Füleld le, miről szól
„Okos kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig most magára
hagyom, elengedem, hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett,
mindent úgy írtam, ahogy szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az
eredménnyel, mert tudom, én a kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a
végére. Nem egy finálét, elcsépelt ömlengést vagy túlcsavart szálakat. Úgy
érzem, ez a sorozat az egyszerűségével nyerte el mindazt, amit elnyert, én
pedig végig tartottam magam ahhoz az elvemhez, miszerint ez csak egy sztori egy
hétköznapi lányról, A FIÚRÓL (csupa nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a
családjáról, az életéről meg úgy általában, a Szent Johanna gimiről.” Leiner
Laura
„ Long live Laura Leiner and St. Johanna’s High School!” Meg Cabot A
neveletlen hercegnő naplója és sok más bestseller szerzője
Gondolatok a könyvről
Napok óta halogatom-tologatom ennek a bejegyzésnek (és még sok másiknak
is) a megírását, mert valami gonosz manó ellopta a fejemből az ihletet és a
megfelelő szavakat.
Nagyon megörültem neki, hogy írhatok erről a könyvről, s a vártnál
korábban mehettem érte a könyvesboltba. Aznap kifejezetten idegesítő és pocsék
napom volt, így az volt a nap fénypontja, hogy hazacipelhetem magammal az SZJG
8. duplakötetét. Továbbá úgy néz ki, hogy tradíciót csináltam abból, hogyan
olvassuk a Szent Johanna gimit betegen is, mert közben még egy homloküreg-gyulladást
is sikerült begyűjtenem. Pontosan egy évvel ezelőtt a hatodik kötetnél is az
ágyat nyomtam. No de legalább volt mivel elszórakoztatni magamat.
Annyit és annyiszor méltattam már ennek a sorozatnak az erényeit, hogy
miért szeretem, miért kellene mindenkinek olvasnia, hogy most nehéz megtartani
az utolsó kortes beszédet. Olyan ez, mintha ténylegesen egy ballagási
búcsúbeszéden dolgoznék, mert bizony nem csak a szereplőknek kell elválniuk a
Szent Johanna gimitől, hanem nekünk Olvasóknak is.
Forrás |
Nem is olyan régen, mintha csak tegnap lett volna, együtt léptünk be a
Szent Johanna Alapítványi Gimnázium kapuján, az immáron végzős 12. b osztállyal
karöltve. Remegő térdekkel próbáltunk elosonni a könyörtelenül szemfüles Máday
Emília igazgatóhelyettes asszony mellett, azon imádkozva nehogy valami kifogást
találjon a megjelenésünkben, ezáltal megjegyezve a nevünket és hazazavarjon.
Szép sorban megismerkedtünk mindenkivel: összebarátkoztunk az akkor még
emós Virággal, igyekeztünk kitérni Kinga dührohamai elől, próbáltuk megérteni
miről hablatyol Jaques, betartottuk, hogy ne tapizzuk össze Dave Iphone-ját,
megjegyeztük, hogy Zsolti táskájában mindig lapul egy kisebbfajta mozgó büfé. Nem
packáztunk Ricsivel nehogy kettéfejeljen, együtt néztük a Hősöket a kockákkal
(későbbi rockerek), békén hagytuk a kissé antiszociális ám rendkívül
intelligens Arnoldot, lejelentettük Gábort, akkor is, ha éppen ott volt, s
végül szeptember 8-án Renivel együtt beleestünk Cortezbe, mint részeg az árokba.
Soha, egyetlen pillanatig sem unatkoztunk, mert a Szent Johannában az
élet egy percre sem áll meg. Az osztály háza táján mindig akadt valami
nevetnivaló, rengeteg csínyt vittünk véghez, és még az éles helyzeteket,
agyfacsaróan nehéz dolgozatokat is megúsztuk valahogy.
Nyolc köteten (technikailag ugye 9) keresztül együtt lélegeztünk,
nevettünk, sírtunk, izgultunk, viháncoltunk a szereplőkkel, mintha csak mi is
ott ülnénk valahol velük az egyik hátsó padban. A záró kötet kiválóan
érzékelteti az élményt, amikor a végzős diákot hirtelen beszippantja a tér-idő
kontinuum, s egyszerre él a nosztalgikus múltban, a teljesen stresszes, őrült
jelenben, s az egyelőre még homályos, vágyálmokkal teli jövőben.
Állandóan fennáll ez az ambivalencia, mert a rossz pillanatokban a
végzős diák máris előretekerné a filmet, hogy túl legyen ezeken a dolgokon, és
végre élvezhesse a munkája gyümölcsét, a jó pillanatokban pedig keserédes
szájízzel konstatálja, hogy ez is el fog múlni, s nemsokára mindez már csak egy
fejezet lesz az életében. Laura kiválóan egyensúlyoz ezek között az epizódok
között, és könyörtelenül feltépi az olvasókban ezeket a rég elfeledett
érzéseket, élményeket.
„Kiléptem a házból, és torokszorító érzéssel indultam meg a kapu felé,
közben pedig hallottam, hogy anyu bezárja az ajtót. Homályos szemmel néztem a
kapunkra, és az emlékek úgy öntöttek el, hogy hirtelen megtántorodtam. Láttam,
ahogyan Virág és Ricsi ott áll. Kinga futóruhában, síppal a szájában vár rám.
Zsolti hazakísér, és a kapuban magyaráz az érzéseiről. Dave lóg a csengőn, és
hozza nekem a suliújságba szánt anyagot. Cortez támasztja a kocsiját, és
mosolyogva figyel. Bravó nekem, reggel hétkor megszakad a szívem.”
Forrás |
Teljes mértékben azonosulni tudtam a szereplők életérzésével, amikor az
ember úgy érezte az egész világ súlya nyomja a vállát, hogy még több energiát
kellene belefeccolnia a tanulásba, a készülésbe, holott legszívesebben napokig csak
aludna, mert olyan kimerült. Nyomja őket a bizonytalanság és a bizonyosság
váltakozó érzése. Egyrészről fogalmuk sincs hogyan alakul majd szeptembertől az
életük, siker koronázza-e az erőfeszítéseket, mi lesz a régi barátokkal, mikor
már nem tartja őket össze a gimnázium biztonságos légköre. Másrészről viszont
ott a bizonyosság, hogy ez a fajta életvitel egyszer s mindenkorra véget ér és semmi
sem lesz már ugyanaz.
A nyolcadik kötet ezeket a kavargó érzelmeket szinte mértani
pontossággal festi elénk. Leiner Laura tényleg tudja, ismeri és érzi, mégpedig
jól érzi, hogy mi lakik egy kamasz lelkében, hogy mennyi mindennel kell
megküzdeniük, mennyi aggódnivalójuk, töprengenivalójuk van, miközben a
felnőttek csak legyintenek, hogy „Á kis drágám, hát ez a legszebb kor, más
dolgod sincs, mint tanulni”. Holott temérdek dolguk van: emberré kell válniuk,
a jövőjükről kell határozniuk, le kell válniuk a szüleikről, és a boldogulás
érdekében még a barátaiknak is búcsút kell inteniük.
A nyolcadik kötet ezt a végzős kamasz életérzést erőlködés nélkül,
végtelenül őszintén mutatja be, s hogy ne komorodjunk el teljesen, továbbra is
rengeteg humorral fűszerezve tárja elénk, milyen is a felnőtté válás rögös útja.
Kedvemre való volt, hogy a történet nem az érettségi bankettel zárul,
mint valami sablonos amerikai film, ahol trendi aláfestő zenével egyre
távolodik a kép, míg végül beúszik a vége főcím. Továbbléphetünk, s
belepillanthatunk, milyen is az élet a gimnázium után.
SPOILER! Ha még nem olvastad a regényt, továbbolvasás csak saját
felelősségre!
Persze nem mindenkié ilyen idilli, mint Renié, aki végre megkezdheti a
tanulmányait Párizsban. Jó szokásához híven a görcsölés itt is hű társa az első
napokban, de immáron tudjuk, hogy boldogulni fog, hiszen ott van neki Cortez,
hogy lecsillapítsa háborgó idegrendszerét. Örömmel töltött el, hogy az írónő
nem a fájdalmasabb ugyanakkor realisztikusabb befejezést választotta, miszerint
elszakítja egymástól a szerelmeseket a való élet. Így legalább a könyvekből
megkaphatjuk a hőn áhított boldog befejezést, és különben is, a Szent
Johannásokkal bármi megtörténhet, így az is, hogy a gimnáziumi szerelmek igenis
kitartanak.
SPOILER VÉGE!
Forrás |
A sok méltatás mellett, lenne azért néhány kritikai megjegyzésem is. A
regény végére maradt bennem némi hiányérzet, bár lehet ez betudható az általa
kiváltott kavargó érzelmeknek. Mégis, nem egészen sikerült megértenem, miért
kellett ebből a részből dupla kötetet kiadni. Valóban ennek a félévnek a
bemutatása roppant aprólékos, az osztály minden egyes rezdüléséről tudósít,
ugyanakkor a várt információáradat elmaradt, legalább is én keveselltem.
Jó pár dolog kiderült az igaz, mint például Ricsi családi kötelékei,
vagy a gesztenyepürés csíny megoldása, és végre Cortez családi kapcsolataiba és
lelkivilágába is beleláthattunk kicsit. Ugyanakkor nekem mindez kevés volt.
Több leleplezést, visszaemlékezést vártam. Főleg Renivel és Cortezzel
kapcsolatban. Kaptunk ugyan néhány kiegészítő részletet, ami szuper volt, de ők
annyira a középpontban voltak végig, hogy ennél nagyobb adag információt, több
lelkizést és párbeszédet érdemeltünk volna.
Aztán ott vannak még a többiek, példának okáért Zsolti, aki csonka
családban él, de soha nem tudtuk meg miért, vagy Dave, akiről szintén csak
annyit tudunk, hogy zsidó és a papája is kütyüőrült. Jaques francia létére itt
él Magyarországon, de sokkal többet róla sem tudni, szóval annyira nagyon
vártam, hogy kapunk egy-két kenyérmorzsát, de valahogy ez mégsem történt meg,
így számomra egy picit indokolatlanul nyújtotta el Laura ilyen terjengősre ezt
a kötetet.
Az viszont mindenképpen pozitív, hogy a szexualitást végre beemelte a
történetbe, s mindezt finoman, ízlésesen, a történetbe tökéletesen beleillően
tette meg. Pont annyit és úgy mondott erről, amennyi szükséges ahhoz, hogy
továbbra is hiteles maradjon a regény. Bármelyik kiskamasz, éretlenebb gyerkőc
is elolvashatja, mert semmiféle megbotránkoztató részlet nincs benne.
Közben megfigyeltem, hogy én is nyújtom ezt az írást, mint nagyanyám a
rétestésztát, mert bizony, ha kiteszem a pontot a mondat végére, akkor tényleg
véget ér egy korszak, bezárul mögöttem a Szent Johanna gimi kapuja, és tovább
kell lépnem. A jó hír, hogy bármikor visszatérhetek, és újraélhetem a sok
kalandot, és nevethetek a legkedvencebb karakterem Zsolti viccein.
Gyakorló szakemberként pedig a szülők kezébe nyomnám, hogy igenis
olvassák el, és találják meg a lelkükben ott bujkáló gyermeket és kamaszt, mert
akkor talán jobban megértik azt is, vajon mi játszódhat le hasonló korú
csemetéjük fejében és lelkében. S mindemellett jó terápia, segít kiszakadni a
mindennapi hajtásból, igazi konyhát betöltő nevetésre fakaszt számtalan
alkalommal, s emlékeztet minket arra, kik vagyunk, honnan jöttünk s merre
tartunk, de ami a legfontosabb: kapaszkodót nyújt és érdeklődést csihol ki
abból a generációból, aki az életét kütyük és elektronikai eszközök közt éli,
akik előbb lájkolnak, aztán kérdeznek, s fintorgó orral dobják odébb a
nyomtatott irodalmat. Mégis, Leiner Laura elérte, hogy leüljenek és
végigolvassák ezt a regényfolyamot, s közben igazi barátokat szerezzenek, és
talán rájöttek arra is, hogy az olvasás nem ördögtől való, hanem igazi
léleksimogató, képzeletet felforgató örömteli tevékenység. Köszönjük neked
Laura, s ég veled tizenkettő bé!
„Jövő
héten becsöngetnek, a Szent Johannába mindenfelől diákok fognak érkezni. Az új
kilencedikesek majd úgy csodálkoznak mindenen, ahogyan mi is tettük annak
idején. Lehet, hogy lesz köztük egy morc emó, egy nagymenő, talán egy könymoly
vagy egy deszkás srác. Talán belép az iskolába egy versenymániás, esetleg egy
vicces fiú, aki minden órán eszik, vagy a világ legnagyobb kockái. Talán lesz,
aki végig csendben van és alig lehet hallani, vagy lesz, aki eső órán kihúzza a
gyufát. Nem tudom, elképzelhető. Annyi azonban biztos, hogy reggel hét ötvenötkor
Máday a Jeanne d'Arc-szobor mellett állva, a vonalzójával bökdös majd az érkező
diákok felé, mert köztudott, hogy akire Máday egyszer rászól, annak nemcsak a
nevét tudja. Arról mindent tud. J”
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 392+352
Nyelv: magyar
ISBN: 9789635398065
Egyik kedvenc sorozatom :D
VálaszTörlésNekem is, pedig azért már kinőttem belőle de mégis, néha jó megint tizenévesnek lenni, legalább olvasás közben :)
VálaszTörlés