A molytenger kalózai és a blogkommentek átka

Forrás

Már megint úgy érzem, hogy tele van a buksim, csak úgy zizegnek benne a gondolatok, meg az ingerek és reakciók, amik az elmúlt napokban értek, szóval ismételten kieresztem a gőzt (bárcsak olyan egyszerű lenne, mint Popeye-nek, amikor a fülén jött ki, meg a pipáján :D), és egyúttal tájékoztatlak titeket a moly-helyzet jelen állásáról, ha már egyszer megírtam azt a maratoni posztot (ITT elolvashatod), amiből értesülhettetek mi a nagy harci helyzet (szó szerint).

Jó pár napig hallgattam, mert nem akartam rárepülni minden egyes történésre, mint kacsa a nokedlire, hanem megvártam mi sül ki belőle, hát kérem szépen ez a fasírt teljesen odaégett…

Annyira felpörögtek a dolgok, mintha valami atombombát dobtak volna le, vagy elszabadítottak volna valamilyen mérges gázt. Már írtam, hogy mennyien megszólaltak, véleményt formáltak, és kiálltak az ötösfogat, valamint a lekorlátozottak mellett, egyszer csak azt lehetett észrevenni, hogy ez az egész már nem arról a néhány emberről (rólunk) szól, hanem valami sokkal nagyobbról: a véleményformálás szabadságáról, emberjogi kérdésekről, közösségi kapcsolatokról, a bizalomról, és annak megrendüléséről.

Telt múlt az idő, s egyre csak vártunk és vártunk, mint valami Jane Austen regényből szabadult angolkisasszony, aki végre férjhez akar már menni, szóval mi is ugyanígy vártunk, és reménykedtünk, hogy történjen valami előrelépés az ügyünkben. Az állásfoglalás azonban egyre csak késett, s minél inkább késett, annál mélyebbre ásta azt a szakadékot, ami kezdetben csupán hajszálvékony repedések finom hálózata volt.

No, aztán csak felsunnyogtak a betűk a moly felületére vasárnap éjfél előtt nem sokkal, de ami a tartalmat illeti, nos, az mindenféle illúziót még csírájában elfojtott.

Forrás

A két kulcsszó a sunnyogás, valamint az elfojtás. Sunnyogás, lopakodás, settenkedés, mert mindenki a körmét lerágta, hogy na vajon ebből mi lesz? Lesz-e érdemi reakció, lesz-e normális magyarázat, vagy megint elmismásolnak mindent, ahogyan azt már megszokhattuk. Ez utóbbi történt. Először is, természetesen puszta „véletlenségből” került fel ilyen későn a bejegyzés, amikor már a molyfelhasználók nagy része békésen durmolt a takaró alatt, mert a fránya hétfő bizony egy percet sem késik, dolgozni kell menni. Azon réteg, amelyik fent maradt (velem egyetemben) állítom azt kívánta, bárcsak inkább elaludt volna, mert az olvasottak hatására 220-ra emelkedett a pulzusa, és erős késztetést érzett arra, hogy belerúgjon valamibe, vagy üvöltsön egy embereset. Mindemellett én mélységesen csalódott voltam, mert rá kellett döbbennem, hogy egy kicsit én is reménykedtem, hogy meg lehet a szelet fordítani, hát kár volt.

Ismételten elindult a ködösítés, valahonnan Szűz Máriától és Jézus Krisztustól a NAV-on meg a rendőrségen át eljutottunk az óvodás gyerekekig, meg a bizalomig. Akkorára kerekedtek a szemeim, hogy azt hittem kiesik a szemgolyóm a helyéről. Mit szépítsem, a kedves Rendszergazda Úr terelt mint rendőrjárőr a körforgalomban, akár politikusnak is elmehetne, annyira ért a ködösítéshez, illetve ahhoz, hogyan próbálja meg a tömegek részvétét felkelteni, miközben egyetlen elegáns mozdulattal a szőnyeg alá söpör mindent, de nem, eztán még el is ássa, majd bebetonozza a gödröt, biztos, ami biztos. Szerintem az tartott ilyen sokáig, hogy kigondolja, hogyan nyilatkozzon úgy, hogy ne mondjon semmit, de mi mégis azt érezzük, hogy minden a legnagyobb rendben.

„A minket körülvevő világ mindig tartogat számomra meglepetést. Jelenleg éppen az csodálkozásom tárgya, hogy pár felhasználó törlésének híre mekkorát dobott a Molyra regisztrálók számán, és így valójában egy szomorú eset hatása miatt növekszik több százzal a Moly tagjainak a száma. A szomorú dolgok gyakran örömtelieket vonzanak be magukkal, noha nem könnyen feledtetik a szomorúságot… Jó molyolást!”

Az utolsó bekezdéssel azért még sikerült bevinnie, egy alattomos övön aluli találatot, amiben kijelenti, hogy ez a hírverés tulajdonképpen hozott temérdek új felhasználót, és ő ettől mennyire boldog. No persze, a statisztika mindenekfelett! Sokan idegeskednek a statisztika miatt, pl. én azért, amikor az egyetemi zh-n nem akart kijönni az a fránya lineáris regresszóanalízis, Rendszergazda Úr meg azért, mert ha nem jön ki a matematika, megcsappan a felhasználók száma, akkor az üzletpolitikának annyi. A molyitásmutató helyett a molyirtás mutató emelkedik. Sokan észrevették ezt a kis fricskát, mert másnap érkezett a helyesbítés, de nem ám az eredeti alá, hanem törölték egy részét, mintha ott sem lett volna. Tisztára, mint a kisgyerekek, amikor azt hiszik, ha becsukják a szemüket, akkor őket sem látja senki.

UPDATE: Bár fentebb leírtam már, hogy felesleges a sorok között olvasni, mert én nem gondolok oda semmit, néhányan félreértették az utolsó bekezdésemet, úgyhogy e szabadkozás kíséretében és az egyszerűség kedvéért átírom.

Szomorú vagyok, ha valaki itt hagyja a Molyt, mert nem érzi úgy, hogy ez az oldal a megfelelő számára. Ez kicsit mindig olyan érzés, mintha nem adtunk volna elég okot a bizalomra. Ugyanakkor bizodalommal tölt el, hogy azok, akik csak kósza rosszhírek alapján jutnak el ide, ennek ellenére – körülnézve a Molyon – mégis nagy számban döntenek a regisztráció mellett. Jó molyolást!

Mélységesen csalódtam. Kollektíven hülyének nézni hetvenezer felhasználót, ahhoz vastag bőr szükségeltetik az ember fizimiskáján. Egyáltalán nem kellett volna ez a mellébeszélés, hanem bocsánatot kellett volna kérni, főleg Miss Admin hölgyeménynek, aki úgy sértegette egymás után az embereket, hogy már én szégyelltem magam helyette is.

Azok után, hogy a hétvégén szinte már úgy éreztem magam, mint valami közösségi oldalt belülről megfigyelő CIA ügynök, aki minden szösszenetre ugrik, mindent elolvas, ellenőriz, nyomon követ, ettől a közleménytől úgy lefagytam, mint graffitis a rendőrjárőr láttán. Ezt követően minden nap egyik döbbenetből a másikba esem, mert elárasztották a molyt az egyéni közlések. Először a moderátorok, és szerkesztők szólaltak fel, és én mondom minden tiszteletem a kivételeknek, akik nem tehetnek semmiről, mégis most róluk is lehúzzák a véres lepedőt. Velük nincs is semmi bajom, de tulajdonképpen ők tartják a hátukat Miss Admin hölgyemény helyett, ők kérik a bocsánatot, holott nem nekik kellene, hanem neki és persze Rendszergazda Úrnak, mert így helyes, mert normális esetben arra szocializálják az embert még gyerekkorban, hogy ha megbánt, megsért valakit, akkor bocsánatot kell kérni.

"Úgy tűnik a bocsánat a legnehezebb szó"
Forrás

Igen, roppant nehéz kimondani azt a nyüves, nyavalyás szót, hogy bocsáss meg! Ehhez egy kicsit le kell szállni az egónkról, magunkba kell nézni, és ott néha olyan sötét van, hogy ettől megijedünk, és vagy üvöltözünk, meg morgunk helyette a másik emberrel, vagy mindenféle játszmába bocsátkozunk, és elhitetjük vele, hogy nem is történt semmi, vagy ami még jobb, hogy inkább a másik félnek kellene tőlünk elnézést kérni, és nem pedig fordítva.

Nem zseniális az emberi természet? Valami itt is történt, mert most elárasztották a molyt a cuki-muki habos-babos, szentimentális, mindjártbőgökannyirameghatóangejl karcok a maradásról, a reményről, az újrakezdésről, hogy bár minden nyálas romantikus filmet megnézek a tévében, és szappanoperákat is, de ez már nekem is sok. Sőt mi több, a vezetőségnek sikerült annyira megsajnáltatnia magát, hogy a véleményformáló emberek közül is egyre többen kérnek bocsánatot, Mea Culpáznak azért, mert úgy érzik ők gerjesztették a feszültségeket ilyen mértékűvé.  

"Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést." (Benjamin Disraeli)

A vélemény, az vélemény, ha egyszer már felvállaltuk, akkor tanácsos nem eliszkolni a saját erőnk elől, főleg, ha az másokra is hatással van, és képes változásokat elindítani. Nem kell visszakozni, fogadjuk el, hogy ilyenek is tudunk lenni, az igazságért nem kellene elnézést kérni, de úgy néz ki ez a világ már csak így működik: annak van igaza, akinek nincs igaza.

Lassan oda jutunk, hogy a kitiltott és lekorlátozott emberek, továbbá mindazok, akik elveik mellett kitartva távoztak a molyról, hisztis, sértődős, kompromisszumokra képtelen emberekként lesznek beállítva, mert nem szipognak együtt, nem dobják le láncaikat és térnek haza, mint a tékozló fiú. Hiszen természetesen senkit sem töröltek, á dehogy, amnesztiát gyakorolnak, és semmilyen tartalmat nem távolítottak el, csak elrejtették ugyebár, hát minden rendben van miről beszéltek ti ott? (a korlátozás természetesen megmaradt, de ezt rajtunk kívül ki tudja? Nem látszik a profiloldalon, csak nekünk).

Egy szó mint száz, én még mindig várom azokat a bizonyos szavakat Miss Admin hölgyemény szájából: Kérlek bocsássatok meg! Kezdetnek nem lenne rossz, de tudom, hogy sosem fogom hallani őket, se olvasni, mert nem lesznek kimondva, pedig Bagdy Emőke is megmondta, hogy a kimondás felszabadít. Talán én is ezért pötyögök most, mert a megosztott teher félteher.

Úgy döntöttem lekorlátozom én is az aktivitásom a molyon, kitöröltem minden blogbejegyzésemet, mert nem érzem úgy, hogy meg kívánom osztani velük a szépen megformált írásaimat, a tehetségemet. Aki akar, az úgyis rám talál. Az értékeléseimet csak azért nem veszem le, mert így mutatom ki a lojalitásomat azon kiadók felé, akik szívvel-lélekkel támogatnak engem, ellátnak szépséges könyvekkel, remek olvasmányokkal, nem lenne fair, ha velük is kibabrálnék, ők nem tehetnek semmiről.

Megvallom őszintén néztem, mint Jenő a moziban, hogy mekkora látogatottságot vonzott a legutóbbi bejegyzésem. Bárcsak a könyves mélázásaimat olvasnátok ennyien! Bízom benne, hogy ti, akik most rám találtatok, otthon érzitek magatokat nálam, és akkor is visszatértek, ha elvonult már a vihar. Igyekszem aktívabb lenni az elkövetkezendő időkben, szuper olvasmányokat hozni nektek, adni magamból is egy szeletet, megvidámítani a napotokat egy-egy szösszenettel. Megpróbálom túltenni magam ezen az egészen, hiszen mindeközben nagyszerű új embereket ismertem meg, tényleg minden rosszban van valami jó is. Aztán meg minek essem kétségbe, a jövő folyamatosan új távlatokat rejt, s ha odaérek, majd megtudom mik is azok. Jack Sparrow Kapitány bölcsességével búcsúzom:

„És most vár rám a horizont *dúdol* mert nagy kópék vagyunk!”