"Tizenkettő bé, az agyamra mentek!": A szent Johanna Gimi 7. - Útvesztő

Fülszöveg

Szeptember 1-jén Reniék immár irigyelt végzősökként lépnek be a suli épületébe, de vajon tényleg irigylésre méltó a helyzetük? Egy biztos: a legzsúfoltabb, legeseménydúsabb évnek néznek elébe, amelynek már az első fele is tele lesz óriási élményekkel (szalagavató, nagy végzős bulizások, utolsó közös szilveszter), ugyanakkor komoly buktatókkal (érettségi tárgyak kiválasztása, a felkészülés megkezdése és a nagy kérdés: a továbbtanulás).

Ám a 12/b., mint tudjuk, nem átlagos társaság: ők mindent megtesznek azért, hogy az utolsó évük valóban felejthetetlenné váljon, nemcsak önmaguk, de a Szent Johanna gimi összes tanára és diákja számára is…

Gondolatok a könyvről

Az a szerencsém, hogy eléggé lefoglalt a két intenzív nyári nyelvtanfolyam, így nem sok időm volt unatkozni, vagy éppen lerágni a körmöm, hogy mikor lesz már következő szjg kötet. Végül aztán a facebook-on csak utolért a beharangozó, vártuk a borítót, aztán a fülszöveget, aztán a részletet. Bevallom engem a részlet egyáltalán nem győzött meg, kicsit elkámpicsorodtam, mert sikerült az illetékeseknek a legsemmitmondóbb, legunalmasabb két oldalt közölni, és féltem, hogy csalódni fogok. Szerencsére nem így történt.

Olyannyira sikerült beszippantania a regénynek, hogy teljesen úgy érzem magam, mint Reni, vagyis, hogy most éppen ez a kedvenc könyvem, mert csak most fejeztem be. Hajnalig fent voltam, mert képtelen voltam elaludni anélkül, hogy tudnám, hogyan végződik. Utána meg azért volt nyűgös az elalvás, ahogy végződött.

Megkezdődött az utolsó tanév a Szent Johannában. Zsolti most már egészen biztosan nem téved, hiszen tényleg végzős lett a kis csapat. S bár a 12. b. osztály fő profilja mindig is a komolytalankodás és a lazaság volt, most mégis komoly dolgokkal kell szembenézniük. Többek között el kell dönteniük, hogy milyen irányba szeretnék tovább terelni az életüket, ami bizony kemény dió. Honnan tudhatná egy 17 éves, aki már nem gyerek, de még nem is felnőtt, hogy mit szeretne az élettől? Mivé váljon? Legyen tűzoltó, vagy katona, netán vadakat terelő juhász? : ) Ráadásul, ha sikerül végre megszülni a döntést, akkor nagyon keményen kell dolgozni azért, hogy minden összejöjjön, miközben ezermillió akadállyal és kisebb-nagyobb bosszúságokkal kell szembenézni.

Ez bizony még ezt a híresen hírhedt bandát is megviseli. Kinga szokás szerint száz százalékig biztos abban, amit csinál, mindenre kész terve van, és fel nem foghatja, mit bénáznak a többiek. Például Reni, aki már megint kiakasztja saját magát, ezen kattog, miközben végig az orra előtt van a lényeg.

– Nagyon tévedsz, hogy ha azt hiszed, csak mert Zsolti a barátom, nem sorolom a hülyék közé. Köztudott, hogy ő a „főhülye”. Ennek semmi köze a kapcsolatunkhoz. Ez tény.

Azt kell, hogy mondjam, most tényleg érzékelhető karakterfejlődés történt a regényben. Igaz, hogy Reni most is görcsöl mindenfélén, de nem annyit, mint korábban, sokkal lazább, kiegyensúlyozottabb és boldogabb, mint régebben. Nyilván ehhez Corteznek is sok köze van, aki maga a kiegyensúlyozottság mintaképe. Szerintem érzékelhető az egy év előny, amivel bír, mert minden témához sokkal érettebben közelít. Bár minden kamaszlánynak ilyen első szerelem és barát jutna, mint Cortez, mert mellette tényleg csak fejlődni lehet. Végre az ő titokzatos érzelmi világát is jobban megismerhetjük és megkapjuk a választ arra is, vajon Mr. Népszerű mióta táplál gyengéd érzelmeket Miss Könyvmoly iránt. Tisztára bezsongtam ezektől az apró utalásoktól, lépten-nyomon megmosolyogtattak. Az évekig tartó huzavona után Reni és Cortez egyensúlyra leltek egymásban, és igazán kedvemre való volt, hogy egy-egy jelenetben beleláthattunk a kapcsolatuk igazi mélységeibe.

Aztán ott van még ugye Ricsi és Virág, akiktől megszoktuk, hogy oké együtt vannak, oké bolondosak, de most, mintha hozzájuk is közelebb kerülnénk. Ricsi amellett, hogy mindenkit szétütne, ebben a kötetben kinyilatkoztatja, hogy pontosan miért is szereti Virágot. Természetesen mindezt a saját kis gyagyóca stílusában teszi, de lehet olvadozni, somolyogni, sóhajtozni.

Pedzegették, pedzegették, hogy egy páros szakítani fog, és ez valóban így is van, de nem olyan drámai ám a helyzet, kis gondolkodás után könnyűszerrel kitalálható. Ugyanakkor, hogy ne unatkozzunk, ha jól kinyitjuk a figyelő radarjainkat, akkor a szemünk előtt, csendben settenkedve, titokban lopakodva kibontakozik egy új szerelem. Akarom mondani kettő. Jól kell ám figyelni, mert rettentő alattomos és egyszer csak ott van, mi meg tátjuk a szánkat, hogy jééééé azta, hűűűűű, tök jóóóó.

A kedvenc momentumaim között mégis a legelőkelőbb helyet Gábor foglalja el. Gábor végre megszólal, és nem tőmondatokban beszél, hanem kommunikál is másokkal. Nem csak le van írva, hogy Gábor beszél, hanem tééényleg beszél, és kiderül, hogy ő is szuper jó fej, nem véletlenül jár ebbe az osztályba. Régóta reménykedtem benne, hogy majd kezd vele valamit az írónő és lám kezdett, de még milyen jó kezdeményezés ez.

Szerintem Laura nagyon jól megragadta a végzős év velejét, amikor az embert hirtelen temérdek dolog kezdi el egyszerre nyomasztani. Nap, mint nap a diák szemére hányják a kötelességeit, unalomig ismétlik az érettségi közeledtét és sokszor a tanárok elfelejtik motiválni a gyerekeket. Bennem is rengeteg emléket előhívott ez a történet, szinte újra 17 évesnek éreztem magam, mintha az egész világ súlya az én vállaimon nyugodna.

Az osztály még közelebb kerül egymáshoz ebben a kötetben, negyedik év vége felé közeledve egy nagycsaládot alkotnak, amiben mindenki elfér, még egy-két külsőst is befogadnak, ami nagy szó a kezdetekhez képest. A sok stresszelnivaló, valamint az egyre valóságosabbá váló elszakadás rémképe mellett, ebben a kötetben volt eddig a legtöbb vicces helyzetkomikum, poén, nevetséges szituáció. Szinte minden ötödik oldalon hangosan felnevettem valamiért. Persze szokás szerint Zsolti viszi a prímet, megtalálta a saját hangját és csak úgy sziporkázik és ontja a viccesebbnél viccesebb poénokat. Ha másért nem is, de a Zsolti kontra Máday párharcért már érdemes végigolvasni a kötetet.

– Mi van Kingával? Tiszta idegbeteg – szólt oda Ricsi, akinek Kinga arrébb rúgta a gitártartó állványát.

– Berágott rám, mert nem tudtam, hogy mindig állatorvosnak készült.

– Mi? – röhögött fel Zsolti – Mit akar meggyógyítani, lótetűt? Muhahaha.

Lehet, hogy sokan úgy találják majd, hogy na, megint nem történik semmi eget rengető, de szerintem igenis mozgalmasabb kötet ez az előzőnél. Bár a legtöbb csavar kiszámítható és a gyakorlott olvasók és összeesküvés-elmélet kiagyalók hamar kitalálják, de mégis elszórakoztat bennünket az események alakulása. Még az olyan dolgok felett is sikerült elsiklanom, hogy Cortezre még mindig nem sikerült más jelzőt kitalálni, mint hogy a homlokába hulló fekete hajtincs alól kikandikáló szemei mennyire kékek. Netán, hogy még mindig tudtunkra van adva, mikor mit eszik Reni és Virág.

Nagyon erős a regény hangulati töltete, ez a rész megint húz magával minket, ha lehet még mélyebb, nosztalgikusabb érzéseket ébreszt bennünk, mint eddig bármikor. Hiszen mindenki a szívünkhöz nőtt, mi is tizenkettő b-sek lettünk újra, menekülünk Máday elől, nyögünk az órákon, nincs kedvünk tételt kidolgozni, folyton próbáljuk a keringőt, mind a két bal lábunkkal, na és persze szerelmesek vagyunk ezerrel és nem akarunk elválni egymástól.

Én sem akartam elválni a regénytől, mégis hamar véget ért, na, de milyen véget??? Hogy is lehet ezzel várni fél évet? Ide nekem az oroszlánt, vagyis a nyolcadik kötetet, de azonnal! Valóra válnak-e a reményeink? Ezt csak a következő és egyben a legutolsó kötetből fogjuk megtudni, amikor a 12 b-nek utoljára csengetnek. Ajj már….

A facebookon itt találsz meg: https://www.facebook.com/anariamatthewsblog nyomj egy lájkot, ha szereted a blogot, vagy szeretnél még kényelmesebben értesülni az új bejegyzéseimről! :)

Kiadó: Ciceró

Kiadás: 2012

Oldalszám: 544

Nyelv: magyar

ISBN:9789635397907