Már nagyon untam az ihlethiányt, és hogy még mindig a két „botrányos
bejegyzés” virít elől a blogban, ezért hozok nektek egy igazi csemegét. Még
nyáron írtam ezt az ajánlót az Ekultura oldalára, de most úgy döntöttem
megosztom itt a blogon is, hátha valaki még nem olvasta. Amúgy is jön a cudar,
hideg idő, nem sokáig tart már a vénasszonyok nyara, lehet hangolódni a
mínuszokra, valamint a hópelyhek varázslatára az ablakpárkányon. Fogadjátok sok
szeretettel!
A különleges könyvek esetében mindig emlékszem a legelső
pillanatra, amikor megszólítanak bennem valamit, s rávesznek, hogy mindenképpen
el akarjam őket olvasni. Eowyn Ivey bemutatkozó regénye is pontosan ilyen:
miután megpillantottam, nem tudtam elfelejteni a jégkék borítót, sem a
fülszöveget, folyton el-elkalandoztam, arra gondolva, de jó lenne beleolvasni,
megtudni vajon milyen varázslat lakozik a felnőtteknek szóló mese sorai között.
A történet visszarepít minket egészen a huszadik század
elejére, Alaszka kietlennek és sivárnak tűnő vidékére, ahol az élet mintha
kétszer olyan keményen tenné próbára a vállalkozó szellemű kalandorok, valamint
az itt lakók életét, mint bárhol máshol a világon. Jack és Mabel gyermektelen
házaspárként – az ifjonti lázas éveken már jócskán túl – telepedett le ezen a
rettenthetetlen vidéken, ahol minden egyes nap meg kell vívni a csatát a
természettel és az elemekkel, ha valaki tartósan itt akar berendezkedni. A
gyermekáldás csodája nekik nem adatott meg, s talán egy új életcélt keresve
vagy a szívbemarkoló bánattól menekülve választották ezt a nehéz és kemény
életet távol az emlékeiktől, szeretteiktől, barátaiktól.
A történet kezdetén két olyan emberrel találkozunk, akik bár
egy fedél alatt élnek, s egymás iránti szeretetük és ragaszkodásuk szavakban
nehezen mérhető, mégis, mintha óriási szakadék választaná el őket egymástól.
Csendes, magukba fojtott bánatuk rendkívül megindító, szinte érezzük a
feszültséget, hogy valaminek történnie kell, jönnie kell a változásnak, ami
megfordítja a szelek irányát. Alaszkában a hideg nemcsak amolyan ímmel-ámmal
fagyasztja az ember orcájára a pírt, hanem a bőre alá kúszik, és mintha minden
egyes sejtje külön vacogna, ha tudna, a hó pedig csak ömlik és ömlik, hol lusta
óriás pelyhekben, hol kavargó szélviharként, hol lopakodva, csendben,
cikk-cakkban borítja be a tájat.
 |
| Forrás |
Egy estén aztán leesik az első hó, beköszönt a tél, Jacket
és Mabelt pedig különösen virgonc kedvében találja: hóembert építenek, ami
végül hókislánnyá formálódik. Belegyúrják minden szeretetüket, vágyakozásukat,
csalódásukat, nagy gonddal öltöztetik, alakítják, mindeközben talán évtizedes
fájdalmakat sikerül elengedniük. Reggelre pedig igazi, mesebeli csoda történik:
piciny lábnyomok osonnak a hóban, az építménynek se híre, se hamva, a hókislány
megelevenedett! Saját magát Fainának nevezi, úgy ismeri a természetet, mint a
tenyerét, libben-suhan, jön, amikor senki sem számít rá, de eltűnik, ha tűvé
teszed érte az erdőt.
Jackhez és Mabelhez hasonlóan én sem tudtam eldönteni, vajon
csak káprázik a szemem, az egészet én képzelem csupán, vagy tényleg valóságos,
ami történik? Felnőtt fejem a realitás és a fantázia határmezsgyéjén
imbolygott, hol erre, hol arra billent, hittem is, nem is, annak fényében, hogy
merre kanyarodott a történet. Végül egy ponton túl a szereplőkhöz hasonlóan már
engem sem érdekelt, mi is a valóság, egyszerűen csak megéltem a varázslatos
pillanatokat. Befogadtam minden mosolyt, ajándékot, kedvességet, amit Faina
adni tudott, s csakúgy, mint Mabel, igyekeztem a vonásait, egész lényét a
szívembe vésni, arra az esetre, ha többé nem látnánk viszont egymást.
Teljesen magával ragadott az alaszkai élet egyszerűsége,
hogy mennyi szépség, érték és örömforrás kínálkozik még egy ilyen
civilizációtól kis híján elzárt, vad vidéken is. Felüdülés volt olvasni
olyasmiről, ami ennyire kézzelfogható, harsogóan életteli, ahol a csodák a
mindennapi élet apró rezdüléseiből kerülnek ki, ahol nem kell eget rengető
dolgoknak történnie ahhoz, hogy felkapjam a fejem, vagy egyszerűen csak jól
érezzem magam. Eowyn Ivey pillekönnyű mozdulatokkal, lírai igényességgel mesél
nekünk az élet nagy kérdéseiről, örömről, bánatról, az emberi kapcsolatokról, a
mindennapi csodákról. Telis-tele van a történet szebbnél szebb leíró részekkel,
az események szinte filmszerűen peregnek a szemünk előtt, akár emberi
interakciókról, akár csak egy hattyú szárnyának rebbenéséről van szó.
Imádtam a szereplőket is, talán azért, mert nem attól voltak
érdekesek, mert valamilyen természetfeletti képességgel rendelkeztek, hanem
hogy akár a való életben is rájuk bukkanhatunk, ha nyitva tartjuk a szemünket –
az én szememben ettől váltak igazán értékessé. Teli szájjal kacagtam a nyílt,
szókimondó, tenyeres-talpas Esther megnyilvánulásain, miközben gyakorlott
kézzel irányítja népes családját, csodáltam Garrett ügyességét,
talpraesettségét, valamint kivételes hűségét azokhoz, akiket szeret. Az ember azon
kapja magát, hogy szeretne ehhez a szeretetteljes baráti közösséghez tartozni,
csippenteni egy darabot a köztük áramló szeretetből még akkor is, ha ehhez az
év legtöbb napján didergés dukál.
 |
| Forrás |
Egy ponton túl azonban felsejlik az emberben a gyermekkori mesehallgatások
képe, s ennek nyomán formálódni kezd bennünk a gondolat, hogy még hátravan egy
fordulat, egy bökkenő, egy konfliktus vagy történés, ami aztán a mese végén
igazi katarzisba fordul át, és ez adja meg a történet igazi sava-borsát. Néha
örömteli ez a fordulat, máskor keserédes, vagy éppen mindkettő, a szívünk pedig
össze-vissza ver, hol örömében, hol bánatában, miközben fontos igazságokat
tanít nekünk a sorok mögött rejtőző mesemondó. Ennek a mesének a végén az egyik
szemem sírt, mert bekövetkezett, amitől titkon féltem, a másik szemem pedig
nevetett, attól a kedves, szeretetteljes záró képtől, ami végül is elringatott,
megnyugtatott, mint egy meleg anyai kéz.
Hálás vagyok az írónőnek és ennek a regénynek, mert erre az
időszakra, míg a történetet olvastam, újra gyermek lehettem, aki nagyon fülel,
hogy egyetlen mozzanatot se mulasszon el, tátott szájjal csodálkozik, ha éppen
azt kell, önfeledten kacag a humoros epizódoknál, rettentően izgul a
fordulatoknál, és elégedetten huppan hátra a vége után – már csak az nincs,
akitől a következő mesét követelje. Kedves Eowyn Ivey, írj még nekünk sok ilyen
szép történetet! Aki nem hiszi, hogy a lapok között tényleg varázslat lakozik,
az mindenképpen járjon utána.
Kiadó: Gabo
Megjelenés: 2013
Fordító: Bori Erzsébet
Eredeti cím: The Snow Child
Oldalszám: 340
ISBN: 9789636896393
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése