A kék ajtó és ami mögötte van- Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet

Füleld le, miről szól

Az USA Today bestsellere.

"Senki sem próbált szóba állni velem, én is elvoltam magamban. Az volt az a hely, ahol mindennek biztonságosnak és könnyűnek kellett lennie. Hogy sikerült Evan Mathewsnak egy nap alatt lebontania az én állandó világomat?"

Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat...

Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről és a törékeny reményről. Az Elakadó lélegzet a nagy kritikai elismerést aratott trilógia első kötete.

A könyv és én

Ez a bársonyos kék borítójú könyv oly régen felkerült a könyves várólistámra, hogy szinte már nem is emlékszem mikor döntöttem úgy, hogy én biza el szeretném olvasni. Azt viszont tudom, hogy az egyszerű kék ajtó, a patinás rézfogantyúval rögtön kíváncsivá tett. Be akartam lépni ebbe a titokzatos házba, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg, mi történik a falak között.

A Maxim Kiadó hathatós közbenjárásával erre nem olyan rég került sor. Voltak oly kedvesek, hogy rendelkezésemre bocsátották a regényt, amit csak azért nem faltam be egy szuszra, mert mellette dolgoznom, aludnom, élnem is kellett. Egyébként volt rá példa, hogy majdnem fent maradtam a vonaton munkába igyekezvén, mert annyira belemerültem az események sodrásába, hogy szó szerint a fülem botját sem mozdítottam semmiféle ingerre.

Már a kicsomagolás pillanatában éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, többször végigsimítottam a kék borítót, mondanom sem kell a külleme csodálatos. Alig bírtam kivárni, hogy végre belekezdhessek. Hiszem, hogy a könyveknek lelke van, és ha igazán egy hullámhosszra kerülünk velük, akkor magukhoz csalogatnak minket, addig-addig vonzanak, amíg végül úgy vetjük rá magunkat, mint a szomjazó ember egy pohár vízre. Velem is valahogy így történt: felütöttem az első oldalt, s szinte levegőt sem vettem, máris beszippantott engem Emma világa.

Gondolatok a könyvről

Amikor ennyire magával ragad engem egy történet, kellemes kíváncsisággal bizsergetve minden érzékemet, és egyszerűen szinte belefejelek az oldalakba, akkor bizony nagyon nehéz arról elmélkedni, mit is, vagy miért is szerettem benne.

Mivel ifjúsági regény, vagy nevezhetjük akár YA-nak is (young adult: fiatal felnőtteknek szóló történet), ezért nem várható el tőle, hogy zsigerig hatolóan őszintén, és kendőzetlenül járja körbe a családon belüli erőszak témakörét, mégis valahogy megérinti az embert a történetmesélés titokzatossága. Ugyanakkor, mikor éppen összeszorulna a torkunk egy-egy nem kívánatos esemény miatt, akkor mindig történik valami kellemes kis epizód, mosolyt előcsalogató esemény, így aztán az érzelmi állapotunk valahogy mindig egyensúlyba kerül olvasás közben.

Szerettem Emmával iskolába járni, élni a kis hétköznapi szürke életünket. Bennem is felforrt a vér, amikor Ethan felbukkant a horizonton, teljesen összekuszálva mindent, csupán a puszta létezésével, azzal hogy gondolkodott, figyelt, érzett és átérzett, hogy észrevett valamit, ami felett mások elsiklottak. Ebben a kiszámítható, iskolai miliőben, az egyetlen barátja körében Emma biztonságban érezte magát. Tudom, mert én is biztonságban éreztem magam.

A hétköznapi megszokott rutin, az iskolai dolgok ismétlődő, ismerős volta megvédi Emmát, és minket olvasókat is az arctalan gonosztól, aki Carol néven, két gyermekes, szerető családanya képében tetszeleg a világ előtt, míg az otthonában gátlástalan szörnyeteg. Báránybőrbe bújt farkas. Nem tudjuk, hogy néz ki, nincs rá utalás milyen a haja, a hanghordozása, hogy cukorral, vagy tejjel issza-e a kávét. Olyan, mint valami fantom, ami időnként felbukkan, hogy lesújtson. A gonosznak nincs arca, ez jutott eszembe róla.

