Mindörökké Manderley - Daphne du Maurier: A Manderley ház asszonya

Fülszöveg

Nesztelen léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley.
Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderely lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igazságszolgáltatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is?

A Hitchcock-film alapjául szolgáló regény páratlan sikerét, a hátborzongatóan izgalmas cselekmény mellett, bizonyára az is magyarázza, hogy rendkívül finom pszichológiával érzékeltette a harmincas évek Európájának szorongásos életérzését, gyáva meghunyászkodását – s tette ezt 1938-ban, egy évvel a Manderleyk egész féltett világát felperzselő tűzvész előtt.

Kapcsolatom a könyvvel

Esős, borongós, széldzsekiviselős nyári nap volt. Alig vártam, hogy elszabaduljunk a fülledt teremből és a német nyelvtantól. Őgyelegtünk egy kicsit az Astoriánál, ami ugye a könyvimádók számára különösen veszélyeztetett terület. Egymás hegyén-hátán hevernek ugyanis a könyvesboltok és az antikváriumok, ahol régi és új, vékony és vastag, vágyott, vagy csak tudat alatt áhított könyvek ezrei között tobzódhatunk.

A zöld ablakkeretes Antikvárium Hungaricumban ért engem utol a végzetem. Kedves, meghitt kis boltocska, titkon megbúvik a többi között. A világirodalom remekeitől elkezdve, egészen a legfrissebb kiadványokig mindenféle rendű és rangú könyv megtalálható itt. Egyáltalán nem dohos, poros, ódivatú a légköre, mint sok más antikváriumnak. Szinte lehetetlen befogadni azt a sok kis téglatest méretű csodát.

Egy alacsony polcon aztán megakadt a tekintetem. Minden könyvecske darabja 600 Ft. volt. Így hát beleugrott a kosaramba a Manderley ház asszonya, szép lila kötésben. Annak idején 80 Ft-ot kóstált, de látszik rajta, hogy szinte alig forgatták, talán ki sem nyitották soha. Másik útitársam pedig Ken Kesey-től a Száll a kakukk fészkére lett. Mert pszichológiai, s mert a filmben Jack Nicholson a főszereplő. Így kezdődött hát..

Gondolatok a könyvről

Igazi hölgyhöz méltóan minden olyan történetet szeretek, ami kosztümös, valamilyen régi korszakba kalauzol, amiben elegáns öltözetek, kastélyok, és udvarházak, udvarias lakájok, tűzről pattant szakácsnék, hegyes orrú házvezetőnők, felfuvalkodott, avagy víg természetű arisztokraták szerepelnek, akik egymással roppant finom ám szabatos módon társalognak, s kapcsolataik olyan kuszák és rejtélyesek, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza.

Történetünk a napfényes Monte Carlóban veszi kezdetét, ahol minden olyan könnyű és súlytalan, s úgy tűnik gyors és eredményes férjfogásra is kiválóan alkalmas. Maxim de Winter csak úgy ukk-mukk-fukk feleségül veszi a mindvégig névtelen és kissé nebántsvirág hősnőt, s mindez oly valószerűtlenül gyorsan történik, hogy lehetetlen nem gyanakodni, valami háttérben meghúzódó súlyos titokra. Ezen a ponton még kevéssé érződik ama különös titokzatosság és szorongás, ami áthatja a regényt, onnantól kezdve, hogy a lábunkat betesszük Angliába, és ezzel együtt Manderleybe is.

A britek egyébként is csodabogarak, mintha egy másik planétán élnének, még így napjainkban is. Megvan a maguk szokásrendje, életfilozófiája, apró-cseprő kis rigolyáik, ami nekünk, kívülállóknak időnként roppant furcsa és érthetetlen. Manderley is maga az angolság, az angol életérzés megtestesítője. Ez a hatalmas épületkomplexum, az óriási birtok a sok-sok fával, bokorral, virággal, s a kertek alatt hullámzó tengerrel ezernyi rejtett történetet, titkokat és sóhajokat melenget a keblén. Manderley jól működő gépezet, minden percre pontosan történik, nap-nap után, mindig ugyanúgy. Itt mindenki tudja a dolgát, mi mikor következik, hogyan kell az ételt felszolgálni, a szobát felseperni, a ruhát kitisztítani, a vázában a virágokat elhelyezni. Mintha varázsütésre, valami rejtett koreográfia szerint történne mindez.

„Furcsa – gondoltam –, furcsa, hogy az élet azért megy tovább, akármi történik is, mindig ugyanaz ismétlődik, eszünk, alszunk, mosakodunk. Nincs az a válság, ami megzavarná az élet hétköznapi rendjét.”

Nem csoda hát, ha az új fiatalasszony mindettől megretten. Ő nem arisztokrata, nem nevelték bele a szokásrendet, Manderley világában tanulatlannak számít, egy utolsó senkinek. Nem könnyíti meg a helyzetét az sem, hogy Manderley előző úrnője bizony minden kritériumnak megfelelt. Arisztokrata volt és nagyvilági, kifinomult stílusérzékkel, aki egyetlen fejbiccentéssel, egyetlen apró mosollyal, vagy kézmozdulattal kormányozta Manderleyt és mindazon embereket, akikkel valaha is kapcsolatba került. Csakúgy, mint névtelen szereplőnk, magasztaljuk őt, odavagyunk érte, s áhítattal suttogjuk el a nevét, ami tiszteletet parancsolóan mégis játékosan cseng: Rebecca.

