John Banville - Végtelenek

Fülszöveg

A nyári napforduló idején, Szent Iván napján vidéki otthonukba gyűlnek a Godley család tagjai, hogy leróják tiszteletüket a haldokló apa, az idős Adam betegágya mellett. Feszültségekkel terhes nap vár rájuk, hiszen mindegyiküknek megvan a maguk baja is. De nincsenek egyedül:
rajtuk kívül pajkos, bajkeverő görög istenek népesítik be a baljós hangulatú házat. Mivel képtelenek ellenállni a kísértésnek, beavatkoznak a halandók életébe, kémkednek utánuk, incselkednek velük, sőt olykor el is csábítják némelyiküket, miközben irigykedve szemlélik teremtményeik bohózatba hajló tragédiáját. Az idős Adam a végtelenek fogalmával folytatott küzdelmével írta be nevét a matematika tudományának nagykönyvébe, ám most, hogy földi ideje a végéhez közeledik, saját emlékeinek végtelenjébe merülve tölti utolsó napjait. A kómában fekvő férfi tudatáig nemigen jut el a tény, hogy az istenek nem csupán az emberek életébe, de halálába is képesek beavatkozni, sőt ha kedvük tartja, még az idő folyását is képesek megakasztani. Az időnként trágár humorral átszőtt, és mindvégig mélyenszántó tisztánlátással megírt regény egyszerre kínál az olvasónak gyönyörűségesen evilági kalandot és nyújt számára kifinomult, végtelenül bölcs bepillantást az emberi lét szörnyű, mégis csodás titkaiba.

Gondolatok a könyvről

Végtelenül nehéznek tűnik a feladat, hogy erről a könyvről értelmesen megfogalmazott kerek mondatokban írjak. Úgy érzem, ha Banville mellé állítom magam, akkor én tulajdonképpen csak egy kupacra hányom a szavakat, míg ő valami mágikus módon fonja őket egymásba, amiből csodálatos leírásokat kanyarít, melyek aztán önálló életre kelnek és felemelkednek a papírról.

„A szürkének látszó fű fölött füstszerű köd lebeg bokamagasságban – minden más ilyenkor. Rigó röppen át fürgén a képen, rézsútosan libbenve valahonnan valahova, egy pillanatra foglyul ejtve lakkfényű szárnyával az alacsony szögben beeső napsugarakat, Adam pedig akaratlanul is felsajduló szívvel gondol a korán kelő madár leendő áldozatára, miközben hallani véli a szapora szárnyú teremtmény tilinkózó riadódalát.”

Ebben a regényben nem a cselekmény a domináns, itt nem fog percenként valami megdöbbentő dolog történni, nem akciódús, nem fogjuk tövig rágni a körmünket. Inkább a hangulata, a könyv atmoszférája az, ami erőteljes, szinte beleissza magát az ember lelkébe, bekúszik a bőrünk alá és ott elterpeszkedik.

A mai rohanó világunkban, ahol minden egy nagy ingerkupac, nehéz átállni erre a működésmódra. Arra vagyunk hangolva, hogy folyton meglepjenek bennünket, hogy valami újat mutassanak, ezért ennek a regénynek az olvasásához egészen másképpen kell közelíteni. A zsúfolt tömegközlekedési eszközök nem biztosítanak megfelelő terepet. Válasszunk hát egy kényelmes fotelt, főzzünk egy forró teát és kuporodjunk össze a kedvenc takarónk alatt egy kis csendes pihenőre John Banville-el. Legfőképpen pedig legyünk nyitottak. Nem baj, ha nem fogunk több száz oldalt befalni és pörögni, mint a búgócsiga. Maga a könyv 303 apró betűkkel szedett oldalból áll. Számomra már ez is jelezte, hogy itt minden szót gondosan meg kell ízlelni, átforgatni, átszűrni a mondatokat és időt kell hagyni arra, hogy hasson ránk.

Számomra a könyv hangulata Virginia Woolf lélektani regényeit idézi, ahol a cselekmény szintén csak keret, váz, amire felfeszülnek a szereplők hangulatai, érzései. Ezekből a végtelenbe vesző, lebegő lelkiállapotokból kell aztán összerakni magunknak, hogy miről is van szó. Nyilván mindenki számára valami másról. Olvasás közben valahogy nem tudtam eldönteni, milyen korszakban vagyunk, vagy egyáltalán hol. Én úgy éreztem, mintha az Agatha Christie által oly sokszor lefestett angol vidék közepébe csöppentem volna vissza, ahol az urak még öltönyben járnak és a hölgyek is a 30-as 40-es évek eleganciája szerint csinosítják magukat. A hatalmas ház letűnt, nemesi pompája, a végtelen kert és mezőségek, a régi autó, a vonat, továbbá a szereplők különös keresztneve, mind-mind életre hívta bennem ezt a korszakot. Az idő szinte megállni látszik, mintha nem is előre haladnánk, hanem hátrafelé.

„A ház egy kacskaringós utcában áll, szűkösen beékelődve magasabb szomszédjai közé, mintha úgy sompolygott volna oda egy nap, hogy aztán többé el se mozduljon új helyéről.”

