Victoria Clayton – Hol késel hercegem (A Girl’s Guide to Kissing Frogs)

Fülszöveg:

A szerelem útjai kifürkészhetetlenek…

Egy lány sok békát kénytelen végigcsókolni, mire rálel mesebeli hercegére, de Marigold egy igazi varangyos békát talált. A Lenoir Balett Társulat vezető táncosnőjeként a legjobb úton halad, hogy primabalerina legyen belőle.
Megvan hozzá a tehetsége, és a társulat balettigazgatója, Sebastian Lenoir szó szerint agyondolgoztatja, hogy Marigoldot a legjobbak közé juttassa.

De amikor egy fájdalmas esés után hazabiceg Northumberlandbe, hogy visszanyerje az egészségét, Marigoldnak csak egy félelme van: hogy ez az esés az álmainak is véget vet. A gyerekkori barátja, Rafe, aki pontosan olyan elragadó, mint ahogy az emlékeiben él, szerencsére alig várja, hogy levegye a lábáról. De vajon várja-e még egy jóképű idegen is a kulisszák mögött?

Gondolatok a könyvről

Ismételten a könyvtári Sikerpolcon akadtam rá erre a méretében cseppet sem csekély könyvre. Terjedelmét tekintve 704 oldal. Elgondolkodtam vajon miféle szerelmi történet – a cím alapján erre lehet következtetni – az, amit ekkora terjedelemben lehet csak elmesélni. Végül kellemesen csalódtam, mert egyetlen oldal erejéig sem unatkoztam.

Bevallom az eredeti cím sokkal találóbb, mert az egész történet arról szól, hogy hányféle akadályon kell átküzdenünk magunkat, mire megtaláljuk a szerelmet, önmagunkat, a megfelelő munkát, barátokat stb. Egy szó, mint száz, egy sor varangyos békát végig kell csókolgatni, mire rálelünk az igazira, bármi, vagy bárki legyen is az.

A történet elején bepillantást nyerhetünk a balett táncosok hétköznapjaiba. Nem is gondolná az ember, hogy a csodálatos színpadi díszletek, jelmezek mögött, mennyi áskálódás, aljas hadművelet és megaláztatás zajlik. Kívülről minden csillogó-villogó a hétköznapi ember számára lenyűgöző, de mindez csupán látszat.

A regényben Marigold szemszögéből látunk, érzünk, tapasztalunk meg mindent, amit ő átél, amiken keresztülmegy. Amilyen könnyű, légies alkat, szinte törékeny, mint egy kis porcelán baba, legbelül ugyanannyira szívós és erős, még ő maga sem tudja igazán hogy mennyire. A kitartása mindenki számára példaértékű lehet. Rajta keresztül átérezhetjük, milyen, amikor az embernek hirtelen valami újat kell gondolnia, amikor számba kell vennünk, hogy az addig megszokott életünk esetleg más vágányra terelődik, és nekünk meg kell birkóznunk az újdonsült valósággal.

Marigold eltöri a lábát, és lábadozása idejére kénytelen hazaköltözni. Bár ez az életvitel merőben más és sokkal lassúbb, vontatottabb, mint a bohém művészvilágban létezni, mégis hamar beilleszkedik a vidéki élet csendes folyásába, jelenléte olyan, akár egy tarka pillangóé, aki virágról-virágra száll. Úgy éreztem, csinálhat ő bármit, lehet orvos asszisztens, pincérlány, akkor is ugyanolyan különleges lény marad, mint amikor a színpadon táncol. S bár azt írtam, beilleszkedik, megtalálja a maga kis elfoglaltságát, ugyanakkor mégis mindenképpen kilóg a többiek közül, számomra pozitív értelemben.

Szerettem a regényben ennek az eldugott kis közösségnek a miliőjét. Kapunk egy darabot az angol arisztokráciából és merevségből, egy kicsit a misztikus, romos tündérkastélyokból, és egy-két fura figura ugyancsak felbukkan a történet során.

A mellékszereplők közül Fritzet szerettem a legjobban. Conrad asszisztense, inasa, szakácsa, tótumfaktuma. Folyton ott lapul a zsebében egy kis notesz, abba jegyzi az új szavakat és német akcentusával bájosan beszél angolul. Végtelenül kedves Marigoldhoz és mindenki máshoz, igazán egy melegszívű kis emberke.

Conrad nagyon összetett személyiség. Először goromba fráternek tituláltam, majd őrültnek, egy ponton tudálékosnak és rendreutasítónak, aztán felfedeztem, hogy van humora, vannak rejtett érzelmei, és végül odáig jutottam, hogy egy melegszívű, gondoskodó ember, de az odafordulást ki kell érdemelni nála. Bezzeg Rafe, érte aztán rajongtam csakúgy, mint Marigold, aztán bekövetkezett az a bizonyos fordulat a cselekményben, és fokról-fokra érezni kezdtem magamban a feszültséget, amit Marigold is érezhetett. Hirtelen már nem találtam olyan vonzónak, úgy éreztem mindenbe beleszól, és jaj, mikor mondja már meg végre Marigold a véleményét. Isobelről meg egyszerűen azt gondoltam, hogy minimum borderline személyiségzavarban szenved. Egyik pillanatban még kedves, együtt érző, gondoskodó Marigolddal szemben, a következőben meg már fékezhetetlenül gyűlöli, megsérti, másnap pedig úgy tesz, mint ha mi sem történt volna, mint aki nem is emlékszik azokra a dolgokra, amiket mondott, vagy tett.

Ami még külön tetszett a regényben, hogy felfedezhettünk kis háttértörténeteket, mint pl. Evelynét, ami később jelentőséget is nyert. Az írónő a főszereplők mellett, mellékszereplőket is szép számmal mozgat, elénk villant egy-egy apró kis világot, történetet. Ugyanakkor nehezményeztem, hogy az írónő rengeteg francia balettra utaló kifejezést használt a történetben, de a zöme egyáltalán nem volt lefordítva, így nehéz volt követni a táncos elemeket, pedig velem együtt biztosan mások érdeklődését is felkeltették ezek a kifejezések.

Szokványos szerelmi történetként indul, ám ahogy átrágjuk magunkat az oldalakon rájövünk, hogy egyáltalán nem szokványos, valami történik, valami ott lebeg a levegőben, valami zavart kelt ebben a felállásban, valaki, vagy valakik rejtegetnek valamit. Próbálunk rájönni, de a tudatalattink annyira blokkolja a felismerést, hogy nem előbb, nem később, hanem a legvégső pillanatban robban ránk az igaz felismerés és jó nagyot szól. S hogy van-e benne végül igaz szerelem? Mindenképpen talán J

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2011

Oldalak száma: 704

Fordította: Szűr-Szabó Katalin