Fülszöveg:
A szerelem útjai
kifürkészhetetlenek…
Egy lány sok
békát kénytelen végigcsókolni, mire rálel mesebeli hercegére, de Marigold egy
igazi varangyos békát talált. A Lenoir Balett Társulat vezető táncosnőjeként a
legjobb úton halad, hogy primabalerina legyen belőle.
Megvan hozzá a tehetsége, és a társulat balettigazgatója, Sebastian Lenoir szó szerint agyondolgoztatja, hogy Marigoldot a legjobbak közé juttassa.
Megvan hozzá a tehetsége, és a társulat balettigazgatója, Sebastian Lenoir szó szerint agyondolgoztatja, hogy Marigoldot a legjobbak közé juttassa.
De amikor egy
fájdalmas esés után hazabiceg Northumberlandbe, hogy visszanyerje az
egészségét, Marigoldnak csak egy félelme van: hogy ez az esés az álmainak is
véget vet. A gyerekkori barátja, Rafe, aki pontosan olyan elragadó, mint ahogy
az emlékeiben él, szerencsére alig várja, hogy levegye a lábáról. De vajon
várja-e még egy jóképű idegen is a kulisszák mögött?
Gondolatok a
könyvről
Ismételten a
könyvtári Sikerpolcon akadtam rá erre a méretében cseppet sem csekély könyvre.
Terjedelmét tekintve 704 oldal. Elgondolkodtam vajon miféle szerelmi történet –
a cím alapján erre lehet következtetni – az, amit ekkora terjedelemben lehet
csak elmesélni. Végül kellemesen csalódtam, mert egyetlen oldal erejéig sem
unatkoztam.
Bevallom az
eredeti cím sokkal találóbb, mert az egész történet arról szól, hogy hányféle
akadályon kell átküzdenünk magunkat, mire megtaláljuk a szerelmet, önmagunkat,
a megfelelő munkát, barátokat stb. Egy szó, mint száz, egy sor varangyos békát
végig kell csókolgatni, mire rálelünk az igazira, bármi, vagy bárki legyen is
az.
A történet
elején bepillantást nyerhetünk a balett táncosok hétköznapjaiba. Nem is
gondolná az ember, hogy a csodálatos színpadi díszletek, jelmezek mögött,
mennyi áskálódás, aljas hadművelet és megaláztatás zajlik. Kívülről minden
csillogó-villogó a hétköznapi ember számára lenyűgöző, de mindez csupán
látszat.
A regényben
Marigold szemszögéből látunk, érzünk, tapasztalunk meg mindent, amit ő átél,
amiken keresztülmegy. Amilyen könnyű, légies alkat, szinte törékeny, mint egy
kis porcelán baba, legbelül ugyanannyira szívós és erős, még ő maga sem tudja igazán
hogy mennyire. A kitartása mindenki számára példaértékű lehet. Rajta keresztül
átérezhetjük, milyen, amikor az embernek hirtelen valami újat kell gondolnia,
amikor számba kell vennünk, hogy az addig megszokott életünk esetleg más
vágányra terelődik, és nekünk meg kell birkóznunk az újdonsült valósággal.
Marigold eltöri
a lábát, és lábadozása idejére kénytelen hazaköltözni. Bár ez az életvitel
merőben más és sokkal lassúbb, vontatottabb, mint a bohém művészvilágban
létezni, mégis hamar beilleszkedik a vidéki élet csendes folyásába, jelenléte
olyan, akár egy tarka pillangóé, aki virágról-virágra száll. Úgy éreztem,
csinálhat ő bármit, lehet orvos asszisztens, pincérlány, akkor is ugyanolyan
különleges lény marad, mint amikor a színpadon táncol. S bár azt írtam,
beilleszkedik, megtalálja a maga kis elfoglaltságát, ugyanakkor mégis
mindenképpen kilóg a többiek közül, számomra pozitív értelemben.
Szerettem a
regényben ennek az eldugott kis közösségnek a miliőjét. Kapunk egy darabot az
angol arisztokráciából és merevségből, egy kicsit a misztikus, romos
tündérkastélyokból, és egy-két fura figura ugyancsak felbukkan a történet
során.
A mellékszereplők
közül Fritzet szerettem a legjobban. Conrad asszisztense, inasa, szakácsa, tótumfaktuma.
Folyton ott lapul a zsebében egy kis notesz, abba jegyzi az új szavakat és
német akcentusával bájosan beszél angolul. Végtelenül kedves Marigoldhoz és
mindenki máshoz, igazán egy melegszívű kis emberke.
Conrad nagyon
összetett személyiség. Először goromba fráternek tituláltam, majd őrültnek, egy
ponton tudálékosnak és rendreutasítónak, aztán felfedeztem, hogy van humora,
vannak rejtett érzelmei, és végül odáig jutottam, hogy egy melegszívű,
gondoskodó ember, de az odafordulást ki kell érdemelni nála. Bezzeg Rafe, érte
aztán rajongtam csakúgy, mint Marigold, aztán bekövetkezett az a bizonyos
fordulat a cselekményben, és fokról-fokra érezni kezdtem magamban a
feszültséget, amit Marigold is érezhetett. Hirtelen már nem találtam olyan
vonzónak, úgy éreztem mindenbe beleszól, és jaj, mikor mondja már meg végre
Marigold a véleményét. Isobelről meg egyszerűen azt gondoltam, hogy minimum
borderline személyiségzavarban szenved. Egyik pillanatban még kedves, együtt érző,
gondoskodó Marigolddal szemben, a következőben meg már fékezhetetlenül gyűlöli,
megsérti, másnap pedig úgy tesz, mint ha mi sem történt volna, mint aki nem is
emlékszik azokra a dolgokra, amiket mondott, vagy tett.
Ami még külön
tetszett a regényben, hogy felfedezhettünk kis háttértörténeteket, mint pl.
Evelynét, ami később jelentőséget is nyert. Az írónő a főszereplők mellett,
mellékszereplőket is szép számmal mozgat, elénk villant egy-egy apró kis
világot, történetet. Ugyanakkor nehezményeztem, hogy az írónő rengeteg francia
balettra utaló kifejezést használt a történetben, de a zöme egyáltalán nem volt
lefordítva, így nehéz volt követni a táncos elemeket, pedig velem együtt
biztosan mások érdeklődését is felkeltették ezek a kifejezések.
Szokványos
szerelmi történetként indul, ám ahogy átrágjuk magunkat az oldalakon rájövünk,
hogy egyáltalán nem szokványos, valami történik, valami ott lebeg a levegőben,
valami zavart kelt ebben a felállásban, valaki, vagy valakik rejtegetnek
valamit. Próbálunk rájönni, de a tudatalattink annyira blokkolja a felismerést,
hogy nem előbb, nem később, hanem a legvégső pillanatban robban ránk az igaz
felismerés és jó nagyot szól. S hogy van-e benne végül igaz szerelem?
Mindenképpen talán J
Kiadó:
Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Oldalak száma:
704
Fordította:
Szűr-Szabó Katalin
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése