Ég veled tizenkettő bé!

Füleld le, miről szól

„Okos kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig most magára hagyom, elengedem, hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett, mindent úgy írtam, ahogy szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az eredménnyel, mert tudom, én a kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a végére. Nem egy finálét, elcsépelt ömlengést vagy túlcsavart szálakat. Úgy érzem, ez a sorozat az egyszerűségével nyerte el mindazt, amit elnyert, én pedig végig tartottam magam ahhoz az elvemhez, miszerint ez csak egy sztori egy hétköznapi lányról, A FIÚRÓL (csupa nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a családjáról, az életéről meg úgy általában, a Szent Johanna gimiről.” Leiner Laura

„ Long live Laura Leiner and St. Johanna’s High School!” Meg Cabot A neveletlen hercegnő naplója és sok más bestseller szerzője

Gondolatok a könyvről

Napok óta halogatom-tologatom ennek a bejegyzésnek (és még sok másiknak is) a megírását, mert valami gonosz manó ellopta a fejemből az ihletet és a megfelelő szavakat.

Nagyon megörültem neki, hogy írhatok erről a könyvről, s a vártnál korábban mehettem érte a könyvesboltba. Aznap kifejezetten idegesítő és pocsék napom volt, így az volt a nap fénypontja, hogy hazacipelhetem magammal az SZJG 8. duplakötetét. Továbbá úgy néz ki, hogy tradíciót csináltam abból, hogyan olvassuk a Szent Johanna gimit betegen is, mert közben még egy homloküreg-gyulladást is sikerült begyűjtenem. Pontosan egy évvel ezelőtt a hatodik kötetnél is az ágyat nyomtam. No de legalább volt mivel elszórakoztatni magamat.

Annyit és annyiszor méltattam már ennek a sorozatnak az erényeit, hogy miért szeretem, miért kellene mindenkinek olvasnia, hogy most nehéz megtartani az utolsó kortes beszédet. Olyan ez, mintha ténylegesen egy ballagási búcsúbeszéden dolgoznék, mert bizony nem csak a szereplőknek kell elválniuk a Szent Johanna gimitől, hanem nekünk Olvasóknak is.

Forrás

Nem is olyan régen, mintha csak tegnap lett volna, együtt léptünk be a Szent Johanna Alapítványi Gimnázium kapuján, az immáron végzős 12. b osztállyal karöltve. Remegő térdekkel próbáltunk elosonni a könyörtelenül szemfüles Máday Emília igazgatóhelyettes asszony mellett, azon imádkozva nehogy valami kifogást találjon a megjelenésünkben, ezáltal megjegyezve a nevünket és hazazavarjon.

Szép sorban megismerkedtünk mindenkivel: összebarátkoztunk az akkor még emós Virággal, igyekeztünk kitérni Kinga dührohamai elől, próbáltuk megérteni miről hablatyol Jaques, betartottuk, hogy ne tapizzuk össze Dave Iphone-ját, megjegyeztük, hogy Zsolti táskájában mindig lapul egy kisebbfajta mozgó büfé. Nem packáztunk Ricsivel nehogy kettéfejeljen, együtt néztük a Hősöket a kockákkal (későbbi rockerek), békén hagytuk a kissé antiszociális ám rendkívül intelligens Arnoldot, lejelentettük Gábort, akkor is, ha éppen ott volt, s végül szeptember 8-án Renivel együtt beleestünk Cortezbe, mint részeg az árokba.

Soha, egyetlen pillanatig sem unatkoztunk, mert a Szent Johannában az élet egy percre sem áll meg. Az osztály háza táján mindig akadt valami nevetnivaló, rengeteg csínyt vittünk véghez, és még az éles helyzeteket, agyfacsaróan nehéz dolgozatokat is megúsztuk valahogy.

Nyolc köteten (technikailag ugye 9) keresztül együtt lélegeztünk, nevettünk, sírtunk, izgultunk, viháncoltunk a szereplőkkel, mintha csak mi is ott ülnénk valahol velük az egyik hátsó padban. A záró kötet kiválóan érzékelteti az élményt, amikor a végzős diákot hirtelen beszippantja a tér-idő kontinuum, s egyszerre él a nosztalgikus múltban, a teljesen stresszes, őrült jelenben, s az egyelőre még homályos, vágyálmokkal teli jövőben.

Állandóan fennáll ez az ambivalencia, mert a rossz pillanatokban a végzős diák máris előretekerné a filmet, hogy túl legyen ezeken a dolgokon, és végre élvezhesse a munkája gyümölcsét, a jó pillanatokban pedig keserédes szájízzel konstatálja, hogy ez is el fog múlni, s nemsokára mindez már csak egy fejezet lesz az életében. Laura kiválóan egyensúlyoz ezek között az epizódok között, és könyörtelenül feltépi az olvasókban ezeket a rég elfeledett érzéseket, élményeket.

„Kiléptem a házból, és torokszorító érzéssel indultam meg a kapu felé, közben pedig hallottam, hogy anyu bezárja az ajtót. Homályos szemmel néztem a kapunkra, és az emlékek úgy öntöttek el, hogy hirtelen megtántorodtam. Láttam, ahogyan Virág és Ricsi ott áll. Kinga futóruhában, síppal a szájában vár rám. Zsolti hazakísér, és a kapuban magyaráz az érzéseiről. Dave lóg a csengőn, és hozza nekem a suliújságba szánt anyagot. Cortez támasztja a kocsiját, és mosolyogva figyel. Bravó nekem, reggel hétkor megszakad a szívem.”

Forrás

Teljes mértékben azonosulni tudtam a szereplők életérzésével, amikor az ember úgy érezte az egész világ súlya nyomja a vállát, hogy még több energiát kellene belefeccolnia a tanulásba, a készülésbe, holott legszívesebben napokig csak aludna, mert olyan kimerült. Nyomja őket a bizonytalanság és a bizonyosság váltakozó érzése. Egyrészről fogalmuk sincs hogyan alakul majd szeptembertől az életük, siker koronázza-e az erőfeszítéseket, mi lesz a régi barátokkal, mikor már nem tartja őket össze a gimnázium biztonságos légköre. Másrészről viszont ott a bizonyosság, hogy ez a fajta életvitel egyszer s mindenkorra véget ér és semmi sem lesz már ugyanaz.

A nyolcadik kötet ezeket a kavargó érzelmeket szinte mértani pontossággal festi elénk. Leiner Laura tényleg tudja, ismeri és érzi, mégpedig jól érzi, hogy mi lakik egy kamasz lelkében, hogy mennyi mindennel kell megküzdeniük, mennyi aggódnivalójuk, töprengenivalójuk van, miközben a felnőttek csak legyintenek, hogy „Á kis drágám, hát ez a legszebb kor, más dolgod sincs, mint tanulni”. Holott temérdek dolguk van: emberré kell válniuk, a jövőjükről kell határozniuk, le kell válniuk a szüleikről, és a boldogulás érdekében még a barátaiknak is búcsút kell inteniük.

A nyolcadik kötet ezt a végzős kamasz életérzést erőlködés nélkül, végtelenül őszintén mutatja be, s hogy ne komorodjunk el teljesen, továbbra is rengeteg humorral fűszerezve tárja elénk, milyen is a felnőtté válás rögös útja.

Kedvemre való volt, hogy a történet nem az érettségi bankettel zárul, mint valami sablonos amerikai film, ahol trendi aláfestő zenével egyre távolodik a kép, míg végül beúszik a vége főcím. Továbbléphetünk, s belepillanthatunk, milyen is az élet a gimnázium után.

SPOILER! Ha még nem olvastad a regényt, továbbolvasás csak saját felelősségre!

Persze nem mindenkié ilyen idilli, mint Renié, aki végre megkezdheti a tanulmányait Párizsban. Jó szokásához híven a görcsölés itt is hű társa az első napokban, de immáron tudjuk, hogy boldogulni fog, hiszen ott van neki Cortez, hogy lecsillapítsa háborgó idegrendszerét. Örömmel töltött el, hogy az írónő nem a fájdalmasabb ugyanakkor realisztikusabb befejezést választotta, miszerint elszakítja egymástól a szerelmeseket a való élet. Így legalább a könyvekből megkaphatjuk a hőn áhított boldog befejezést, és különben is, a Szent Johannásokkal bármi megtörténhet, így az is, hogy a gimnáziumi szerelmek igenis kitartanak.

SPOILER VÉGE!

Forrás

A sok méltatás mellett, lenne azért néhány kritikai megjegyzésem is. A regény végére maradt bennem némi hiányérzet, bár lehet ez betudható az általa kiváltott kavargó érzelmeknek. Mégis, nem egészen sikerült megértenem, miért kellett ebből a részből dupla kötetet kiadni. Valóban ennek a félévnek a bemutatása roppant aprólékos, az osztály minden egyes rezdüléséről tudósít, ugyanakkor a várt információáradat elmaradt, legalább is én keveselltem.

Jó pár dolog kiderült az igaz, mint például Ricsi családi kötelékei, vagy a gesztenyepürés csíny megoldása, és végre Cortez családi kapcsolataiba és lelkivilágába is beleláthattunk kicsit. Ugyanakkor nekem mindez kevés volt. Több leleplezést, visszaemlékezést vártam. Főleg Renivel és Cortezzel kapcsolatban. Kaptunk ugyan néhány kiegészítő részletet, ami szuper volt, de ők annyira a középpontban voltak végig, hogy ennél nagyobb adag információt, több lelkizést és párbeszédet érdemeltünk volna.

Aztán ott vannak még a többiek, példának okáért Zsolti, aki csonka családban él, de soha nem tudtuk meg miért, vagy Dave, akiről szintén csak annyit tudunk, hogy zsidó és a papája is kütyüőrült. Jaques francia létére itt él Magyarországon, de sokkal többet róla sem tudni, szóval annyira nagyon vártam, hogy kapunk egy-két kenyérmorzsát, de valahogy ez mégsem történt meg, így számomra egy picit indokolatlanul nyújtotta el Laura ilyen terjengősre ezt a kötetet.

Az viszont mindenképpen pozitív, hogy a szexualitást végre beemelte a történetbe, s mindezt finoman, ízlésesen, a történetbe tökéletesen beleillően tette meg. Pont annyit és úgy mondott erről, amennyi szükséges ahhoz, hogy továbbra is hiteles maradjon a regény. Bármelyik kiskamasz, éretlenebb gyerkőc is elolvashatja, mert semmiféle megbotránkoztató részlet nincs benne.

Közben megfigyeltem, hogy én is nyújtom ezt az írást, mint nagyanyám a rétestésztát, mert bizony, ha kiteszem a pontot a mondat végére, akkor tényleg véget ér egy korszak, bezárul mögöttem a Szent Johanna gimi kapuja, és tovább kell lépnem. A jó hír, hogy bármikor visszatérhetek, és újraélhetem a sok kalandot, és nevethetek a legkedvencebb karakterem Zsolti viccein.

Gyakorló szakemberként pedig a szülők kezébe nyomnám, hogy igenis olvassák el, és találják meg a lelkükben ott bujkáló gyermeket és kamaszt, mert akkor talán jobban megértik azt is, vajon mi játszódhat le hasonló korú csemetéjük fejében és lelkében. S mindemellett jó terápia, segít kiszakadni a mindennapi hajtásból, igazi konyhát betöltő nevetésre fakaszt számtalan alkalommal, s emlékeztet minket arra, kik vagyunk, honnan jöttünk s merre tartunk, de ami a legfontosabb: kapaszkodót nyújt és érdeklődést csihol ki abból a generációból, aki az életét kütyük és elektronikai eszközök közt éli, akik előbb lájkolnak, aztán kérdeznek, s fintorgó orral dobják odébb a nyomtatott irodalmat. Mégis, Leiner Laura elérte, hogy leüljenek és végigolvassák ezt a regényfolyamot, s közben igazi barátokat szerezzenek, és talán rájöttek arra is, hogy az olvasás nem ördögtől való, hanem igazi léleksimogató, képzeletet felforgató örömteli tevékenység. Köszönjük neked Laura, s ég veled tizenkettő bé!

„Jövő héten becsöngetnek, a Szent Johannába mindenfelől diákok fognak érkezni. Az új kilencedikesek majd úgy csodálkoznak mindenen, ahogyan mi is tettük annak idején. Lehet, hogy lesz köztük egy morc emó, egy nagymenő, talán egy könymoly vagy egy deszkás srác. Talán belép az iskolába egy versenymániás, esetleg egy vicces fiú, aki minden órán eszik, vagy a világ legnagyobb kockái. Talán lesz, aki végig csendben van és alig lehet hallani, vagy lesz, aki eső órán kihúzza a gyufát. Nem tudom, elképzelhető. Annyi azonban biztos, hogy reggel hét ötvenötkor Máday a Jeanne d'Arc-szobor mellett állva, a vonalzójával bökdös majd az érkező diákok felé, mert köztudott, hogy akire Máday egyszer rászól, annak nemcsak a nevét tudja. Arról mindent tud. J”

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió

Kiadás éve: 2013

Oldalszám: 392+352

Nyelv: magyar

ISBN: 9789635398065