„Carol gonoszsága azzal fenyegetett, hogy az utolsó menedékemet is elpusztítja. Nyögtem a kíntól, ha arra gondoltam, milyen közel jutott ahhoz, hogy összezúzzon. Valóban van annyi erőm, hogy ne törhessen meg? Hatszázkilenc nap hirtelen olyannak tűnt, mint egy életfogytiglani büntetés. Felismerem-e magamat, ha végre szabadulok?”

Általában ha valamiféle abúzus (fizikai erőszak, szexuális erőszak, szerfüggőség) van egy családban, akkor az áldozat, valamint a rokonok, a szemtanúk, illetve a legszűkebb környezet tagadásba menekül. Ebben a regényben is megfigyelhető ez a mechanizmus, hiszen Emma a nagybátyja házában él, ennek azonban semmiféle előnyét nem élvezi. Annak érdekében, hogy védelmezze a nem létező, hazug lábakon álló családi egységet, a férfi passzivitásba menekül, szinte hasítva észleli a feleségét, s egyáltalán nem vesz tudomást a nő gonosz oldaláról, aki Emmát nap, mint nap a sárba tiporja, megalázza, és bántja. Számtalanszor elfogott az inger, hogy bemossak neki egyet és rákiabáljak: Nyisd ki a szemed, és vedd már észre mi történik körülötted!

Emma, mint a bántalmazások elszenvedője szintén valamiféle konok tagadásba menekül, úgy véli saját jóléte miatt nem bombázhat szét egy egész családot, ezért hallgat. Bár legjobb barátnője mindenről tud, még sem képes Emmán segíteni, mert a lány az, aki ezt nem hagyja. Úgy tűnik, Emma nem szereti önmagát, vagy legalább is nem tudja, mi szeretnivaló van őbenne. Érdektelennek, szürkének titulálja magát, igyekszik beleveszni a láthatatlanság ködébe. Olykor már-már el is hiszi, hogy megérdemli mindazt, ami vele történik.

Hihetetlen mennyiségű energiát fektet a látszat fenntartásába, valamint ellenséges érzelmeinek elfojtásába, amibe hosszú távon bizony kezd belefáradni, s ez a teher időnként ólomsúllyal rántja le őt a mélybe. Mégis valahol legbelül megvan benne a menekülési ösztön, hiszen nagyra törő tervei vannak, és bízik is a céljai elérésében. Hihetetlen én-erőről tesz tanúbizonyságot, hogy ilyen háttér mellett, továbbá ennyi lelki és fizikai terror közepette egyáltalán bármire is tud fókuszálni és energiát szánni.

Amellett, hogy sajnáltam, számtalanszor dühös voltam Emmára is, mert voltak pillanatok, amikor egy karnyújtásnyira lett volna tőle egy szebb és boldogabb élet lehetősége, amikor minden eszköze meglett volna arra, hogy változtasson, mégsem tett semmit. Az ismeretlen jó helyett, a már jól ismert rosszat választotta.

„Undorodtam a sebezhetőségemtől. Nem akartam, hogy azt higgye, védelemre szorulok. Magamba fojtottam a fájdalmat, bebújtam a fásultság paplanja alá, ellökve magamtól a felkavart emlékeket, a ricsajt, a tömeget és a reszketést, amely még mindig ott lappangott a felszín alatt. Bámultam a sötétséget nyaldosó lángokat, és minden eltűnt, ahogy mélyebbre süllyedtem a semmiben.”

A komoly témafelvetés mellett megjelenik a kamaszok jól ismert világa is, annak minden sutaságával, bizonytalanságával, kapcsolati kuszaságával egyetemben. Ebben a történetben egyértelműen Evan az a kulcsfigura, aki a dolgokat mozgásba hozza, és egészen más perspektívába helyezi. Ahányszor csak megjelenik, jelenléte nem csak Emmára, hanem ránk olvasókra is üdítő hatást gyakorol. Szinte nekem is vigyorogni támadt kedvem, amikor a vele kapcsolatos jeleneteket olvastam.

Bár ez Emma története, mégis az ember egyre inkább meg akarja ismerni ezt a titokzatos fiút, aki mindenhol ott van, mindent észrevesz, mindenre nyitott, mégis alig tudunk róla valamit. Fiatal koruk ellenére Emma és Evan kapcsolatában van valamiféle komolyság, meghitt mélység, összekapcsolódás. Lelkek igazi találkozása ez, szinte érezni, hogy ez több mint, valamiféle múlandó kötődés. Forr körülöttük a levegő, nagyon érzékletesek ezek a jelenetek, a csendjeik néha többet elmondanak róluk, mint ezernyi szó.

„Figyeltem, ahogy Sara és a mamája a családról beszélgetnek, és nagyokat nevetnek az apai rokonságon. Szívderítő volt a szeretet, amely összefűzte őket, úgy éreztem magamat, mintha egy ablakon pillantanék be az eszményi család életébe. Ugyanakkor fájt is, mert még jobban éreztem, milyen fagyos hideg van ennek az ablaknak a felém eső oldalán.”

Amit viszont sajnálok, hogy kevésnek éreztem a háttértörténetet, a mozgatórugók, valamint a személyes indítékok feltárását. Értem én, hogy trilógiáról van szó, van még két kötet a szálak elvarrására, mégis ütősebb lenne az elbeszélés, ha többet tudnánk a szereplők hátteréről, belső vívódásairól, a bennük zajló folyamatokról. Érdekelne, hogy Carol miért ilyen amilyen, vajon mi tette őt Emmát elemészteni akaró szörnyeteggé? Bár van egy hangyányi utalás a regényben erre, több pszichológiai finomságot és rálátást vártam, mert akkor igazán a mélyére áshattunk volna a dolgoknak, így azonban a történet kissé lóg a levegőben és felszínesnek hat.

Stilisztikai szempontból lehetne benne több érzékletes leírás, és, mint már említettem magát a jelenséget, a történetet is jobban ki lehetett volna aknázni, bontani. Ugyanakkor a legnagyobb húzóerő a regény hangulata, valamint az érzelmek széles skálája, amit kivált: a bizsergéstől a bárgyú vigyorgáson át egészen a fojtogató rémületig, az arctalan szorongásig. Nagyon könnyű Emmával azonosulni, ezért rajtunk is átáramlik minden, amin keresztülmegy. A rengeteg nyomdahiba, lemaradó toldalékok, mondategyeztetés stb. viszont kizökkenti az embert ebből a kellemes hangulatból. Kicsit elkeserítőnek találtam, hogy egy ilyen igényes, szép kötésű könyvben ilyen szarvas hibák benne maradtak, na de hát az élet nem fenékig tejfel ugyebár?

Mindazonáltal ennek a regénynek van egyfajta kellemes, megunhatatlan bizsergése. A félelem, a feszültség, valamint az euforikus bizsergés váltakozása adja az igazi dinamikáját a történetnek. Meg-megdöccenő hullámvasút ez, de hogy honnan hová robog, azt senki sem tudja. A végkifejlet viszont a semmiből tör elő, fékezhetetlen és sokkoló. Némileg értetlenkedünk is a háttérépítkezés hiánya miatt, gőzünk sincs mi ez az egész, néma döbbenettel, valamint a bennünk ragadt sikollyal nyugtázzuk hogy nincs tovább. Megint egy függővég. Ismételten a csend és az elhallgatás az írónő legnagyobb fegyvere. Itt és most az enyém is. 

Kiadó: Maxim

Kiadás éve: 2013

Oldalszám: 496

Nyelv: magyar

Fordító: Vass Alexandra

ISBN: 9789632612751