Egy könyv, ami nem enged - Kazuo Ishiguro: Ne engedj el

Fülszöveg:

Különös körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. Noha minden szempontból kitűnő nevelést kapnak, tanáraik mintha egyszerre tartanának tőlük és szánnák őket. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem a társadalomé is.
Ám furcsa módon a külvilágról, melyet majdan szolgálniuk kell, szinte semmit nem tudnak. S ahogy múlnak az évek, az idillinek tetsző elszigeteltségben lassan ráébrednek, hogy az egyre gyakrabban megtapasztalt félreértések, zavaró ellentmondások hátterében sötét titok bújik meg.

Az egykori diák, Kathy, harmincas évei elején idézi fel hailshami emlékeit, amikor felbukkan az életében két régi iskolai barátja, Ruth és Tommy. Miközben megújul és megerősödik barátsága Ruthszal, parázsló tinivonzalma Tommy iránt pedig szerelemmé kezd érni, az elfojtott emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek, s a visszatekintés felismerései következtében a barátoknak újra szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely egész életüket meghatározza. Ám a drámai őszinteségű szembesülés talán túl későn érkezik el mindhármójuk számára, kapcsolatuk szövevényének szálait már nem bogozhatja szét megnyugtatóan.

A „Napok romjai” szerzőjének megtévesztő egyszerűséggel kibontakozó remekműve rendkívüli érzékenységgel tárja elénk a remény és az elfogadás, beletörődés időtlen drámáját. A visszafogott nyelvezet csalóka látszata mögött páratlan érzelmi mélység rejlik, melyet kiaknázva Ishiguro merészen újszerű megközelítésben vizsgálja egy napjainkban igen aktuális társadalmi kérdés erkölcsi szempontjait.

A regény számos nyelven óriási sikert aratott, 2005-ös megjelenését követően rövid időn belül több jelentős irodalmi díjat is elnyert, és a Time magazin beválogatta a száz legjobb angol nyelvű regény közé.

Gondolatok a könyvről

Már csak halványan emlékszem a napra, amikor ez a könyv felkerült a várólistámra. Szinte már el is felejtettem, annyi mindenbe kapok bele, és olyan sok könyv van, amire vágyakozva tekintek, tovább bővítve a képzeletbeli könyvespolcomat, ahol halomban várakoznak a könyvek, hogy végre elolvassam őket. Így, amikor a könyvtári katalógust böngésztem, és túlestem sok,,ez sincs bent, az sincs bent, ez nincs meg” keresésen, akkor akadtam rá egy elérhető példányra ebből a regényből.

Különösebb elvárásaim nem voltak, valamiért már arra sem emlékszem miért tettem a várólistámra, a motivációmat legalább olyan jótékony homály fedte, mint a könyvbeli titkokat. Nekivágtam tehát úgy, hogy fogalmam sem volt róla, tulajdonképpen minek is? Ám ez így volt tökéletes, gyanútlanságom csak még jobban felerősítette a könyv rám gyakorolt hatását. 

Adott egy festői szépségű helyszín, vidéken, Angliában. Hatalmas mezők, selymes zöld fű, eső, béke jó levegő és egy bentlakásos iskola. Rögtön rá is hangolódunk a brit életérzésre, mintha valami másik bolygóra kerülnénk. Találgatjuk, hogy vajon mi fog kisülni ebből a történetből? Bentlakásos diákélet, mint a Harry Potterben? Iskolai szigor versus kamaszlázadás? Nem ehhez a kezdés túl komoly.

Az egész történetet Kathy nézőpontjából ismerhetjük meg, ő mesél nekünk a gyerekkoráról, az átélt élményeiről, érzésekről, melyek benne maradtak, emberekről, akiket ismert és szeretett, s még mindig emlékszik rájuk. Számomra nagyon hiteles volt a nézőpont, az író el-el kalandozott, közbeékelt témákat, eseményeket, s bár tartotta a kronológiai sorrendet a visszatekintésben, ez a tétova el-elcsatangolás visszaadja azt, ahogyan az ember gondolatai cikáznak, miközben elmélkedik, vagy egy nagy történetet akar összefogni. Ilyenkor óhatatlanul is szerteágaznak a gondolataink, ezer és egy kapcsolódó történés ötlik eszünkbe, csak győzzük kiválogatni és tartani magunkat a vezérfonálhoz.

Hamar megérezzük, hogy Hailsam különleges hely. Nem csupán egy bentlakásos iskola, ahová az előrelátó, szigorú elveket valló szülők beadják a gyermeküket, hogy ott elsajátítsanak minden szükséges tudást, mely nélkülözhetetlen egy-egy neves egyetemre való bejutáshoz. Pislákolni kezd bennünk a gondolat, hogy ezeknek a gyerekeknek talán nincsenek szüleik. Ez az árvaházi gondolat nagyon sokáig ott motoszkált bennem, s azt hittem jó nyomon járok. Végül igazam is lett, meg nem is.

Van valami szürke, valami bénító magány, valami mély szomorúság ebben a csapat gyermekben, s valami rideg távolságtartás a nevelőkben, amit több-kevesebb sikerrel igyekeznek gondoskodó attitűddel palástolni.

„Ruth-nak igaza volt: a Madame valóban félt tőlünk. De úgy, ahogy mondjuk a pókoktól fél az ember. Erre nem voltunk felkészülve. Az meg sem fordult a fejünkben, milyen érzés lesz, ha ilyennek látnak bennünket, ha pókok leszünk.”

Ekkor már arra is gondoltam, hogy esetleg valami mentális problémával küzdők bentlakásos intézete ez, főleg ha azt nézem, hogy az egyik szereplő Tommy számos alkalommal kapott kezelhetetlen dührohamot. Ám ez sem bizonyult helytállónak, mert a párbeszédek alapján a szereplők teljesen normális, mentálisan egészséges személy benyomását keltették.

Érezhetően valami nagy, homályos titok lappangott a háttérben, de csak sejteni lehetett. Az ember szinte megrág minden szót, nehogy lemaradjon valamiről, egy újabb utalásról, ami segíthet megérteni, miről beszélünk, hogy miért olyan furcsa, elnyújtott, zárkózott minden. Ezt a feszültséget ellensúlyozza, hogy közben egy látens szerelmi háromszög történéseit követhetjük nyomon. Azért látens, mert ezt is csak sejtjük, hogy itt háromszöghelyzetről van, vagy lesz majd szó.

Tommy, Ruth és Kathy barátok, de nem is különbözhetnének jobban egymástól. Ebben a zárt közösségben valahogy egymásba kapaszkodnak, apró tárgyakba, a szokásrendbe, elejtett megjegyzésekbe, amelyekből megpróbálják összerakni maguknak ezt a világot, és hogy ők milyen szerepet játszanak benne.

Ez nem a gyorsan elolvasunk több száz oldalt típusú regény. Lassú víz partot mos alapon működik. Fokozatosan adagolja nekünk az információkat, melyekből csak lassan építkezhetünk, talán számos esetben – mint például én is – vakvágányra jutunk, és elölről kell kezdenünk. Közben valahogy mégis, mint valami mélyről jövő, ösztönös tudás, mintha ott lappangana bennünk a megoldás, a válasz a kérdésre, a nagy titok, de még őrizgetjük, még nem nézünk egészen szembe vele, még engedünk a gyermeki kettős tudat oltalmának, csak úgy, mint a regény szereplői. Ettől nem vág minket fejbe és mégis fejbe vág, ez az utópisztikus elképzelés, ami nem 1984, nem valami eltávolítható,,ez soha nem fog megtörténni” fantázia elem.

„Amikor aznap elnéztem, ahogy táncolsz, egészen mást láttam. Egy új, gyorsan formálódó világot. Tudományosabbat, jobban működőt. Több gyógymóddal a régi betegségekre. Ami mind nagyon szép. De kemény, könyörtelen világ ez. És láttam egy kislányt, lehunyt szemmel, amint magához szorítja a régi, barátságos világot, amelyről a szíve mélyén tudja, hogy nem maradhat fenn, mégis kapaszkodik belé, és könyörög, hogy soha ne engedje el.”

Ez nagyon is a valóság lehet, ha nem figyelünk oda, ha nem vigyázunk, ha előrébb helyezzük a magunk önzését, és a fejlett technológia álarca mögé rejtőzve mindent, de mindent áruba bocsátunk a kielégítésére, nem kímélve sem Istent, sem emberéletet.

Ez a regény keményen elgondolkodtat, vajon hol kezdődik az ember, s minden, ami emberi, mi értelme van a létnek, s az hogyan jön létre? Mikor mennyi jogunk van, milyen mértékű szabad akarattal rendelkezünk, ki vagy mi szabja ezt meg? Mi a lét értelme, és vajon a különféle létezéseknek más értelmük, rendeltetésük van?

Olvasás közben érzünk valami nyugtalanítót, valami fémes ízt, s az egész olyan steril, lecsupaszított, társas magány. Egyszerre üres és érzelmekkel teli, sötét és világos, zárkózott és nyitott, lassú, ugyanakkor már vége is van. S mi ott állunk, számtalan kérdéssel, hiányérzettel, amit nem tölt ki semmi, és keressük a válaszokat. Norfolk az elveszett tárgyak „lelőhelye”, de vajon a válaszok is ott lapulnak valamelyik elfeledett öreg bolt mélyén, esetleg felhordja őket a szél, s megakadnak a kerítésen?

„A szemétre gondoltam, az ágakon libegő műanyagra, a kerítésen fennakadt limlomok partvonalára, és félig csukott szemmel az képzeltem, hogy ezen a helyen vetődött partra minden, amit gyerekkorom óta elveszítettem; most itt állok előtte, és ha elég sokáig várok, a földeken túl, a láthatáron megjelenik egy aprócska figura, egyre nagyobb lesz, míg végül felismerem benne Tommyt, és ő integet, talán még oda is kiált nekem.”

Kiadó: Új Palatinus Könyvesház Kft..

Kiadás éve: 2006

Oldalak száma: 318

ISBN: 9789639651494

Nyelv: Magyar

Fordító: Kada Júlia