Valami másra éhezve - Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala trilógia

Fülszöveg:

Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal...

Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és a családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt. A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban.

 

Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói. De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a Kapitólium zsarnokságával. És ebben a forradalomban Katnissnak döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?

Gondolatok a trilógiáról:

Az első kézzelfogható emlékem erről a regénytrilógiáról egy lángoló madár, valami fekete és valami kék. A lángoló madár a legerőteljesebb, olyan, mint valami harcos főnix, ami legyőzhetetlen, mert a hamvaiból újjáéled. Sokat váratott magára, mire úgy döntöttem, hogy elolvasom. Addigra a lángoló madár, a fecsegőposzáta szinte már hipnotikusan vonzott, mint valami archaikus jelkép a kollektív tudattalanból, ösztökélt, hogy meg akarjam ismerni ezt a minden bizonnyal nem hétköznapi történetet, amiben az ősi és az új furcsa keveredését élhetjük meg.

Nem tudtam mit várjak. Végül a madár után repülve végig a könyv lapjain, egy antiutópisztikus társadalomba csöppentem. Olyan ez a regényfolyam, mint egy modernkori, 21. századi, tinédzser 1984, így ennek megfelelően nem olyan zsigerig hatolóan bénító, durva és undorító, mint Orwell műve, hanem áthatja valami passzív, lappangó feszültség, amit végig érezni olvasás közben. Mindez megfűszerezve még egy kis Lost-eltűntek beütéssel.

A történet furcsa keveréke a modern, valamint a középkori társadalmak miliőjének. A szupergyors kapitóliumi vonatok, a fejlett plasztikai sebészeti eljárások, a szuperszonikus fegyverek, kütyük, biztonságtechnikai eljárások mind-mind a futurisztikus jelleget erősítik. Ugyanakkor, amikor arról olvasunk milyen szegénységben, nélkülözésben tengetik mindennapjaikat a 12 körzet lakói, hogy a merészebbek, mint Katniss és Gale vadászni járnak, a mindennapi betevő falat megszerzése érdekében, hogy a betegségeket gyógynövényekkel kezelik, mert nincs orvos, hogy a hazaárulókat kivégezhetik, vagy „csupán csak” kivágják a nyelvüket és Avoxot (néma szolga) csinálnak belőlük, akkor egyszeriben olyan, mintha visszacsöppentünk volna a középkorba. Ez a furcsa kettősség nagyon erősen uralja az első kötetet, de tetten érhető még a második regényben is.

A 12 körzet valamelyikében élni és létezni, már önmagában is nagy kihívás. Ez az életforma már-már egy viadal, az emberek a saját határaikat feszegetik minden egyes nap. Szinte átérezzük a központosított, totalitárius hatalom elnyomó erejét, végig ott lopakodik mellettünk a lappangó feszültség, egy szorító érzés a gyomorban, mintha mindig, mindenhol, minden lépésünket figyelné valaki. Mindig van egy szabály, rendelet, amit illik betartani, s az embernek szinte soha nincs egy nyugodt pillanata, nem dőlhet hátra egyetlen percre sem.

Ez a feszültség tovább fokozódik, amikor sor kerül az igazi éhezők viadalára, ahol 24 (körzetenként kettő) 12-18 év közötti gyermek küzd az életben maradásért. A nagy ijedtségek azonban elkerülnek. Marad ez az állandó készenlétben levés, szinte várjuk, mikor sújt le a balsors, de az írónő nem hagyja, hogy a lelkünk összetörjön, csodás megmenekülések sorozatának leszünk tanúi. Már-már elhisszük, hogy mindenre van megoldás, hamis biztonságérzetbe ringatjuk magunkat, és akkor jönnek a csapások: durr-durr, egymás után, kapkodjuk a fejünket, de nincs idő megállni, mert itt élet és halál a tét.

Érdekes megfigyelni a csoportfolyamatok alakulását is bent az arénában. Az emberek még a legkiélezettebb, legvérremenőbb helyzetekben is társas lények, szükségük van támogatásra, még akkor is, ha ez a támasz csak ideig-óráig érvényesül, s aztán ők maguk rúgják fel azt a nagyobb cél érdekében. Hiába van kitalálva, hogy itt csak egy maradhat, hiába az önzés, az életösztön mindennél erősebb kényszerítő ereje, még egy ilyen arénában is van empátia, barátság, tisztelet, megbecsülés, hála, s mindezek kifejezésre jutnak, még ha az egész csak néhány pillanatig tart is.

Gyönyörű példa erre a második kötet, ahol csupa régi győztes megy vissza újra az arénába, mert a hatalom így akarja és nekik meg kell hajolniuk. Azt hittem unalmas lesz kétszer lehúzni a bőrt ugyanarról, de az írónő zseniálisan továbbgondolta és magasabb szintre emelte ugyanazt az alapszituációt: az éhezők viadalát.

Suzanne Collins minden karakter számára igazán különleges nevet választott. Katniss Everdeen, Peeta Mellark, Prim, Gale, Effie Trinket, Flavius, Venia, Octavia, Cinna, Portia, Haymitch, Ruta, és még sorolhatnám. Olyan, mintha valami ősi korból származnának, és valahogy igazivá, kézzelfoghatóvá teszik ezt az abszurd és szürreális világot, amiben élnek.

A nyelvezetet, a történetvezetést is nagyon szerettem, bár néhol megzavartak, és furcsán élesen, disszonánsan hatottak az olyan modern szavak, mint például a „kamuzik”, „vágom”, vagy éppenséggel a „para”. Bármennyire is kettős a regény stílusa, számomra ezek a szavak nem illettek bele a történetbe, furán hangzottak Katniss szájából is.

A kedvenc karakterem Peeta Mellark, aki szerintem soha nem volt igazán tisztában azzal, hogy ő milyen különleges ember. Látszólag egyszerű pék, akit rendkívüli művészi tehetséggel és szépérzékkel áldott meg a sors, és akiről azt gondolnánk elsőként fog elhasalni az arénában, mert gyenge, mert érző lélek, mert naiv, mert nem alfahím. Vele szemben lány létére Katniss erős, fürge, gyors, néha kissé nyers, vad és zabolátlan, mintha csak szerepet cseréltek volna ők ketten. Katniss a fecsegőposzáta, a lány, aki lángra lobbant, s aki lángra lobbantja az egész elhibázott zsarnoki rendszert, és mindenki múzsája, fárosza, vezetője lesz. Pedig igazából Peeta Mellark az a csavar a gépezetben, aki nélkül minden leáll, olyan láthatatlan tartóoszlopa, mozgatórugója, biztos menedéke Katnissnak, hogy még a lány sem ismeri ezt fel. Peeta úgy válik egyfajta látens vezéregyéniséggé, hogy nem akar vezető lenni, úgy válik nélkülözhetetlenné, hogy nem akar az lenni, és úgy bújik be Katniss (és mindenki) szívébe, hogy amaz nem akarja észrevenni. Csendes, nyugodt belső küzdelme azért, hogy szerelme felfigyeljen rá, miközben mindvégig támogatja őt, példaértékű férfiaknak és nőknek egyaránt.

„Nincs szükség rá. Az én rémálmaim mindig arról szólnak, hogy elveszítelek téged – mondja. – Amikor felriadok, és látom, hogy nem tűntél el, megnyugszom.”

Véleményem szerint az első kötet a legerőteljesebb a maga lappangó feszültségével, s mindezt az élményt a második kötet egy magasabb szintre emeli, bonyolódnak a szálak, együtt hasítjuk a levegőt a fecsegőposzátával. Ezzel szemben a harmadik kötet nekem egy kicsit csalódás volt. Az eleje végtelenül vontatott, valami megfoghatatlan ürességet éreztem, bár ez talán csak a főszereplő Katniss érzéseit tükrözi, aki éppen elveszítette az otthonát.  

Mindenki kifordul magából, kapcsolatok esnek szét, új kapcsolatok születnek. A 13. kerület mindennapjairól szóló bekezdések fárasztóak, nyomasztóak, szögletesek, mint maga az élet ebben a körzetben. Folyton arra várunk, hogy történjen már végre valami, s aztán történik is. Már nincs alattunk védőháló, ami elkapna, megvédene a zuhanástól, már nem vigyáznak úgy a lelkünkre, nincs mindig mágikus megmenekülés: itt emberek halnak meg. Barátok, hitvesek, szövetségesek és mi siratjuk őket, mintha csak tőlünk mentek volna el, mintha mi veszítettük volna el valamennyit.

„Most azonban nem moccanok, az izmaim megdermednek a feszültségtől, ahogy próbálom összeszedni magam. A szívem táján megint érzem azt a kellemetlen szúrást, és elképzelem, ahogy hajszálvékony repedések futnak végig a testemen. Egyre sűrűbben szabdalják a felsőtestemet, a végtagjaimat és az arcomat. Ha most megrázná az óvóhelyet egy erősebb lökéshullám, borotvaéles szilánkokra hullanék szét.”

Azt hinnénk, már hozzáedződtünk a halálhoz, a rettegéshez, a veszteséghez, az írónő már nem lephet meg minket, és akkor mégis meglep. Nem szerettem ezeket a meglepetéseket, mert mélyen érintik az ember lelkét, és megtörténtté teszik azokat az eseményeket is, amikről azt gondoltuk nem történhetnek meg. A való világot példázták ebben a fantáziavilágban, s a realitásnak ez a fajta betörése nem mindig volt kedvemre való.

Minden karakter, minden jelenet, esemény gyökerestül kifordul magából a harmadik kötetben, nincs ismerősség-érzés, amibe kapaszkodhatnánk, az egész világ kifordul a sarkaiból és az utolsó pillanatig minden változik, s a legvégső csavar teszi fel minderre a koronát. Talán ezért volt nehéz szeretni ezt a kötetet. Túl sok benne a változás.

A hibái, döccenői ellenére ez a trilógia számos fontos kérdést felvet, rávilágít dolgokra. Bemutatja, hogy hiába van egy központi erő, ami elnyomja a többieket, mégis az elnyomónak kell jobban rettegnie, mert az elnyomottak mindig többen voltak, vannak és lesznek, s amint felismerik hatalmukat, képesek lerombolni a zsarnokságot. Átláthatjuk mennyire pusztító tud lenni a háború, akkor is, ha jó ügy érdekében vívják. Életeket tesz tönkre, nehéz döntések meghozatalára kényszerít, s néha önmagunkkal is szembefordít minket. Mégis létezni kell, menni tovább, mert az élet nem áll meg, akkor is halad tovább, ha mi képtelenek vagyunk követni. Ugyanakkor még a legkilátástalanabb helyzetekben, a legsötétebb időkben is mindig találhatunk valamit, valakit, aki életben tartja bennünk a reményt.

„Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti – a pusztítás helyett. Nekem az ígéret kell, hogy bármilyen szörnyű veszteségeket szenvedtünk is el, lehet folytatni az életet. És minden jóra fordulhat. Ezt pedig csak Peeta tudja megadni nekem.”

El kell gondolkodnunk hová tart ez a világ, milyen értékek mérvadóak, vagy lesznek azok, mert ha elszámítjuk magunkat, akkor nagyon könnyen egy hasonló arénában találhatjuk magunkat, ahol semmi sem az, aminek látszik, és ott már az életünk lesz a tét. Reméljük mindez soha nem fog megtörténni, és ha valami feszültségre, valami másra, izgalomra, vágyunk, akkor fellapozzuk Suzanne Collins regényeit, s együtt szárnyalunk a fecsegőposzátával egy jobb világ felé, mely igazibb, mint a régi volt.

 

Az Éhezők Viadala

Kiadó: Agave Könyvek Kiadó

Kiadás éve: 2011

Oldalak száma: 300

Nyelv: Magyar

Fordító: Totth Benedek

ISBN: 9789639868649

Futótűz

Kiadó: Agave Könyvek Kiadó

Kiadás éve: 2011

Oldalak száma: 315

Nyelv: Magyar

Fordító: Totth Benedek

ISBN: 9789639868977

A kiválasztott

 Kiadó: Agave Könyvek Kiadó

Kiadás éve: 2012

Oldalak száma: 432

Nyelv: Magyar

Fordító: Totth Benedek

ISBN: 9786155049712

 

Képek innen: 

Nikola 94 

Gépnarancs