Aki másnak vermet ás.. - Nevada Barr: Ördögkatlan

Fülszöveg

Anna Pigeon meztelenül, betört fejjel, kificamodott vállal ébred egy víznyelő üreg mélyén a Glen Canyon sivatagos fennsíkján. Kiszáradt nyelve feldagadt a szomjúságtól. Fogalma sincs, hogyan került oda, nem emlékszik, mikor veszítette el a ruháját és az eszméletét.
Kétségbeesetten próbálja felidézni, mi történhetett vele, és közben igyekszik felfedezni szűk börtönét…

"Esetlenül feltápászkodott, és a nadragulya egyik oldalát jelölte ki árnyékszéknek. Régen a kínai parasztok a pöcegödör tartalmával trágyáztak földjeiket. Ezek a csenevész növények nem sok tápanyagot nyerhetnek a homokból. Abban a reményben, hogy a nadragulya meghálálja adományát, ásott egy huszonöt-harminc centiméter mély gödröt.

Miután végzett, macskamódra nekiállt homokot kaparni a gödörbe. Ásás közben ujjai beleakadtak valamibe. Azonnal feltámadt benne a remény: talán kender, amiből kötelet fonhat! Vagy régi halászháló, amit kötéllétraként használhat? Nem mintha ezek segítenének rajta, mivel semmilyen módon nem tudta volna rögzíteni egyik végüket a kinti világban.

Esetleg egy kötéldarab, amivel megfojthatja a szörnyeteget?

A gondolat felvidította. Begörbítette ujjait, megmarkolta a hosszú szálakat, és kihúzta őket a homokból.

Barna és vékony. Mint az emberi haj. Anna rémülten lerázta a kezéről, pánikba esve hátraugrott, és a földre zuhant. Villámként cikázott keresztül a fájdalom két karján és a fején. Szinte hálás volt érte, mert a fájdalom elhomályosította az agyát, és nem maradt ereje gondolkodni.

Amit megfogott, nem csak hasonlított az emberi hajra, hanem emberi haj volt.

– Segítség! – üvöltötte Anna. – Segítség!"

Nevada Barr – a 13½ című nagysikerű regény szerzője – Anna Pigeon történeteivel szerzett magának ismertséget. A Nemzeti Park Szolgálat különc rangerének kalandjaiból eddig tizenhat jelent meg, és az írónő – rajongói régi vágyát teljesítve – végre megírta a sorozat előzménydarabját, Az ördögkatlant. Kiadónk ezzel a kötettel indítja útjára az Anna Pigeon-sorozatot.

Kapcsolatom a könyvvel

A hónap eddigi legpozitívabb hozadéka, hogy sikerült együttműködést kialakítani a Cor Leonis Kiadóval is. Külön örültem neki, hogy a Keleti Pályaudvar közelében van az épület, ahol a könyvek engem már nagyon vártak hétfő reggel. Munka előtt beugrom – gondoltam. Szemerkélt az eső, amolyan esik is, meg nem is felállás uralkodott, finom, áttetsző szitálás, ami alattomosan teszi nyirkossá a nadrágokat, kabátokat, s csak meleg helyre érkezvén vesszük észre, hogy tulajdonképpen félig-meddig átáztunk. Mindazonáltal meneteltem előre, tartotta bennem a lelket, hogy nemsokára három új könyvet szorongathatok a mancsomban.

Első pillantásra semmi különös. Téglaépület, taxiállomás, recepció. Kedves, barátságos hölgy tudakozódik a jövetelem okát illetően. Érdeklődő arca, majd összehúzódó szemöldöke elbizonytalanít – talán rossz helyen járok? Mégsem várnak engem a könyveim, pedig már úgy beleéltem magam. Telefon, főszerkesztő hölgy szabadkozik, elfelejtette leadni, Anaria meg elkámpicsorodik, távozhat üres kézzel. Az események azonban más fordulatot vesznek, mégis maradjak. El nem tudtam gondolni, hogyan oldjuk ezt meg.

A recepciós hölgy lekísért a parkolóházba. Vajon begördül egy autó, amiben a regényeim utaznak? Megyünk és megyünk, majd megállunk egy jellegtelen ajtó előtt, ami lakattal zárul. Vajon hová vezet? Nos, kérem szépen, az ajtó mögött egy kisebb méretű raktár bujdosott, mindenféle dologgal telezsúfolva, de voltak polcok is. Polcok! Rajtuk könyvek, meg nagy fóliába csomagolt tömegekben raklapokon mindenfelé. Titkos földalatti molyinvázióóó! Ilyen még az akciófilmekben sincs. Ha valaki mégis be kívánna zárni engem egy raktárba, ezt a helyet válassza, egy darabig elleszek a könyvek közt.

Elsuhantam a Tündérkrónikák mellett, vonzottak, mint Macet a Sinsahr-dubh, de most nem miattuk voltam itt. Pár másodperc és már kezemben is fogtam a szerzeményeimet. Örültem. Szeretem a happy end-et. A recepciós hölgynek is ajánlottam olvasnivalót. Ő egy Papíron Prímával távozott (a könyv méltatását elolvashatod ITT), remélem, nem okoz neki csalódást. A vonaton aztán rögtön belemélyedtem az Ördögkatlanba, és mindjárt ki is fejtem, mire mentünk egymással.

Gondolatok a könyvről

Forrás: weheartit.com

Amióta blogot írok, talán ez az első könyv, amivel kapcsolatban tömérdek ambivalens érzés rohant meg olvasás közben. Éppen ezért Amadea módszerét alkalmaztam: találtam a fiókban egy közepes méretű jegyzettömböt, amibe lefirkantottam az olvasás közben felbukkanó érzéseimet, benyomásaimat, nehogy útközben elveszítsük egymást. Ezeket a töredékes gondolatokat próbálom most rendszerbe szervezni.

Ha nagyon tömören akarnám megfogalmazni, azt mondanám: A kevesebb néha több. Esetleg még: Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.

A regény egy sokszereplős jelenettel indul: a rangerek és az idénymunkások a piknikasztalok mellett, illetve a verandán ejtőznek. Van köztük egyetemista suhanc, bomba csaj, visszahúzódó pasi, megfásult feleség. Nem igazán kedvelem, amikor ennyi új figurát és nevet tolnak az arcomba, frusztrál, mert hirtelen úgy érzem, nagyon kell koncentrálnom, mert mi van, ha elmulasztok valakit, vagy valamit, pedig fontos lenne. A filmekben ilyenkor egy idő után a célszemélyre, a fontos emberekre közelít a kamera, és máris szűrjük a lényegtelen információkat. Itt viszont nekem kellene fókuszálnom a belső kamerámmal, de fogalmam sincs mire. Miután kényszeresen memorizálom az alakokat és a neveket, végül csak ráereszkedem a történet hullámaira, elengedem magam hadd sodorjon tovább.

A regény első harmada fokozatosan építkezik, lassan lopakodik a főcsapás felé, miközben az apró utalások, emlékfoszlányok és megjegyzések úgy vezetnek minket, mint az elejtett kenyérmorzsák. Végül egy víznyelő mélyén találjuk magunkat Annával egyetemben és fogalmunk sincs, hogyan kerültünk oda. Ez a rész a regény erőssége. Egyszerre veszi célba az összes érzékszervünket. Testünk minden porcikája sajog, támolygunk a szomjúságtól, minden apró zajtól összerezzenünk, nem látjuk a kiutat, és elborít minket a kétségbeesés és a halál szaga. A feszültség és a félelem zsigeri szinten vibrál bennünk, egy percre sem kapcsol ki, hatalmába kerít minket a csapdába esett állatokat sújtó paranoia.

Ezekben az epizódokban a hangulat egy kicsit a Gyilkos Elmék című sorozatra hajaz, ahol válogatott pszichopaták válogatott szörnyűségeket művelnek az áldozataikkal. Tűkön ülve vártam, hogy vajon itt kivel kell szembenéznünk, ki az a beteg elme, aki ezt művelte Annával. Lélektanilag nagyon mély és kifejező volt, ahogy Anna érzéseit nyomon követhettük. Egyes-egyedül kellett feltalálnia magát, miközben egy csokor emberi félelmet kellett legyőznie, vagy legalább is a háttérbe szorítania. Felmerül bennünk a kérdés, mi vajon hogyan cselekedtünk volna az ő helyzetében?

Abban a hitben voltam, hogy a regény nagy részét ennek a szorongatott és nem mindennapi élethelyzetnek a mélylélektani ábrázolása teszi ki, hogy most aztán első kézből szembesülhetünk vele, milyen egérnek lenni az egérfogóban. A történetfolyam azonban a vártnál előbb más irányt vesz.

Forrás: weheartit.com

Innentől kezdve a történetvezetés egy kissé ellaposodik, darabossá válik, elveszíti az ívét, aminek mentén kiteljesedhetne. Ehelyett inkább sűrűsödések és ritkulások jellemzik, mintha két, vagy három izgalomkupac köré szerveződne. Az első a víznyelő mélye, aztán, a kanyon vizében zajló események, végül ismét csak a kanyon. A finom melódia megtorpan, mintha akadozna a hanglemez a lejátszóban.

Mindenképpen egyfajta pozitívumként könyvelem el, hogy nem jöttem rá azonnal, kit is rejt a szörnyeteg álarca, ki tehető felelőssé ezeknek a bűncselekményeknek az elkövetéséért. Azt azonban nem tudom eldönteni, hogy ez azért alakult-e így, mert az írónő szándékosan az orromnál fogva vezetett, vagy, mert teljesen összezavart a sok jelentéktelen részletezéssel. Mindenesetre abban biztos voltam, hogy ugyanaz a tettes, mint aki az állatokat is bántotta.

Pszichológusként a bomlott elme témakörében egy kicsit talán kiműveltebbnek számítok, mint azok, akik nem ezt a foglalkozást űzik. Éppen ezért azt vártam, hogy majd szépen, gyönyörűen levezetve megjelenik ennek az egésznek a dinamikája, hogy az apró részletekből összerakosgathatjuk ezt a torz kirakót és rálelünk a gyilkos cselekedetei mögött meghúzódó motivációra, hogy árnyalt képet kapunk arról a beteg elméről és személyiségről, aki ezeket a tetteket véghezvitte.

„Emlékezett rá, mennyire csábítónak találta egy következmények nélküli élet gondolatát. De olyan nem létezik. Hálók szövődnek, melyekbe legyek ragadnak. Tartókötelek pattannak el, míg végül minden romokban hever. Egyre nőtt a kísértés, hogy bevalljon mindent, kiöntse lelke mocskát egy papnak vagy akár csak egy rangernek. Olyan erős volt a késztetés, hogy szinte kifakadt bűnökkel teli elméje, mint egy gennyes fekély.”

Csalódnom kellett. Az írónő mindössze a felszínt kapargatta. Összegyűjtögette a filmekből már jól ismert kliséhalmazt, miszerint a pszichopaták állatokat kínoznak, időnként megcsonkítják az emberi testeket, néha különös gondoskodással bánnak a holtestekkel valamiféle bűntudati feszültség kapcsán, illetve, hogy csakúgy, mint a függőségeknél, itt is nő a tolerancia, egyre több és nagyobb dózis kell ugyanakkora örömérzet kiváltásához.

Azért én tovább reménykedtem, hátha legalább a kiváltó okokat levezeti, elénk tárja azokat a korai töréseket, amik az elkövető személyiségét ilyen torzzá, alaktalanná formálták. Ám ez is elmaradt, pedig a részletekben rejlik az igazság, és aztán az egész mindig sokkal több, mint a részek összessége. Talán éppen ezért a konfliktus megoldása, a regény lezáró harmada nem sikerült ütősre. Nem vág minket a falhoz, nem akad el a lélegzetünk, nem borzadunk el, nem bosszankodunk, hogy miért nem vettük észre, mert nincsenek hátrahagyott kenyérmorzsák, felfedezésre váró elejtett apróságok. Egyszerűen csak sztoikus belenyugvással konstatáljuk: oké.

