Gondoltam egy merészet,
és úgy döntöttem a blogomban is közzé teszem, ezt a kis szösszenetet, amit a
Kossuth Kiadó írói játékára küldtem be. Legjobb tudomásom szerint nincs
semmiféle díj, de én már azt is nagyon élveztem, hogy megírhattam ezt a
történetet, mert teljesen kikapcsolt, és nagyon mulattatott, ahogy az egyes
karakterek felbukkantak a fejemben és mesélni kezdtek magukról.
Ilyen élményben eddig amúgy sem volt részem. Mellékelem a fotót is, ami inspirált. Fogadjátok sok szeretettel, remélem titeket is annyira szórakoztatni fog ez a történet, mint a megírása engem.
Ilyen élményben eddig amúgy sem volt részem. Mellékelem a fotót is, ami inspirált. Fogadjátok sok szeretettel, remélem titeket is annyira szórakoztatni fog ez a történet, mint a megírása engem.
A négy grácia
Balról jobbra: Jankovits Elza, Pollákovics Stefánia (született Rétfalvi), Madame de Chateubriand (Touché), Torday Emília
A
fotográfiáknak különös a természetük. Megörökítenek a világból kiragadott
töredékes pillanatokat, s azok még az évszázadok távlatából is úgy ragyognak
ránk, mintha épp csak az előbb ragadtuk volna ki őket, megszokott környezetükből.
Ám azt nem árulják el egy szóval sem, ki fia borja az, akit örök időkre
megörökítenek. Nekünk kell kitalálnunk.
Emitt
e kép, az évet nem is tudom már, ezerkilencszázvalahány, napfényes szombat
délután, mikor menetrend szerint négy grácia korzózik, s hajók úsznak a Dunán.
Bemutatom a hölgyeket szépen sorban, hogy a képekhez a jellemeket is társíthasd,
s eldönthesd, melyiküket kedveled jobban.
Pollákovics
Stefánia, született Rétfalvi. Igazi kalmárcsaládból származott, az apja
textilkereskedő volt. Úgy ismerte a különféle kelméket, mint más ember a saját
tenyerét. Fejében volt minden anyag szálvastagsága, hogy milyen vászon való
abrosznak, s melyik lepedőnek, melyik csipkéből lehet főkötőt, vagy
tisztességes fehérneműt varrni, s a fekete mely árnyalata megy legjobban a
gyászoló özvegy arcszínéhez.
Bizonyára
boldog élete lett volna, ha dolgozhatott volna bármiféle szabóságban, vagy textilkereskedésben,
ahol tudományát kellőképpen magasztalják a gondos vevők, s szeretetét is rőfben
mérhette volna, minden arra tévedő jámbor idegen számára. Ám Pollákovics
Stefánia, született Rétfalvi, szerencsétlenségére éppen egy bankárhoz ment
feleségül.
Pollákovics
Emil olyan kimért és szögletes volt, mint egy téglatest. Munkájában, csakúgy,
mint magánéletében, pontos, precíz, akárcsak egy matematikai képlet, ahol a
megoldáshoz vezető lépések meghatározott sorrendben követik egymást. Pollákovics
Emil szerint egy feleség nem dolgozik, de legfőképpen nem alacsonyodik odáig,
hogy holmi vásznakkal, s kelmékkel foglalatoskodjon valami üzletben, ahol ki
tudja, miféle népség meg nem fordul. „Badarság!”
– hangoztatta, amikor Pollákovics Stefánia, született Rétfalvi, arról panaszkodott,
hogy nem elégíti ki őt a nagyvilági élet minden csillogása, hogy hiába a
színház, a nőegylet, a cselédek igazgatása, őt nem henyélésre, dologra
szoktatták megboldogult szülei. De mit volt mit tenni? Így hát szabadidejében, amikor
nem a laversziten hevert migrénes rohamok közepette, monogramos zsebkendőjét
szorongatva, akkor a nőegyletben osztotta meg tudománya legjavát, vagy a pesti
rakparton korzózott a négy grácia oszlopos tagjaként.
Madame
de Chateubriand, aki a keresztségben a Florance nevet kapta – szerinte inkább
megverte vele az Isten – alacsony termetű, fürge, francia kis hölgy volt. A
feminizmus és az önmegvalósítás elkötelezett híve, s ezek az eszmények olyan
mélyen gyökereztek benne, mintha az anyatejjel szívta volna magába a harciasság
természetét. Törékenynek látszó alkata, romantikus sanzonokat megidéző neve, s
boszorkányos szépsége egyáltalán nem tükrözték híven jellemét: önfejű volt, akár
egy megveszekedett öszvér, határozott véleménnyel, és olyan nyílt, mely
akkoriban szinte törvénybe ütközőnek számított. Nem is nevezte soha senki, aki
ismerte, Florancenak, mindenki csak Touché-nak szólította.
Touché
hetente vett vívóleckéket, úgy ülte meg a lovat, ahogy férfiak is csak kevesen,
s különféle mozgalmak élére állva harcolt a női egyenjogúság megteremtése
érdekében. Gyereket nem hozott a világra, mondván ,,Khínlódik ám vhélü’ á bholdogshágos Zűsz Máhri’, dé én nem, ’ogy
áztán máj min’ á két szémem kisíhrjám, ámiko’ éléném téznek?”. S tehette
mindezt, Nyirádi Artúr címzetes nejeként, aki – lévén a Magyar Tudományos
Akadémia oszlopos tagja – szemernyi érdeklődést sem mutatott a fizikával
kapcsolatban nem álló jelenségek iránt. Mit zavarta őt, hogy Touchéban két
megtermett férfi energiája munkál, és egyáltalán nem olyan viselkedést mutat, ami
megfelelt volna az akkori világ íratlan szabályainak. Mindaddig, amíg
dolgozószobája magányában, pipafüstbe burkolózva törhette fejét egy-egy
kibogozhatatlan tétel bizonyításán, nem hiányzott neki sem a gyerekzsivaj, sem
pedig Touché, aki így a maga által megszabott utat járhatta, és senki nem volt,
aki a szemére hányta volna különös viselkedését. „Ném lát éz shémit, ámíg ki ném fogy á élméleti tétélekbő’, áz phédig
ném mostánábá’ fog békövétkézni” – hangoztatta egyre a rakparti korzózással
töltött délutánok valamelyikén.
Torday
Emília – akit hites ura a háta mögött csak Bismarck néven emlegetett – volt a kis
kör egyetlen józan életű, racionális, hagyománytisztelő tagja. Egész pontosan
25 évvel ezelőtt állt hajadonfőtt az oltárnál, ama minden porcikájában remegő
Szántó Ödön oldalán, akit később csak úgy ismert meg a világ: a Torday Emília
férje. Ha a házasság egy hajó fedélzete, akkor Torday Emília volt a kapitány,
Szántó Ödön pedig az első tiszt.
A
rend és fegyelem égisze alatt kormányozta népes családja életét: nyolc
fiúgyermeket hozott a világra – „Isten
kegyelméből” – akik mellett szükség is volt vasakaratára, szigorú
tekintetére, ellentmondást nem tűrő fellépésére. Csupán néhány rendelkezését megemlítvén:
ebéd pontban déli 12-kor, ahogy az első harangszó megkondul, vasárnap
szentmise, kedden és csütörtökön testgyakorlás – „nehogy eltunyuljatok nekem” – és minden napra egy Petőfi, mert Torday
Emília szerint az ember nem lehet meg megfelelő szellemi táplálék nélkül. Ellenszegülésnek,
vitának helye nem volt – „vagy fel is út,
le is út.”
Szorosra
húzott fűzőjében, tollas kalapjában – még a tollak is haptákba vágták magukat –
jelenség volt ő a pesti utcákon, ismerte őt mindenki, aki számít, s az is, aki
nem, kosarából bőven jutott, tanács, s intelem annak, aki igényelte, s annak
is, aki nem. A henyélést és a semmittevést megvetette, csupán egyetlen apró
kilengést engedélyezett magának: a szombat délutáni korzózást – „mert a vasárnap ünnepnap” – a gráciák
társaságában.
Jankovits
Elza volt a legifjabb a hölgyek között, s a családban is, melyben nevelkedett.
A testvérei közt az egyetlen, ki a férjhezmenetelt úgy odázta, halogatta, mint
a keserű pirula bevételét. Anyja számára – akinek élete legfőbb műve, hogy négy
leánygyermekét már igen jómódban kiházasította – elviselhetetlen kínlódást
jelentett, ahogy Elza a kérőit ugratta, versenyeztette. Anyja, ha volt hozzá
közönsége, egyre csak sóhajtozott: ,,Bolonddá
tesz ez a gyerek! Pedig milyen szép a stafírungja, magam válogattam, hát csak
kitellene már egy jóravaló fiatalember, de ez egyre csak válogat. Jaj, jaj!
Pedig, de szép a stafírungja!”.
A
kérők közül mindjárt az első volt a sudár termetű Tolnay Flórián, hajómérnök, aztán
következett a jóképű Vidorfalvy Móric szerkesztő-újságíró, valamint Andrasits
Béla tudományos főmunkatárs. Csupa, jóravaló, fess fiatalember, de Elza egyre
csak rágódott, tépelődött. Nem akaródzott neki olyan kötelékbe verni magát,
melyből aztán a sírig nem szabadulhat meg. Okulva Pollákovics Stefánia,
született Rétfalvi példájából, igen csak eltöprengett magában azon, kit
válasszon, mit válasszon. Töprengésein rendre osztozott vele Torday Emília,
Madame de Chateubrand (Touché), és Pollákovics Stefánia, született Rétfalvi is,
amikor együtt rótták a Duna partot a szombat délutáni verőfényben.
Összeállt,
ím, a négy grácia, kikben a közös vonás mindössze annyi: szerettek a
Duna-parton életük gondját-baját hátrahagyva, szombatonként sétálgatni.
Jobban írsz, mint az általam mostanában olvasott kortárs magyar írónők többsége. Komolyan.
VálaszTörlésDe mi a csuda az a laversziten?????:DDDD
Köszi hogy elolvastad :) ááá dehogy, de próbálkozom. Ha érdekel bővebben:
VálaszTörléshttp://hanalia.deviantart.com/ mind enyém :)
A laverszit pedig kanapét jelent. Szabó Magda használta és annyira megtetszett ez a szó :D
Jaj de örülök, hogy rátaláltam a blogodra!! Nagyon tetszik ez a kis szösszenet, félve kérdezem: lesz-e még? :)
VálaszTörlésSzia Ani. én meg annak örülök, hogy te ennyire örülsz, mert még senki nem nyilvánított ilyen lelkesen tetszést :D Olvasgass kedvedre, esetleg a fentebbi linken még találsz tőlem verseket :) Folytatás? hát nem is tudom,páran már mondták, hogy "oké de hogy van tovább" szóval semmit nem zárok ki :)
VálaszTörlésEz, kérlek alássan, nagyon klassz volt. :) Tessék még írni! :)
VálaszTörlésMost nem tudom eldönteni hogy azon hatódtam-e meg hogy ezt írtad vagy hogy visszakerested ezt a bejegyzést =))) Örülök hogy tetszett!
Törlés