Farkasok üvöltése hallik a szélben - Benjamin Percy: Vörös Hold

Füleld le, miről szól

Patrick Gamble sosem gondolta magáról, hogy különleges, míg egy napon föl nem száll egy repülőgépre, ahonnan egyedül ő kerül ki élve. Claire Forrester akkor jön rá, mennyire más, mint a többiek, amikor a kormány emberei berúgják a ház ajtaját, és meggyilkolják a szüleit.
Chase Williams, az amerikai Oregon kormányzója sem nagyon tér el az átlagtól. Kissé megalkuvó, részrehajló politikus, aki végül is arra esküdött fel, hogy védelmezi az Egyesült Államok lakosságát a köztük járó gonosztól, de egyszer csak szörnyű felismerésre ébred. A fenyegetés pedig rettenetes, és ott van testközelben. Eddig kordában tudta tartani a törvény, az erő és legfőképpen a gyógyszerek, de a megdöbbentő történet hősei már tudják, hogy bármikor elszabadulhat a pokol. Mert hamarosan eljön a vörös hold éjszakája, amikor egy felismerhetetlen világ születik, és megkezdődik az emberiségért vívott harc…

Benjamin Percy, az Egyesült Államok-beli Oregonban élő fiatal író tehetségét számos irodalmi díj bizonyítja. A Vörös hold című regénye városi fantasy, természetfölötti thriller, szerelmi történet és társadalmi példázat. Tükröt tart elénk, hogy szembesüljünk félelmeinkkel és ösztönös énünkkel. Hamingway prózáját idéző, sajátos irodalmi horrortörténete több mint félelmetes…

Gondolatok a könyvről

Forrás

Olyan ez a könyv, mint valami örvény, esetleg, mint a Harry Potterben Tom Denem naplója: ezernyi titkot rejtve, egy hirtelen mozdulattal magába szippant és elsodor. Ha nem ilyen zaklatott élethelyzetben olvasom, amikor ezernyi dolog után hétfelé futok, akkor nem tört volna meg ennyiszer az olvasás lendülete. Egyszer beszippantott volna ez az örvény, és egészen addig benne maradtam volna, amíg megrágva ki nem köp. Így viszont újra és újra magával ragadott, mert időközben letettem, elszoktam tőle, s néha félve, de mégis kinyitottam és már zuhantam is feneketlen mélységek felé.

Nehéz világosan írni erről a regényről, mert annyira komplex, összetett és sokrétű, hogy képtelenség megragadni a velejét. Urban fantasy és Love story, ezeket a címkéket aggatták rá, mégis úgy gondolom, a fantasy elem szinte elsikkad, annyira valóságosnak éreztem minden részletét. A kitalált, fantázia szülte dolgok mohón keverednek a realitással, és ettől mindössze karnyújtásnyira érezzük azt a világot, amit Benjamin Percy teremtett. A mi világunk, a mi apokaliptikus vesszőfutásunk is lehetne ez a történet. Talán ebben különbözik ez a világvége hangulatú történet a többitől, hogy itt nem tudjuk félrefordítani a fejünket, mert belénk kúszik a rettegés, hogy bármikor megtörténhet valami hasonló borzalom.

Az elbeszélés egyes szám harmadik személyben történik, mivel az író sok szereplőt mozgat a vásznon, akik különféle távolságra vannak tőlünk. Vannak dominánsabbak, őket közel érezzük magunkhoz olvasás közben, szinte belelátunk a lelkük minden rezdülésébe, és vannak itt-ott felbukkanó, tiszavirág életű karakterek, akik mint valami statiszták egy filmben, kitöltik a fehér foltokat, elindítják egy irányba a dolgok menetét, aztán ahogy felbukkantak, úgy el is tűnnek.

Kiváló a cselekményvezetés és a feszültségfokozás. A kellő pillanatban az író elveszi előlünk a képet és valami mást mutat, mi meg majd megőrülünk, mert tudni szeretnénk, mi történik a következő pillanatban. Ehelyett rögtön belelök minket egy másik történésbe, ami ugyanúgy magával sodor és már el is feledkezünk az előző kis frusztrációról, ám mire belesüppednénk a kellemes haladás állapotába, megint elkapja a képet, még máshová lök, vagy vissza oda, ahonnan kiszakított, s egyszerre vagyunk dühösek, ugyanakkor izgulunk tovább, hogy mi lesz.

Forrás

A fő csapást Patrik, Claire és Chase Williams képviseli. Patrik, aki egy szokványosnak induló repülőutat egyedül túlélve csodafiúvá válik. Claire, aki végignézi szülei meggyilkolását, s azért kell menekülnie árkon-bokron keresztül, mert annak született ami. Chase, aki az aktuális politikai szélirányt próbálja meglovagolni, miközben túlságosan is magasra tör, ám hamar szembesülnie kell az „egyszer fent, egyszer lent” igazságával. Mindannyian erőltetett menetben tartanak valamiféle cél felé, útjaik itt-ott keresztezik egymást, miközben még annál is több rejtegetnivalójuk van, mint amit elképzelni lehet.

A többi karakter, mintha csápként terjeszkedne belőlük: rokonok, barátok, ismerősök, ellenségek. Három ösvény, amin haladva megismerjük a körülöttünk lévő világot, a társadalmat, valamint az embereket, akik benne mozognak. Olykor még így is nehézséget okoz eldöntenünk ki melyik oldalon ál. Nincsenek csapatok, eszmék vannak, emberek vannak, személyes meggyőződések és érzelmek vannak. Még az egyes társadalmi csoportok is rendkívül sokszínűek, sokfelé tartanak.

A fantasy elemet a likánok képviselik, akik tulajdonképpen vérfarkasok. Azt gondolnánk, hogy az író arra fog törekedni, hogy szuperhős magasságokba emelje ezt a fajt, mint megannyi más regény, amiben vámpírok, vérfarkasok, illetve egyéb misztikus teremtmények bukkannak fel, de itt nem erről van szó. A likánok szimbolikus értelemben bárkik lehetnének: feketék, ázsiaiak, cigányok, nácik, latin amerikaiak, bevándorlók, őrültek, fogyatékosok és még hosszan sorolhatnám. Azt a társadalmi csoportot testesítik meg a regényben, akik ellen a legtöbb ferde pillantás, előítélet irányul, akikkel nem szívesen laknál egy utcában, és a gyerekeidet is elrángatnád a közelükből. Ők a kirobbantói annak a többszörösen rétegzett konfliktusfolyamnak is, ami aztán elhozza az „Istenek alkonyát”, s a jól ismert világ, mint valami lassított felvételen, szilánkokra robban szét. 

Forrás

A történetet olvasva, mindegyik nézőpontba beleképzelhetjük magunkat. Az író bravúrosan lavíroz ezek között a perspektívák és sztereotípiák között, és ezzel párhuzamosan úgy zsonglőrködik az érzelmeinkkel, ahogy csak akar. Az egyik percben pártoljuk a likánokat, emberi bánásmódot, egyenlő jogokat követelünk nekik, hiszen ők is emberek, csak betegek, nem tehetnek róla, hogy ilyenné váltak, hogy elkapták ezt a kórt, amiből jelenleg nincs visszaút, nincs gyógyulás. A következő pillanatban pedig gyűlöljük őket, fröcsögve magunkból kikelve rázzuk az öklünket, és azt kívánjuk, bárcsak elnyelné őket a föld, és ott rohadnának meg a pokol legsötétebb bugyraiban. Érzelmi hullámvasúton ülünk, míg végre ráébredünk, hogy nincsen fekete és fehér, itt minden éremnek legalább három oldala van.

„A fény szétfröccsen. Mennydörgő hang hallatszik. Szél fütyül. A gyors levegő Puget Sound szagát viszi szét; a dokkokat elárasztó algabűzt, a hínár szagát, ami úgy tapad a kőre, mintha csatornából kihúzott hajcsomó lenne. Valahol rozsdás zsanér nyikorog, ajtó csapódik. Műanyag táska sodródik, tekeredik a kavicson, aztán fölreppen az égre, ahol felhők köpülődnek. Mintha vibrálna a világ.”

A regény nyelvezete csodálatos. Tele van szépirodalmi igényességgel megmunkált, veretes mondatokkal. A leírásokban furcsa, érdekes képzettársításokkal, formabontó megoldásokkal találkozhatunk, ugyanakkor az író helyenként rendkívül naturalisztikus stílusban tárja elénk a pőre és kérlelhetetlen valóságot. Visz minket, tobzódunk a szövegben, a cselekmény alakulásában, aztán az egyik sarkon előbukkan valami obszcén, szalonképtelen, megbotránkoztató mégis véresen valós történés, mindez művészi tökéletességgel kimunkált, precíz, pontos mondatokba ágyazva.

„Ahogy közelednek, a bánya egyre nagyobbnak tűnik; a kéményektől és a megfeketedett fémtől úgy néz ki, mint valami gyár, ahol rémálmokat állítanak elő.”

A legsötétebb gondolatainkat is kimondja, amit rejtegetünk, elfojtunk, ami elől elfordítjuk a fejünket a másik irányba, az most az arcunkba vágódik. Ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor nagyon elgondolkodva gyalogolok, és egyszer csak nekimegyek például egy lámpaoszlopnak és az jól fejbe kólint. Ezek a naturalisztikus elemek is ilyenek, felráznak, elgondolkodtatnak, kizökkentenek a ritmusból, újra és újra érzelmi válaszokat préselnek ki belőlünk.

Ebben a felbolydult világban, szép lassan, kabátként borul ránk a kiégés, a szereplők érzelmi bénultsága, mint valami csendes, néma apátia. Az ember úgy érzi, hogy már nem tud több borzalmat, szörnyűséget, halált, veszteséget, kudarcot elviselni. Nem megy, vége van kész, és mégis olvasunk tovább, menetelünk, és már nem érint meg minket a kiontott vér, az erőszak, a törött csontok látványa, legalább is ezt képzeljük, aztán mégis váratlanul egy-egy sor elemi erővel súlyt le ránk.

„Nincsenek csillagok az égen. Az égbolton nagy hasú felhők lebegnek, feketék, mintha hó helyett kormot akarnának hullajtani.”

Ugyanakkor még ezekben a háborús, zaklatott időkben is felpislákol itt-ott a remény. Megmutatkozik a kötődés, a vér szava. A szeretet számtalan formájával találkozunk: van köztük váratlan, vérre menő, alázatos, önző, elvakult, és titokzatos is. Emellett, akik a szerelmi szálra áhítoznak, nos, abból is felvillant egyet-kettőt a szerző, de nem ez dominál a regényben. Itt nem két ember egymásra találása zajlik egy felfordult világban, sokkal inkább a felfordult világ hatására megmutatkozik az emberek igazi arca. Szóval, akit a szerelem vonz ebben a történetben, az koppanni fog, mert nagyon finoman, haloványan jelenik csak meg, kevés részletet kapunk kézhez, inkább mögé kell gondolnunk az írói elképzeléseknek.

„Próbálja rossz színben látni. Hiszen csúnya. Göcsörtös a térde. Nagy a füle. Lapos a segge. Idétlen képű. Túl sok a fehérség a szeme körül. De nem használ. A jósága, az a delejes érzés körülvesz mindent. Akarja. Most a világon mindennél jobban akarja.”

Szélsebesen robogtam a vége főcím felé, teljesen beszűkültem, rákoncentráltam a történet minden rezdülésére. Egyre csak fogytak az ujjaim között a lapok, de még mindig számtalan megválaszolatlan kérdésem volt. Nem éreztem, hogy oldódni kezdene a görcs a gyomromban, nem éreztem a megkönnyebbülést, a katartikus feloldódást, hogy most majd mindjárt minden a helyére kerül. Nyilván ez nem is lehetséges, minekutána elszabadul valahol a pokol, de a remény hal meg utoljára. Aztán egyszer csak odaértem, benne voltam a jelenetben, és el tudtam fogadni, hogy nincsenek mindenre válaszok, nincs kitekintés, nem fogom pontról-pontra megtudni, hogy kivel mi történt, de elképzelhetem, lezárhatom magamban a saját eszem szerint.

Egy töredékes pillanatra beállt a nyugalmi állapot, és nagyot sóhajtottam. Aztán lapoztam és megláttam az epilógust. Lehetőséget véltem felfedezni a szálak szép eldolgozására, elvarrására. Az érzékszerveim kifáradtak, ellustultak, nem jeleztek semmiféle veszélyt. Az éberségem teljesen elaludt. Ekkor jött a legutolsó csavar, az utolsó utáni fricska, a teljes és totális arculcsapás. Engem ez az epilógus úgy a padlóra küldött, mint a görögöket a gazdasági válság. Hangosan nyekkenve értem földet, és csak pislogni tudtam. Ritka pillanatok egyike, amikor nem jutok szóhoz, de akkor és ott csak tátogni tudtam, mint a partra vetett hal.

Zseniális – gondoltam magamban – erre nem is lehet mást mondani. Csak néztem ki a fejemből némán, azon gondolkodva, hogy ez most tényleg megtörtént-e, az író tényleg megtette-e ezt velem, vagy csak képzeltem. Annyira le voltam taglózva, hogy még dühöngeni is elfelejtettem. Nesze neked világvége, nesze neked feloldozás! Kemény lecke ez mindnyájunk számára, mert örök igazság mondja ki, hogy az nevet a végén, aki utoljára nevet.

Utóirat

Ebben a regényben benne van az apokalipszishez vezető út, aztán maga a világvége, és ami a helyén marad. Tükröt tart a flancos emberi természet elé, és kényszeríti, hogy belenézzen, mindezt kendőzetlenül őszintén és tárgyilagosan teszi. Hipnotizál, magához von, lehetetlen kívül maradni, lehetetlen távolságot tartani, belemászik a fejedbe és egzisztenciális kérdésekkel ostromol.

Ha nem lennél többé Te, akkor kivé válnál? Hová mennél, ha nem lenne hová menekülnöd? Mihez kezdesz, ha leszáll a vörös Hold éjszakája? Ragadozó leszel, vagy préda? 

Kiadó: Geopen

Megjelenés: 2013

Terjedelem: 608 oldal

Eredeti cím: Red Moon

Fordította: Bozai Ágota

Nyelv: magyar

ISBN: 789639973992