Liverpoolból szeretettel

Zenemanók :)

Ma azon morfondíroztam a sárga, zötyögő villamoson, hogy vajon milyen érzés lehet élő legendának lenni? Milyen lehet olyan valakinek a bőrében lenni, aki nem csak hogy részt vett valami korszakalkotó dologban, hanem egy egész korszaknak az Alfája és Omegája? Sőt mi több, nem is korszaknak, hanem egy életérzésnek, a zenei világ megreformálójának, a popzene feltalálójának, megannyi újítás, zenei hangzás és stílus biztos alapjának? Igen, ma Beatles nap volt a Petőfi rádióban, és engem teljesen magával ragadott a hév, valamint a mellkasom közepén növekvő nagy érzelembuborék.

Ha erőlködnék, sem tudnék megnevezni náluk nagyobb hatást gyakorló zenekart ebben az univerzumban. Szerintem nem is lehet, nincs náluk nagyobb tényező, még így ötven év távlatából sem. Elrévedve, magam előtt láttam négy suhancot abból a korszakból, amikor még tervbe sem voltam véve, és még a szüleim is csupán zöldfülű felnövekvő emberkék voltak. Négy fiú, aki felkapta a hangszerét és elkezdett zenélni, dalokat írni, koncerteket adni, aztán egyszer csak világméretű hullámmá vált az energia, amit a zenéjükön keresztül átadtak nekünk.

Megértem, hogy mindenki részesülni akart ebből a különleges varázslatból, mert az, hogy ennyi egymás után felnövekvő generációt képesek megszólítani, különleges erőt sejtet. Nem ismerek még egy ilyen zenekart, amiben akár egy egész család nagymamástól, unokástól kedvét leli. A leginkább azon hatódtam meg, és egyben el is képedtem, hogy milyen sok fiatal, vagy akár már korosabb zenészt is megihletett a Beatles. Jöttek és jöttek a rádióba az előadók, mesélték a személyes történeteiket, az indulás pillanatait, s mint valami közös eredő, vagy kollektív szimbólum, mindegyiknél ott volt Paul, Ringo, George és John.

Úgy képzelem, hogy olyanok ők a zenének, mint az oxigén a Földnek. Mindenhová begyűrűznek, csalafinta dallamvezetésekben, harmóniákban bukkannak fel, szófordulatokban, egy-egy utalásban csíphetjük fülön őket, és már bólogatunk is, vagy ütemre topogunk a lábunkkal, mert hatni kezd a különös örökség. Ha belegondolok rengeteg családban ott vannak ők, mint a fényképek a kandalló tetején. Olyan emlékeket tesznek élővé, mint például életünk első lemezének hallgatása, közös tánc a konyhában, álmodozás az ágytakarón heverészve, vagy éppen szerelembe esni egy táncos mulatságon. Embereket, arcokat, kapcsolatokat köszönhetünk nekik, jó pillanatokat, és valami közöset, kollektívet, hogy te is szereted, amit én, együtt szeretjük a Beatlest.

Nem tudom felidézni mi lehetett az első dal, amit megismertem tőlük, mert elég pöttömke lehettem még. Felsejlenek emlékek, azokból az időkből, amikor a Sláger Rádión még régi dalok szóltak, és Cseke László finom tónusú hangján kommentálta az előadókkal kapcsolatos ismeretanyagot. Talán akkor dúdoltam először a Yellow Submarinet, vagy az Ob-la-di Ob-la-da-t. Igazán azonban csak tizenhat éves korom körül találtam rájuk, és estem velük örök szerelembe. Azóta is évről, évre felfedezek a dalokban valami újat, mintha ilyen csomagocskák lennének elrejtve bennük, amikre csak bizonyos idő után lehet ráakadni.

A legjobban mégis azt szeretem bennük, hogy időtlenek. Amikor őket hallgatom, akkor kiszakadok ebből a 21. századi rohanásból, érzem az igazi értékeket, és azt a mérhetetlen pozitív energiát, ami a dalokból árad. Még a szomorú, melankolikusabb hangvételű számaikban is van remény, egy kis fény, hogy minden jobbra fordul. Szinte áthangolják a lélek húrjait, hogy ne szóljanak hamisan, feltöltenek energiával, az ember már-már érzi a lehetőségek tárházát önmagában, amik csak arra várnak, hogy megvalósítsuk őket.

Jól esik ez az időtlen kötődés lélekben ehhez a varázslatos valamihez, aminek a neve Beatles, ezekhez a csodabogár fickókhoz, akik közül kettőt sajnos már elveszítettünk, mégis, mintha soha nem mentek volna innen sehová. Mosolyuk és hangjuk a felvételeken ugyanolyan erővel ragyog ránk, mint ötven évvel ezelőtt, s bárcsak egy időgéppel visszamehetnék, akár egyetlen estére, hogy élőben is megnézhessem őket magamnak. Szédítő belegondolni, mi lenne, ha még mind a négyen élnének, mit tudtak volna adni nekünk, embereknek, még hányszor fordították volna a feje tetejére ezt a világot. Bár ha jobban belegondolok, még így is, ennyi év után, egy percre sem veszett homályba a varázslat, még mindig hullámokban érkezik, hogy újabb és újabb generációknak változtassa meg az egész életét.

Though I know I'll never lose affection

For people and things that went before

I know I'll often stop and think about them

In my life I love you more.

//

Bár tudom, hogy soha nem veszítem

A szeretetem azon emberek, és dolgok iránt

Akiket korábban ismertem

Majd megállok, és gondolataimat rájuk vetem

Szeretlek titeket az életemben.
(Saját fordítás)