Így szól röviden
Junot Diaz kötete egymáshoz
kapcsolódó történetek füzére, melyek középpontjában a szerelem áll, csak épp
más-más jelzővel: szenvedélyes, tiltott, haldokló, anyai. A szerelem pedig maga
is „idegen” egy idegen földön, hiszen New Jerseybe szakadt dominikaiak
közösségében járunk, akik gyötrelmesen próbálják összekapcsolni a két világot,
hogy életteret találjanak maguknak. Az energikus és ötletes, gyengéd és humoros
szöveg elénk tárja az emberi szív határtalan sóvárságát és elkerülhetetlen
gyengéit.
Junot Diaz a Dominikai
Köztársaságban született és New Jerseyben nevelkedett. Már Drown című első
novelláskötete nagy visszhangot váltott ki, majd regénye, a The Brief Wondrous
Life of Oscar Wao 2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat. Az Így veszíted el
2012-ben jelent meg tovább öregbítve fiatal szerzője hírnevét.
Így került hozzám
Éppen betegen nyomtam az ágyat, és már kezdtem megunni a film- és sorozatnézést,
amikor a Cor Leonis Kiadó e-mailje pittyegett az elektronikus postaládámban.
Egészen felcsigázott a tartalma, miszerint előolvashatok egy még csak
előkészületben lévő (azóta már megjelent) regényt. A történetek mindig
izgalmasak, akkor is, ha frissek és ropogósak, akkor is, ha már régen
keringenek a világban mindenféle ásatag borító alá bújtatva, de legfőképpen
akkor tűnnek vonzónak, ha még nem mindenki számára elérhetőek, amikor még nem
minden ember ismerheti meg a titkukat. Mi mást tehettem volna, mint hogy a
válasz gombra kattintok és beleegyezem?
Így merengek róla
 |
| Forrás |
Az egyezség úgy szólt, hogy április végéig kell bevégeznem a küldetést,
vagyis elolvasni ezt a nem mindennapi novellagyűjteményt, majd megfogalmazni
róla a gondolataimat. Mily csábító és könnyűnek ígérkező feladat, pont nekem
való – gondoltam. Csakhogy, útközben jöttem rá, hogy ez bizony nem a
„behabzsolom egy falásra” típusú alkotás. Lassan, apránként tudtam csak
haladni, mert folyton meg kellett emésztenem, amit addig már elolvastam.
A kötet kilenc novellát tartalmaz, van, amelyik terjedelmesebb és van
egész rövidke, de annál frappánsabb is a történetek között. Kicsit úgy éreztem
magam olvasás közben, mint a történet kulcsfigurái, vagyis a dominikai
bevándorlók Amerikában. Nekem is akklimatizálódnom kellett ehhez a világhoz,
amibe belecsöppentem, szoknom kellett a környezetet, a gondolkodásmódot, az
embereket, sőt még a nyelvet is, mert elég sok spanyol félmondattal
találkoztam, amik amellett, hogy roppant jó hangulatfestők, számomra
teljességgel érthetetlenek voltak. Ugyanakkor ezek adták az egzotikumot a novellákhoz,
nélkülük fakóbb, színtelenebb lett volna az egész, de így mindig emlékeztettek
engem arra, hogy valójában kikről is szólnak ezek a történetek.
Végleges, nyomtatott formájában még nem láttam ezt a regényt, de bízom
benne, hogy a lábjegyzetben azért ott lesz ezeknek a kifejezéseknek a
fordítása, mert amikor több szó, esetleg egy egész félmondat integetett felém,
akkor már nem tudtam kihámozni a szövegkörnyezetből a jelentést, és ez egy
kicsit megakasztott olvasás közben.
Érdekes volt azonban más szemszögből tekinteni Amerikára. Rassztól
függetlenül, Amerika olyan nekünk, kívülállóknak, mint a vasorrú bába
mézeskalácsháza. Jancsi és Juliskához hasonlóan ki vagyunk éhezve valami jóra,
valami szépre, valamire, amit hirtelenjében tálcán kínálnak előttünk: jobb
életre, szabadságra, pénzre, szépségre, valamire, ami olyan könnyű és
súlytalan, arra hogy a befektetett munka tényleg megtérüljön. Arra számítunk,
hogy Amerika mindezt megadja nekünk, hogy ott bárki kiemelkedhet és
megcsinálhatja a szerencséjét. Ám ha a bőrszíned eltér a „normálistól”, akkor
elképzelhető, hogy a legnagyobb szerencse, ami ér, az, hogy életben tudsz
maradni. Ha ennek ellenére van állásod, és van hol álomra hajtanod a fejed,
akkor mázlista vagy.
 |
| "A bevándorlók nem bűnözők" Forrás |
Mélyen érintett, ahogy arról olvastam, hány és hány dominikai hagyja el
a hazáját, hogy szerencsét próbáljon. Tudják, hogy nehéz lesz, hogy nem lesz
könnyű, mégis mennek, és elszomorító, hogy az a sok küzdelem, megaláztatás és
energia befektetés, ami várja őket, az még mindig jobb, mint amit otthagytak. S
éppen emiatt áldoznak fel mindent: szülőföldet, családot, barátokat, az otthon
melegét. S az újvilágban mindezeket kutatják, keresik, reménykednek, hogy
visszaadhatnak a szerencséjükből valamit az otthon maradottaknak, hogy egyszer
majd az otthonuknak tudják nevezni Amerikát. Ám valahol mélyen azt éreztem,
hogy ez teljes mértékben sohasem fog megvalósulni, bármennyire is be akarnak olvadni,
elsajátítanak mindent, megteremtik a lehetőségeiket, valahol mindig kívülállók
maradnak. Ám a mintha-otthon érzés megteremtődik, amikor földijeikkel
találkoznak, kapcsolatokat keresnek szülőhazájukon belül, és a saját kis
minitársadalmukban találják meg a helyüket úgy-ahogy.
Egy kivételével az összes történet kulcsfigurája Yunior, aki szintén
dominikai bevándorló, még gyermekkorában családjával együtt érkezett az
Egyesült Államokba. Hol felnőttként, hol kamaszként, hol pedig gyermekként
találkozunk vele, s az ő szemszögén keresztül tekintünk az új világra, és a
bonyolódó emberi kapcsolatokra. Így, hogy szinte mindegyik történetben
felbukkan, olyan ez a kötet, mintha egy önéletrajz, önvallomás volna. Egymástól
függetlenül is megértjük a történeteket, de lazán összefűzhetőek, s kiadják egy
életút töredékes pillanatait.
„Nem vagyok rossz ember. Tudom, hogyan hangzik ez – védekező,
gátlástalan –, de igaz. Olyan vagyok, mint mindenki más: gyenge, tele hibákkal,
de alapvetően jó.”
Olyan érzésem volt, mintha olvasás közben belepillanthatnék valaki
életébe, végignézhetnék egy-egy jelenetet, vagy egy-egy korszakot, mintha csak
vágóképek lennének egy drámai hangvételű filmben.
 |
| Forrás |
A könyv hangulata, valamint a novellák hangvétele érdekes, furcsa,
olykor már-már fülledt atmoszférát teremt. Olyan, mintha ezek a történetek
ennek a létezésnek folyamatosan a fonákját mutatnák be, de ezt is félig meddig
álcázva, egyszerre szókimondóan, mégis sok mindent elhallgatva, így nekünk kell
a sorok közül kiolvasnunk ezeket a tartalmakat.
A szexualitás kendőzetlenül valamennyi történet részét képezte, de
megjelenése nem volt naturális, viszont mégsem csak ímmel-ámmal említődött meg.
Szerintem Diaz nagyon jól érezte az egyensúlyt, hogy mi az, amit még elbír az
olvasó, ugyanakkor hatást is gyakorol rá a megfelelő pillanatokban. Ugyanez a
meglátásom a trágár, durvább szavak használatával kapcsolatban is: nem vitte
túlzásba, ám a megfelelő helyen erőteljes érzelmeket tud kiváltani az
olvasóból.
Egyébként valamennyi novella fő témája az emberi kapcsolatok,
kapcsolódási pontok, illetve ezzel párhuzamosan a veszteség, illetve, hogy
ezeket a veszteségeket el lehet-e engedni, vagy örökre a nyakunkon maradnak.
Találkozunk itt családi kötelékekkel, különféle anya-gyermek kapcsolattal,
testvérkapcsolattal és viszályokkal, továbbá a legkülönfélébb szerelmi
történetekkel és férfi-nő kapcsolatokkal. Megjelenik a hazához, szülőföldhöz
való kötődés is, csendben meghúzódik a háttérben, és befolyásolja a már fentebb
felsorolt kapcsolatok alakulását is.
Egyik kapcsolat sem valami vadromantikus, avagy happy enddel végződő
jelenség, sőt még a látszólag boldog végkifejletben is volt valami bizonytalan,
homályos megalkuvás, úgy éreztem magam, mint valaki, aki azt várja, mikor
robban be a bomba, mikor hullik darabjaira mindaz, ami éppen hogy valahogy
felépült. Mintha egy másik bolygón lakó emberek életéről olvastam volna, és
folyamatosan azon lamentáltam, hogy ennyi lenne? Ilyen kevés elég ahhoz, hogy
két ember egymás mellé sodródjon, és csak úgy ellegyenek? Ilyen kevés elég
ahhoz, hogy egy kapcsolat megszakadjon, vagy éppen ilyen kevés elég ahhoz, hogy
ne szakadjon meg?
S mikor már elborított volna ez a fülledt szépia-színű melankolikus
bódulat, akkor valahogy azt éreztem, nem csak veszteségekről olvasok, nem csak
arról van itt szó, hogy a szereplők elveszítenek valamit, mert közben, valahogy
megfoghatatlanul ott volt valamiféle nyereség is. Nem tudnám pontosan
megfogalmazni, hogy miben áll ez a nyereség, még csak azt sem mondhatom, hogy
maradéktalanul tetszett és elrabolta a lelkem ez a novellafüzér, de amikor az
utolsó lapról felemeltem a tekintetemet, akkor valamiféle furcsa nyugalom
szállt meg, és kajla vigyorra húzódott a szám.
Így veszítem el ennek a bejegyzésnek a végét, mert valahogy képtelen
vagyok rálelni a megfelelő zárszóra. Azt, hogy mi rejtőzik még a sorok mélyén,
Junot Diaz történeteiből te is felfedezheted magadnak Kedves Olvasó, ehhez
mindössze a kortárs szépirodalom iránti félelmeket és ellenérzéseket kell csak
elveszítened, s máris egy újabb tapasztalással (no meg persze egy új könyvvel)
lettél gazdagabb.
Kiadó: Cor Leonis
Kiadás éve: 2013
Terjedelem: 208 oldal
Fordította: Bozai Ágota
ISBN: 9789638957290
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése