalmazottat. Mindezt 2 nappal a 16. születésnapja előtt vitte véghez.

A levelekből felsejlik, egy látszólag teljesen átlagos amerikai, kertvárosi család története. A férfi és a nő hosszas keresgélés után végre egymásra talál. Élik az életüket boldogok, de mégis valamiféle hiányérzet és üresség kezd kongani bennük, s az addig kalandortípusnak számító, világutazó anya fejébe befészkeli magát a gondolat, hogy vajon mi lenne, ha gyermeket vállalnának. Számomra olyan abszurd módon jött ez az ötlet, és ahogy egymás között meghányják-vetik. Valamiféle választ várnak az Élet Nagy Kérdésére, s úgy gondolják, talán a gyermekáldásban lakozik a Nagy Titok leleplezése.

Már ekkor valami eszeveszetten kapálózni kezdett a bensőmben, legszívesebben megráztam volna Evát, hogy ne, nem kell neked gyerek, így nem lehet nekiindulni az anyaságnak, ennél sokkal nagyobb belső indíttatás szükséges hozzá, valami őserő, de Kedves Eva én benned ennek fikarcnyi megnyilvánulását sem érzem. Ám a lavina elindult, a teszt pozitív lett, s innen már visszafordíthatatlanná váltak a dolgok.

„Amikor megjelent az ultrahangkép, és Dr. Rhinestein a monitoron körbehúzta az ujját egy elmosódott masszán, még akkor is csak azt gondoltam: ki lehet ez? Noha közvetlenül a bőröm alatt lubickolt egy másik világban, a formája mégis távolinak tűnt. És vajon egy magzatnak vannak érzései? Azt semmiféleképpen nem láthattam előre, hogy Kevinnel kapcsolatban még tizenöt éves korában is ugyanezt a kérdést fogom föltenni.”

Forrás

Azt gondolná az ember, hogy egy gyerek még jobban kifejezi a szülők összetartását, a szerelmük gyümölcse, végre családdá válik a házaspár, s rengeteg más élménnyel gazdagodnak, miközben a kis utód szeretetben, békében cseperedik. Kevin azonban, körülbelül már a 46 sejtes állapotától kezdve, lassan, alattomosan haladva megmételyezte, megfertőzte, beárnyékolta a szülei közti kellemes összhangot és kapcsolódást.

Felmerül a kérdés, hogy vajon a tyúk volt előbb, vagy a tojás? Vajon Eva nyüglődése, szenvedése, ahogy az egész terhességet zsigerből hárította, vajon a megbánása és ellenállása formálta Kevint ilyen megátalkodottan érdektelenné, vagy pedig első perctől kezdve ilyen volt ez a gyermek, ami kisugárzott az anyára, és legátolt benne mindenféle anyai érzést? Sosem fogjuk megtudni.

„Néhanapján visszamenőlegesen is azt az illúziót dédelgetem magamban, hogy Kevin már a rácsos ágyában tanulgatta az oszd meg és uralkodj elvét, és kiszámítottan olyan egymásnak ellentmondó kedélyállapotokat produkált, hogy mi óhatatlanul is összekaptunk rajta. Kevin arcvonásai csecsemő létére szokatlanul éles metszésűek voltak, míg az enyéim továbbra is ugyanazt a kerekded Marlo Thomas-féle hiszékenységet tükrözték, mintha bizony már in utero piócaként kiszívta volna belőlem a dörzsöltséget.”

Szívet tépő, émelyítő és megdöbbentő volt figyelni, ahogy ez a kis jövevény egyre mélyebbre ássa az árkot a szülei között, hogy szembeállítja egymással apát és anyát. Még beszélni sem tud, de minden egyes levegővételével és megnyilvánulásával meghazudtolja az anyját az apja előtt. Gyermek és anya között az ősbizalom soha nem jelenik meg. Apa és anya között pedig töredezetté válik mindaz a bizalom, ragaszkodás, egymásra figyelés, amit korábban a magukénak mondhattak.

Nehéz egy gyermeket úgy szeretni, ha semmi szerethető nincs benne, ha minden próbálkozásunk hamvába hullik, ha minden erőfeszítésünket a porba tiporja. Ott állunk mi is Evaval a kiságy mellett, s legszívesebben megfojtanánk ezt az idegesítő kis korcsot, ne is legyen többé, tűnjön el a másvilágon, hadd kapjunk végre levegőt, hadd kapjuk vissza az életünket. Egy anya szájából ezek a gondolatok megbocsáthatatlanok. A kimondás felszabadít, de Eva hamar megtanulja, hogy nem szabad hangot adnia valódi érzéseinek, mert senki a világon nem értené meg, hiszen még a saját férje sem érti meg őt. Többé már nem.

