Szabó Magda - Az ajtó

Fülszöveg

„A könyv címe, amint annyi Szabó Magda-regényben, jelképes. A hősnő, Szeredás Emerenc életében ugyan jelentős szerepet játszik egy valóságos építészeti elem, egy ajtó, de az író a szóval másra is utal, arra az ajtóra, mely érzelmeink birodalmát zárja el, s melynek megnyitása boldogító, vagy halálhozó kockázat.
Emerenc alighanem Szabó Magda legsajátosabb regényfigurája, mert nem csak otthonok, sőt szinte egy utcasor „mindenese”, de fejedelem is, különös birodalom úrnője, nem jámbor szolga, nem cseléd: Szeredás Emerenc szuverén. Uralkodó. Mindez személyisége felségjogán, hisz keze alatt elkészül az étel, tiszta lesz a járda, célhoz ér a küldemény, gyógyszerhez jut a beteg, méltó végtisztességhez a halott, köszöntéshez az újszülött. Szava ellen nincs apelláta, döntéseinél felesleges minden vita, szeretetének zsarnoksága előtt fejet hajt művész és zöldségeskofa. Élete minta arra, hogyan kell helytállni, kimondani a szavakat és mikor elhallgatni, mikor kötelező adni, és mikor nem szabad elfogadni, mit kell eltűrni, és mit kötelesség megtorolni. Mint a kiválasztottak, Szeredás Emerenc tudja, hogyan kell szeretni, és hogyan meghalni.”

Gondolatok a könyvről

Először néhány éve emeltem le anyám polcáról a könyvet. Akkor már túl voltam a Régimódi történeten, véglegesen megszerettem Szabó Magdát és akartam még tőle valamit. Kapni abból a titokzatos mágiából, amit csak az ő tolla tudott papírra vetni. Ki tudja miért, de az olvasás félbe maradt. Talán mert jött a vizsgaidőszak, vagy talán még nem voltam elkészülve, hogy befogadjam magamba ezt a történetet. Most megtettem, s azt hiszem, soha jobbkor nem olvashattam volna, mint most.

Azért szeretem ezt a regényt, mert ebben minden magyar ember istenigazából érezheti a gyökereit. A vidéki friss levegőt, a nedves puha termőföldet, a földeken szorgoskodó parasztokat, s hogy tavasszal tényleg megújul az élet, virágba borulnak a fák, miközben kiscsibék, kacsák, pulykák szaladgálnak az udvaron. Megérezheti a természetességet, s azt a mély bölcsességet, ami az egyszerű emberekből sugárzott, s amit olyan nagyszerűen és ízesen tudtak szavakba önteni. S bár ez a regény városban játszódik, akkor is érezzük mindezt, még pedig Emerenc alakja által ragyog ránk rég elfeledett századok mélyéről valami értékes örökség.

„Mindenki példája volt, mindenki segítsége, a mintakép, keményített köténye zsebéből galambként vászonzsebkendők suhogtak ki, papírba takart cukorkák, ő volt a hó királynője, a biztonság, nyáron az első cseresznyeszem, ősszel a gesztenyekoppanás, télen a parázs tök, tavasszal az első rügy a sövényen: Emerenc tiszta volt, és kikezdhetetlen, ő volt mi, valamennyien, a legjobb önmagunk, aki mindig szerettünk volna lenni. Emerenc örökké fedett homlokával, tó-arcával nem kért senkitől semmit, nem szorult senkire, mindenki terhét úgy vállalta fel hogy egy életen át hallgatott arról, neki mi a terhe …

Hogy lehetett volna bármikor is megmagyarázni őt, irgalma anatómiáját, amely állatokkal népesítette be a házát, Emerenc fegyelmezetlenül volt jó, meggondolatlanul nagylelkű, csak egy másik árva előtt leplezte le árvaságát, sose közölte, milyen egyedül van, míg, mint a Hollandi, egymaga kormányozza titokzatos hajóját, mindig ismeretlen vízen, mindig ideiglenes viszonyulások szelében.”

Olyan jó volt olvasni őt, mindezt, ami róla szólt, mintha mindannyiunk nagyanyja, ősanyja lenne, egy olyan ember a családi vérvonalban, akiből erőt meríthetünk, aki heroikusabb a maga módján, mint bármiféle Jeanne D’arc, aki bölcsebben szól, mint Szókratész, s aki mégis végtelenül egyszerű is, mint az egyszer egy. Gondoskodása, ragaszkodása nem a megszokott, ő úgy tud megsimogatni, hogy nem kell a kezét sem kinyújtania, ám ugyanakkor, ha arról van szó, könyörtelenül szembesít minket önmagunkkal.

„Emerenc minden csodája ferde volt, nem vízszintes.”

Bárcsak mindannyian ismerhetnénk egy ilyen személyt, mint Emerenc, vagy legalább személyisége legjobb részeit felfedezhetnénk valakiben. Ezt az igazi nyers, friss, harsogó létet, amit még az idő múlása sem tud megkoptatni, ha valakiben mindez benne lakozik. Mindnyájunkat arra tanít, hogy merjünk önmagunk lenni, akármilyen furcsának, esetleg „nem normálisnak” hat, amit éppen művelünk, vagy gondolunk, vagy érzünk, mert mindaddig, amíg az ember, ember tud lenni, önmaga tud maradni, s a saját korlátaival képes megbirkózni, megbékélni, addig semmi rossz nem történhet. Semmi olyan, amit ne tudnánk megoldani. A baj akkor kezdődik, amikor önmagunkat próbáljuk meg áthágni.

 Szabó Magda írástehetségéről csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni. Szeretem, ahogyan a régi, ízes magyar szavakat beleszövi a mondandójába, s mindez a legnagyobb természetességgel hat még most is, a 21. század legelején. Dallamos gyógyír minden sora a testnek és léleknek egyaránt. Érezhető, hogy minden egyes mondatnak, minden egyes szónak helye van. Átgondolt, nem elkapkodott, úgy illeszkednek egymáshoz, mint gyöngyszemek a nyakéken. S ettől a letisztult egyszerűségtől, amiben mégis végtelen mélységek bújnak meg, olyan részeinkhez is elér, azt az énünket is megszólítja, amiről nem is gondoltuk volna, hogy létezik.

S nekem rögtön kedvem támadt, hogy leüljek, régi fényképeken merengjek, elfeledettnek hitt családtagokra emlékezzek, s megpróbáljam összerakni parányi kis életük titkos mozzanatait.

Valamit csak kell kezdenem, hiszen, Emerenc elment, én csak fogom a könyvet s képtelenségnek tűnik, hogy már régen elment ő, mielőtt még Én éltem, vagy Te éltél, mindez csupán kósza, papírra vetett lenyomata létének, s neki bizonyára nem jelentett volna semmit. „Emerenc Mefisztónak született, mindent tagadott.”

Kiadó: Magvető Könyvkiadó

Kiadás éve: 1987

Oldalszám:305

Nyelv: magyar

ISBN: 9631411540