Rebecca, akinek szálkás betűi ott virítanak a polcok címkéjén. Rebecca aki Manderley nyirkos és huzatos folyosóin lépked kisértettopánkáiban, s fantomléptei alatt is megreccsen a deszkapadló. Rebecca mindenhol ott van, ő Manderley lelke, szinte ő Manderley maga. A történet előrehaladtával azonban mégis azt érezzük, hogy Rebecca olyan, mint az a piros alma, aminek kívül sértetlen a héja, gyönyörűséges élénk a színe, ám belülről menthetetlenül rohad.

Miss Névtelennel kapcsolatban végig olyan érzésem volt, hogy olyan gyenge akár az első tavaszi fuvallat, s olyan színtelen, hogy már-már átlátszó. Megijeszti őt minden, s egy halott asszony kísértetének is nagyobb tekintélye van, mint őneki. Olyan, mint egy riadt őz, aki a vadász puskacsövébe bámul ártatlan szemekkel. Néha roppant mód bosszantott a viselkedése, hogy szinte elnézést kér azért, mert lélegzik. Eleinte nem a valóságban él, és olykor kifejezetten dühítő volt, amikor előre elképzelte, hogyan fognak reagálni a többiek. Lejátszotta magában a dialógusokat, levonta a következtetéseket, ahelyett, hogy a jelenre figyelt volna, és okult volna a történésekből. Ha Mrs. Danvers, a karvalyképű házvezetőnő is a színen volt, a feszültség és a szorongás elviselhetetlen mértéket öltött. Később valahogy mégis, mintha elkezdene feltöltődni színekkel, mintha rátalálna a saját hangjára, mindezt úgy, hogy közben minden összedől körülötte.

Mrs. Danvers olyan, mint valami halálmadár. Hangtalanul jár-kel, mindent hall, mindent lát, ő ennek a birodalomnak az igazi tótumfaktuma, s kemény külseje mögött iszonyú gyűlölet és mérhetetlen sok fájdalom lappang. Időnként úgy éreztem, engem is átdöf vasvillanézésével, mert közönségesen ülök a kanapén, vagy, mert nem tudom, hogyan kellene viselkednem. Rettentően szerteágazó és mély volt a kapcsolati dinamika azokban a jelenetekben, amelyekben ő is szerepelt.

Ez a történet nem egy báj-rózs könnyed kosztümös semmiség, hanem igazi vérbeli dráma és krimi. Az angol vidék sokszor ködös, áthatja valami konstans nedvesség, borongósság, és ez a részletek kibontakozásában is megfigyelhető volt. Lassú víz, partot mos alapon, egy-egy elejtett töredékből kezdjük magunkban felépíteni az igazi valóságot, ami a fényes, arisztokratikus álca és nyugalom mögött húzódik meg. A szokásrend és szabályok mögött megannyi aljasság, mocsok és szégyenletes titok, valamint emberi gyengeségek rejtőznek.

Érdekes lehet megfigyelni azt is, hogyan változik olvasás közben a viszonyulásunk. Mikor, kivel érzünk együtt, kit ítélünk aztán el, s felmentjük-e a bűnösöket, avagy kettős mércét alkalmazunk. Ami engem illet, nálam minden szereplő megjárta a mennyet és a poklot is. Volt, hogy szerettem, s aztán nem szerettem őket, miközben próbáltam kiigazodni a kapcsolatok szövevényes útvesztőiben.

Aki szereti az Agatha Christi által megteremtett Miss Marple, valamint Poirot otthonául szolgáló Angliát, aki esetleg már megismerkedett közelebbről Downton Abbey-vel és elégedetten szürcsölgeti teáját a szalonban, az minden bizonnyal szeretni fogja ezt a regényt, mely ötvözi a csavaros krimik és a kosztümös drámák hangulatát.

„Manderleynek senki és semmi nem árthat. Mindig itt fog rejtőzni az öböl mélyén, mint valami életre kelt mesekönyv. Az erdők védően állnak körülötte, a tenger pedig hol közelebb jön, hol visszahúzódik.”

Holdvilágos éjszakán osonjunk hát együtt Manderley folyosóin, cselezzük ki Mrs. Danverst, kukkantsunk be a lezárt szobákba, s derítsünk fényt a csontvázra a szekrényben. Ne féljünk a kísértetektől, nem valódiak, csak a szél zúgása és a tenger morajlása ily megtévesztő, s az azáleák illata oly részegítő, de ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Csak bátran, csak cikkcakkban. Ne reszkessen kezünk a réz ajtókilincsen, hisz válaszokat akartunk, vagy mégsem? S, hogy megkapjuk-e őket? Talán igen, talán csak részben, mindenesetre az egész roppantul ködös…

A facebookon itt találsz meg: https://www.facebook.com/anariamatthewsblog nyomj egy lájkot, ha szereted a blogot, vagy szeretnél még kényelmesebben értesülni az új bejegyzéseimről! :)