„Kevint mintha az bőszítette volna, hogy tőle soha senki nem kérdezte meg, akar-e egy rácsos ágyban kikötni, ahol csak megy, megy az idő, pedig őt az égvilágon semmi nem érdekli abban az ágyban. Ő volt a legkevésbé kíváncsi kisfiú, akivel valaha találkoztam, és ez alól a szabály alól csak pár kivétel létezett, de ezeknek még a gondolatától is kiráz a hideg.”

Eva és Franklin között a kommunikáció egyre inkább beszűkül, s a gyerek legtöbbször csak vitára ad okot, így egy idő után már ezt is kerülik. Ólomsúlyokkal telepedik rájuk az elfojtás, minden elfojtódik, halmozódnak a kimondatlan érzések, szinte belefeszülünk mi is, ahogy olvassuk oldalról oldalra.

Forrás

A második gyermek érkezése még inkább elmélyíti ezeket a belső indulatokat. Most már van mihez, van kihez viszonyítani, így egyre szembetűnőbb, hogy Kevin mennyire más, mennyire furcsa, mennyire nem olyan, mint amilyennek egy egészséges lelkületű gyereknek lennie kéne. Ám nincs katarzis, Eva erőfeszítései, anyai próbálkozásai továbbra sincsenek elismerve, nem érkezik a feloldozás az eddigi évekért, pedig bebizonyosodott, hogy ha úgy tetszik, Kevinről „nem ő tehet”.

Ez a regény fenekestül felforgatja az olvasó lelkivilágát. Teljes egészében megkavarja az állóvizet a lelkünkben, szélsőségtől, szélsőségig taszítva bennünket. Széles skálán domináltak bennem is a különféle érzelmek, s volt alkalmam megfigyelni, hogy végigvonul a regényen a harag és az együttérzés kettőssége.

Folyton haragudtam valakire. Először Evára, mert nyűgnek érzi a terhességet és a gyerekét, aztán Kevinre, mert olyan idegesítő kis görcs, egyszerre üres, ugyanakkor tele van gonoszsággal, de az is valami fásult nemtörődöm, érdektelen szadizmus. Aztán Franklinre és a mézesmázos felépített családképére, a vakságára, hogy védi ezt a parazitát, még a feleségével szemben is, a másik gyerekéhez meg feleannyira sem kötődik.

Ezzel párhuzamosan folyton együtt éreztem valakivel. Franklinnel, mert a felesége ilyen kiállhatatlanul hordja a gyerekét a szíve alatt, aztán Evával, amiért azaz 52 centiméteres rettenet megnehezíti az életét, aztán legnagyobb döbbenetemre magával Kevinnel is. Számomra ez volt a legmegdöbbentőbb, hogy igen, mindenkivel együtt lehet érezni. Még az ürességgel is, még a sötétséggel is, még Kevinnel is. Belebámultam a feneketlen mélységbe, és a mélység tényleg visszanézett rám.

Forrás

Ebben a regényben végigkövethetjük egy egész élet láncolatát, vajon mi vezetett el addig a bizonyos csütörtökig, amikor emberéletek hullottak a porba. A fő motívum egyre csak késik, nem a szörnyű mészárlásról szól ez a regény, hanem az odavezető útról, és ez az, ami pattanásig feszít minket, tudjuk előre, hogy mi a vége, hogy Kevin mit tett, és minden adalék, minden pont, mint valami hozzávaló egy groteszk főzethez, csak tovább fokozza ezt a belső vibrálást.

Sarokba vagyunk szorítva, nincs esély még a reményre sem, hogy másmilyen lesz a vége. Mégis kétségbeesetten vergődünk és próbálkozunk. Apró dolgokba kapaszkodunk. Annyira a középpontban van ennek a cselekménynek a megtörtént volta, hogy nem vesszük észre a jeleket. Azt képzeljük, hogy mindennel tisztában vagyunk, és annyira a miértet nyomozzuk, hogy elsikkad a figyelmünk. Talán csak tudat alatt formálódik bennünk egy szörnyű megérzés, de nem foglalkozunk vele. Elhessegetjük, elfojtjuk magunkban. A végén ez a hanyagság a padlóra küld minket. Mert mindig van lejjebb..

Zárszónak csak annyit mondanék még, hogy ez egy a sekélyes indulataidat, ellenszenvedet és sztereotípiáidat megmozgató és felforgató, a zsigerig hatolóan őszinte és megdöbbentő történet. Arra késztet, hogy a vak gyűlölet és az együttérzés furcsa elegyében lubickolj, de mindig visszazuhanj egyikből a másikba, és aztán a végén, amikor azt hiszed, hogy már mindent tudsz, totálisan sokkol.

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2010

Eredeti cím: We need to talk about Kevin

Fordította Komló Zoltán

Oldalszám: 440

ISBN 9789636893606