A fő csapás a toronyszobában haldokló apa, aki látszólag fél lábbal már a sírban van, csak valahogy még nem sikerült rászánnia magát a meghalásra. Így aztán két világ között megrekedve bolyong, magába szívva minden itteni történést és mozzanatot, ám reagálásra képtelenül. A családtagok pedig a maguk módján birkóznak a helyzettel, s olybá tűnik kisebb gondjuk is nagyobb ennél, mindenkinek van valami rejtett titka, félelme, valami egészen más, fontosabb dolog, ami foglalkoztatja, mint az öreg Adam küzdelme az élettel és halállal.

„A vigasztalásukra kimunkált számtalan dolog közül egyedül a pirkadat működik: amikor puha pernyeként felszűrődik a sötétség, és keletről lassan elömlik a fény, csak az emberiség leggyarlóbb példányai nem kapnak új életre.”

Számomra a központi szerepet a Deus ex machina, vagyis a görög drámák kapcsán már megismert isteni közbeavatkozás játszotta. A narrátor ugyanis Hermész, az egyik görög isten, aki, mint valami rosszcsont kisfiú, az emberek között settenkedik láthatatlanul, és akár egy mindentudó öregasszony, elmeséli nekünk, mi is történik éppen, ki mit érez, vagy gondol. Mindeközben a történéseket a maga pikírt módján kommentálja is. Olyan ez, mintha az emberek élete tulajdonképpen az Istenek által nézett szappanopera lenne. Kapunk egy kifordított világképet, ami arra világít rá, hogy ne vegyük olyan biztosra, hogy mi állunk a tápláléklánc legtetején, mert könnyen meglehet, hogy minket is irányít valami magasabb hatalom, és még csak halvány fogalmunk sincs minderről.

Engem néha összezavart az elbeszélés. Valamikor világos az elejtett kommentárokból, hogy éppen Hermész elemzi a helyzetet. Egy-két fejezetben pedig a haldokló apa gondolatain keresztül folytattuk utunkat. Csapongó gondolataiból összerakhattuk a múlt darabkáit, illetve, hogy milyen viszony fűzi őt az egyes családtagokhoz. Ám a könyv vége felé ez a két szál erősen keveredik, volt, hogy nem tudtam eldönteni, vajon most Hermész, vagy az apa elmélkedéseit olvasom-e éppen.

Ám ha már itt tartunk, valahogy az Istenek szerepét nem tudtam hová tenni. Az író felvillantotta előttünk pár pillanatra, hogy ez a világ nekik köszönhető, és hogy folyamatosan jelen vannak, de még sem kaptunk eleget ebből a kifordított világképből. Zeuszt pedig egyenesen valami szexmániás csődörnek állította be a történet, pedig én őt mindig komolyabb Istenségnek képzeltem.

Azt mondhatom, hogy az Istenek szerepe kevés volt, nem kristályosodott ki, hogy mi értelme volt őket belevonni, ám nélkülük és az ő furcsaságaik nélkül viszont semmi különös nem lenne ebben a családtörténetben. Elvégre a szereplők szokványos problémákkal küzdenek.

Elképzelhető, hogy a saját lelkiállapotom, vagy hangulatom miatt, de időnként nehéz volt befogadnom a történetet, ezért lassan haladtam vele. Emiatt hangsúlyoztam már korábban is, hogy kell egy kis ráhangolódás, megfelelő lelkiállapot, ugyanis fáradtan, elcsigázva nehéz megérteni az összefüggéseket.

A legértékesebbnek a gyönyörű leíró részleteket, megszemélyesítéseket, hasonlatokat találtam. Olyan magas szinten komponálta meg ezeket az író, hogy le a kalappal előtte. Sőt a fordító, Pordán Ferenc munkáját is ki kell emelnem, mert igazán jól elvégezte a feladatát, és gyönyörűséges magyar mondatokká formálta az író elképzeléseit.

Zárszóként mégis azt kell, hogy mondjam, Banvillenek talán fontolóra kellett volna vennie, hogy a kevesebb néha több. Úgy érzem túl sok mindent akart belesűríteni ebbe a regénybe és elveszett a részletekben. Jelen pillanatban úgy vélem, ez most nem az én regényem, annak ellenére sem, hogy a vége némileg kárpótolt, akkor egy pillanatra helyrekattant minden és jól tudtam kapcsolódni a történethez. Bár amilyen hirtelen lendületet vett az elbeszélés az utolsó három oldalon, azt is kicsit kapkodónak éltem meg. Lehet, hogy még érnem kell és okosodnom, vagy egy másik életszakaszban újra nekiülnöm a könyvnek, mert valahogy most mégsem sikerült a nagy egymásra találás.

„A valódi, lelkiismeretes szeretetet mindig névtelenül, vagy legalább is nem hangosan kinyilatkoztatva kell művelni, mivel az ember csak így nem kér cserébe semmit, márpedig a kérés és a kérés tárgyának elnyerése a szeretet antitézise.”

A könyvet köszönöm a Geopen Kiadónak!

A facebookon itt találsz meg: https://www.facebook.com/anariamatthewsblog nyomj egy lájkot, ha szereted a blogot, vagy szeretnél még kényelmesebben értesülni az új bejegyzéseimről! :)

Terjedelem: 296 oldal

Kiadó: Geopen

Eredeti cím:The Infinities

Fordító: Pordán Ferenc

ISBN:9789639973381

Kiadás éve:2012