Minden jó, ha a könyvhétvége jó

Mint már oly sok blogger- és molytársam tette, én is klaviatúrát ragadok, hogy híven beszámoljak a könyvhéten tett kalandozásaimról. Eddig ellustálkodtam az időt, de be kell lássam, most, hogy véget ért az egész hacacáré, már illene valamit makognom arról, milyen volt, hogy éreztem magam, na és persze a legfőbb, hogy milyen zsákmányokkal tértem haza a rózsaszín virágos kis tarisznyámmal egyetemben.

(Hihetetlen, hogy még ennek a kis szösszenetnek a megírása közben is mennyit bambulok, na de egyszer csak készen leszek.)

Szóval a legjobb barátnőm (Aya Demeter Photography&Design) megígérte, hogy eljön velem, noha ő nem olyan fanatikus könyvmoly, mint én, inkább vizuális molynak nevezném, lévén fotós. Megígérte, hogy csinál néhány mesterfotót, amivel illusztrálhatom eme irományomat, és nem titkolt szándéka volt a Dunát is lencsevégre kapni, miután már kitomboltam magam és megvettem, amit meg lehet venni.

Mondanom sem kell, addigra már két napja tartott a könyvhét, nekem meg viszketett a tenyerem, alig bírtam kivárni, hogy szombat legyen. Pénteken már a kis kuponjaimat vágtam, amiket a Vasárnapi Hírekből szereztem, aztán listát írtam, rendszereztem, mérlegeltem, hogy mi az a két könyv, amit megveszek a tizenvalahányból, ami érdekel. Végül csak szombat lett, mi meg nekivágtunk a zöld fűnek, kék égnek, nagyvárosnak.

Az idő eléggé kimelegedett, örültem, mert semmi kedvem nem volt bőrig ázva szemlélődni, és még a könyvekért is aggódni, hogy tönkremennek. Szinte nem is kellett térkép, több kiadó standja is majdnem ugyanott volt, mint tavaly. Most már nem voltam olyan elveszett, hamar kiismertem magam, és nem győztem lassítani, hogy ne futkorásszak fel, s alá, mint a mérgezett egér.

Szegény Aya, nem győzött loholni utánam a Nikonnal, de nem volt más választása, teljesen bezsongtam. Aki látott már igazi könyvmolyt, az tapasztalhatta már azt az őrült csillogást a szemükben, amikor becélozzák, majd rávetik magukat a prédára :D

Készítette: Aya Demeter Photography&Design

Legelőször is a Cor Leonis standjához mentem, hogy bezsebeljem a jól megérdemelt Junot Díaz kötetem az előolvasásban nyújtott szolgálataimért (a könyvről íródott véleményem lásd: ITT). A pult mögött híres-neves blogger barátosném Gretty ácsorgott, és igyekezett szívélyesen mosolyogni minden arra kóláló potenciális vevőjelöltre, és láttam a szemében a szándékot, hogy mindenkire rábeszél még 1-2 plusz nem tervezett vételt, és tudtam, hogy sikerül is neki, mert ő Gretty.

Kezembe nyomta Díazt, és kaptam tőle jó csomó könyvjelzőt is. „Jó lesz kisorsolni a blogon.” – mondta, és ez igen csak elmés ötlet, lehet, hogy megfogadom. Nem is tartottam fel tovább, picit már látszottak rajta a fáradalmak, és a nagy mániákus könyvheti hajrá, még csak azután következett.

Készítette: Aya Demeter Photography&Design

Kis lődörgés után a General Press kiadónál kötöttem ki célirányosan, mert a leredukált lista egyik tétele Charles Martin – A tücskök éneke c. regénye volt. Élőben is legalább olyan szépséges, mint a képeken, így hát nem volt kérdés, hogy hazajön velem. Ugyanakkor volt még ott egy rakás csodaszép könyv, nem egy várólistás nálam, de önmérsékletet tanúsítottam, és nem kezdtem el eszeveszett pénzköltésbe. Roppant büszke voltam az önuralmamra, mindez el is tartott úgy 5-10 percig.

Ugyanis gyanútlanul belesétáltam a Líra csapdájába. Nem is tudom, hogy keveredtem oda, talán az Athenaeum standnál nézelődtem, és nem tudom, egyszer csak egy szempillantás alatt, valahogy odatévedtünk a Lírához. És akkor, a préda felkínálta magát. Nem volt a listán, még csak eszemben sem volt se a könyv, se az írónő, se a történet, ám ahogy megláttam a nagy plecsnit, hogy mindösszesen 990Ft, rögtön működésbe lépett a szoftver. Rögvest eszembe jutott Miamona egyik értékelése, hogy mennyire élvezte ennek a történetnek az olvasását. Kész. Vége. Audrey Niffenegger – A Highgate temető ikrei c. műve rövid úton landolt a rózsaszín, virágos tarisznya legmélyén. A bűntudat is csak addig tartott, amíg meg nem láttam, hogy egy 3500 Ft. értékű regényt vadásztam le pár száz forintért. Onnantól inkább büszke voltam magamra, semmint mérges. Na igen, a könyvmániások lelkiismerete néha mélyen hallgat.

Ekkor kezdődött egy kicsit hosszabb ténfergés és tépelődés, hogy mire költsem a maradék pénzt a tervezett büdzséből. Ide-oda libbentem, akciós dobozokba sassoltam bele, de valahogy egyik sem volt az igazi. A Geopen Kiadóhoz is beköszöntem, de sajnos nem tudtam elszelelni a Kör trilógia második részével, a Tűzzel (az első rész értékelése ITT), mert szállítmányozási gondok miatt féltek, hogy nem lesz elég belőle, a vevőknek. Sebaj, beslattyogok majd érte a kiadóba, remélem az új kontaktlány nem fog kikapni azért, mert minden bloggert odacsődített. A jó szándék vezérelte. Így hát folytattam a tervemet, és célirányosan az Ad Astra kiadó standja felé szaporáztam a lépteimet, hogy beszerezzem a második listás könyvet, az Ingóköveket.

Kisebb tumultus volt a stand előtti zsebkendőnyi területen, de csak sorra kerültem. Amíg a blokk elkészült, a pult mellett álldogáló kedves fickó mindegyik könyvjelzőből válogatott nekem, így most már nem kell törnöm a fejem, mivel jelöljem meg a sok párhuzamos olvasmányomat. Ahogy Stallone mondta az Oscarban: Tudtam, csak nem sejtettem! Jelesül azt, hogy Amadea álldogált ott csinos piros ruhában, és tőle kaptam legújabb szerzeményemet. A vele készült e-kultúrás interjú tette fel a bizonyosságra a pontot.

Készítette: Aya Demeter Photography&Design

Ezt követően azt hittem – szegény Aya is azt hitte – hogy most már láttam, amit láttam, elköltöttem a pénzem, csíny letudva. Mégis hiányérzetem volt. No és akkor, eszembe jutott, hogy vannak még nekem kuponjaim is, amiket nem használtam fel. Aztán még az is felrémlett, hogy apa megígérte, hogy ha megtetszik valami pluszban, akkor azt utólag ő állja. Veszélyes dolog egy molynak ilyet mondani, szerintem ezt már ő is tudja, mert éltem az ajánlattal. Szóval ATM megrohamoz, pénzmag kivételez, és futás a Park Kiadóhoz, ahol 30%-al (mintegy ezer forinttal) olcsóbban sikerült megszereznem a Nyarak könyvét, ami olyan bűbájos, hogy már attól nyár támad a szívemben, ha csak ránézek. Tudtam, hogy egyszer az enyém lesz, csak ki kellett várnom a megfelelő pillanatot. Miután ezt megcselekedtem, rögtön beállt a nyugalmi szintem.

Mivel kezdtük megérezni, hogy lassan lejárjuk a lábunkat (szerintem a fekete balerina cipőm itt kezdte feladni, de csak másnap vált le a talpa), árnyékos helyet kerestünk a szobor közelében, hűsöltünk egyet. Egy kisfiú fáradhatatlanul rúgta picike labdáját és nagyokat kacagott, láthatóan fittyet hányt a tömegre, a sok könyvre, nem érdekelték ezek a dolgok, amikor ennyire jót lehet játszani egyetlen árva lasztival, meg persze anyával és apával. Meg tudtam érteni az álláspontját.

Nagy pihegésünket a telefonom csörgése szakította félbe. Az ekultura.hu hívott, hogy akkor alkalmas lenne-e az időpont, hogy nyélbe üssük az interjút. Igen kérem, a hétvégén „híres” bloggercelebbé avanzsáltam. Történt ugyanis, hogy az e-kultúra meghirdette a moly-on, hogy amelyik blogger kedvet érez hozzá, nyilatkozhat nekik, pár percben bemutatkozhat a nagyközönségnek, ők meg majd jól felteszik a jútúbra, mert tavaly milyen jól sikerült ugyanez az írókkal.

Üsse kő, gondoltam én nagy naivan, miért ne próbáljam ki? Szóval az ominózus telefonból kiderült, hogy éppen velünk szemben ücsörög ama két férfiember, aki az egész cécót lebonyolítani szándékozik. A főszerkesztő úr volt az operatőr, segédje Dominik pedig a kérdező szerepét öltötte magára.

Nagyon koncentrálok a kérdésekre
Készítette: Aya Demeter Photography&Design

Nos, a kérdések rövidek és velősek voltak, én meg grafomán hajlamaimat verbális folyammá átültetve, csak beszéltem és beszéltem. Ilyen a formám, ha kommunikációról van szó, sosem bírtam csak ülni, és hallgatni, mint a csuka. Egyszer egy barátom azt mondta: „Neked mindenről van véleményed.” Ez igaz. Utána aggódtam is egy sort, hogy vajon nem beszéltem-e lyukat a kérdezők, valamint a kedves leendő nézők hasába, de hát mit volt mit tenni?

Az eredménnyel most hétfőn szembesültem, és meg kellett állapítanom, hogy a technika ördöge ellopta a csodálatos, alt frekvenciában zengő hangomat, és valami rinyaszopránt csinált belőle. Ilyen az én formám, nem szeretnek a mikrofonok. A sztársminkesem meg éppen a Bahamákon nyaral, szóval meg kell elégednetek a rideg valósággal. Kíváncsi Fáncsik és erős idegzetűek megtekinthetik eme remekbeszabott szereplésemet, ha ide kattintanak:

http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=2-XU4vOPG0Q

Minekutána, nem rohamoztak meg az autogramkérők, és a Barátok Köztbe sem válogattak be, elindultunk sétálni, fotókat készíteni. Még egyszer visszasomfordáltam a Cor Leonishoz is, de onnan sem tudtam elhozni az Elveszett Jane Austen-kézirat recenziót, hasonló okok miatt, mint ami a Geopennél is fennállt. Viszont Emőke beszámolt egy csúcsszuper regényről, amit még csak most fordítanak, és sikerült annyira felcsigáznia a képzeletemet, hogy már nagyon várom, mikor lehet beleolvasni.

Készítette: Aya Demeter Photography&Design

Addig, addig mentünk, mendegéltünk, míg végül a rakparton kötöttünk ki, a Dunánál. Fenséges és egyben ijesztő látvány volt a hömpölygő folyó, szinte már nem is emlékeztem rá, merre volt korábban a part, mintha mindig ennyire robosztus lett volna a víztömeg. A Lánchídon is tengernyi bámészkodó katasztrófaturista lézengett, kattogtatták a fényképezőiket, vagy egyszerűen csak a kanyargós örvényeket bámulták ott, ahol a víz megtörik a tartóoszlopokon.

Beleütköztünk két brit srácba is, Aya csinált róluk fotót, és a hová küldje, kinek, mikor címén egy kis rövid csevej alakult ki. Anélkül is tudtuk, hogy britek, hogy megszólaltak volna, mivel az akcentusuk tiszta volt, nem olyan erőszakos, mint az amerikaiaké. Aztán az egyik szerintem vérszemet kapott, mert mindenáron meg akart hívni minket egy italra, de persze nem akkor, hanem este.

Na, gondoltam magamban, nekem már most beleáll lassan a görcs a lábamba, megy a nyavalya még este is valahová, meg aztán mit kezdjen az ember az átutazó turistákkal, nem vagyok én Julia Roberts a Micsoda Nőből :D Viszont annyira mókásan adta elő magát, hogy mi csak vihogni tudtunk (szegény). Erre beépítette ezt is az érvelésébe, hogy ha egyszer régen nevettünk, és szeretünk nevetni, és ő megnevettet, akkor mért mondanánk nemet valamire, ami ilyen jó dolog. Hibátlan, de akkor is nem :D Végül kezet csókolt és azt mondta ,,You are a beautiful girl Sophie” aztán ő elment balra, mi meg jobbra. Azért az egónknak jót tett, begyűjtöttünk egy kis ingyenes pozitív visszacsatolást.

Készítette: Aya Demeter Photography&Design

A budai rakparton picit elkapott minket egy futó zápor, de a jó moly mindenre gondol, volt nálam esernyő, szigorúan pink, mert a pink dzsekihez és tarisznyához, pink esernyő dukál. Végül a gyomorkorgásunk jelezte, hogy ideje feltölteni a lemerült aksit, úgyhogy irány-horány vissza a pesti oldal és a Meki. Na már most az ég ekkor úgy döntött, hogy leszakad, és mindenkit megmosdat, aki elfelejtett reggel arcot mosni, így, amikor betrappoltunk a Mekibe, tömegnyomor fogadott. Cirkáltunk az asztalok között, mint az áldozatra leső héja, de csak nem akart senki sem felállni, pedig már régen nem volt előttük étel.

Egyszer csak kiszúrtam egy asztalt, ami éppen szabaddá vált, már léptem is kettőt, hogy levetődjek a székre, amikor egy idősebb úr bekacsázott elém, nyamvadt barna tálcán egyensúlyozva a nyamvadt hamburgerét. Még hogy a fiatalok pofátlanok! További félórás deréknyomorító várakozás után végre lett helyünk. Egy pár a kisfiúkkal épp menni készült, és megengedték, hogy addig is, amíg eláll az eső és várakoznak, leülhessünk az asztalukhoz.

A kisember nem volt félénk, rögtön beszélgetésbe elegyedett velem, amíg Aya a betevő falatért állt sorba. Ákos Adriánnak hívták, mert igen, neki nem egy neve van, hanem három, ha a vezetéknevét is számolom. Bírom a gyerekekben, hogy ilyen közvetlenek, és két perc alatt haver vagy, ha jófejnek találnak. 5 perc múlva már azt is megtudtam, hogy az Istinek meg az öccsének majdnem ki kellett költözniük az árvíz miatt.

Végül elmentek, mi pedig elkezdhettünk enni, miközben más várakozók keringtek köröttünk, mint a cápák. Arra is volt időnk, hogy egy-két művészi fotót készítsünk a szerzeményeimről, aztán jóllakottan, én könyvekkel, Aya pedig árvizes képekkel jól felpakolva elindultunk haza.

Emígyen töltöttem én az időmet a könyvhéten. És Te voltál? Remélem is, hogy nem hagytad ki, mert ha igen, akkor nem tudod mit veszítettél Kedves Olvasó, no de ne búsulj jövőre is lesz nyomda, meg sok könyv, ígérd meg nekem, hogy mindenképp kidugod az orrod jó? Aki meg ott volt, megírhatja kommentbe, hogy miket zsákmányolt.

Itt a vége fuss el véle! (El is futok olvasni).

Készítette: Aya Demeter Photography&Design

Készítette: Aya Demeter Photography&Design