„Sztoicizmus: csak annyit engedj be, amennyit el bírsz viselni, és csak annyi érzelmet mutass ki, amennyit nem tudsz elrejteni.”

Úgy érzem a leíró részek, illetve a túl sok nézőpont agyoncsapta a regény finom vibrálását, és mindezek mellett a nyomozási szál is teljesen jellegtelen, egyáltalán nem hangsúlyos, így a felismerések sem azok. Továbbá, ami a leírásokat illeti, az én agyamat egyszerűen nem hozták mozgásba. Aprólékosak, terjengősek, mégsem tudtam magam elé képzelni a tájat, összerakni a fejemben, hogy na, most akkor hol a manóban is vagyunk? Milyen irányban van a fal, merre van az arra?

Forrás: http://ccsbio.blogspot.hu

A szereplőkhöz nehéz volt közel kerülni. Részletes adalékokat kapunk hozzájuk, de valahogy nem jellemzik híven az adott személyeket, számomra nem tették őket élővé. Anna Pidgeon annyira zárkózott, hogy szerintem még az írónőnek sem mutatta meg magát, előle is rejtőzködött, fityiszt mutatott neki és megnehezítette önnön jellemzését. A kedvencem egyértelműen Kishaver, a borzkölyök volt. Szinte azt mondhatom, hogy azok a jelenetek voltak a legélettelibbek, amikben ő is szerepelt, mintha vele lenne a legkönnyebb azonosulni, együtt érezni. Ezt a fonalat kellett volna elkapni az emberekkel és a helyszínekkel is.

„A nadragulya megmozdult, s egy hegyes orr jelent meg a két pont alatt. A fekete szemek rászegeződtek. Anna nem mozdult. Visszatartotta a lélegzetét. Apró borz dugta ki az orrát a fonnyadt levelek közül. Lassan merészkedett elő, előbb az egyik, majd a másik mancsával is. Nem volt nagyobb Anna kézfejénél, szénfekete szőrén a szemétől kiindulva két fehér csík futott hátra, hogy aztán a farkán ismét egyedüljön.”

Hiányoltam a kapcsolatok dinamikáját, a szereplők közötti finom összefonódásokat, apró érzelemfelvillanásokat, mindazt a rejtett hálózatot, ami egy ilyen kaliberű és témájú történetet igazán meg tud bolondítani, amitől fűszert kapnak a szavak és lendületet kap a cselekmény.

No de nem csak morogni és zsémbelni szeretnék, mint egy morcos öreg nénike, mert szó, ami szó három nap alatt kiolvastam a könyvet, tehát valami mégis csak felkarolt és továbbolvasásra ösztökélt. Kíváncsi természetem tudni akarta, hol fogunk kikötni, mi lesz a végszó. Néha szükség van ilyen történetekre is, amik megmozgatnak, megosztanak, vagy akár negatív érzelmeket emelnek a tudatunkba, gondolkodásra, kritikára késztetnek, mert így ismerjük meg a saját ízlésünket, korlátainkat, és minden történet által egy picit a saját mélységeinket is.

Mindemellett kíváncsi vagyok rá, hogy Anna hogyan veszi a következő kanyart, mivé formálta őt ez a hullámvasút, amiről az imént szálltunk le vele mindannyian. Remélem ad magából egy darabot, felvillant egy kis fényt, hogy eldönthessük, vajon kicsoda ez a madárcsontú lány, és van-e élet az Élet után.

A facebookon itt találsz meg: https://www.facebook.com/anariamatthewsblog nyomj egy lájkot, ha szereted a blogot, vagy szeretnél még kényelmesebben értesülni az új bejegyzéseimről! :)

Kiadó: Cor Leonis

Megjelenés: 2012

Oldalszám: 480

Eredeti cím: The Rope

Fordította: Illés Róbert

ISBN: 9789638957238