Hol maradjak, ha egyszer eltűntél?

Füleld le, miről szól:

Képzeld el, hogy mindened megvan, amiről csak egy lány álmodhat. A szüleid jó fejek, mindig megértenek és melletted állnak. Az öcséd a legédesebb kiskölyök a világon. A város legígéretesebb rockbandájának frontemberével jársz, aki nem elég, hogy eredeti és különleges, de imád is téged. A zenei tehetséged szélesre tárta előtted a világ kapuit.

Képzeld el, hogy aznap, mikor leesik az első hó, mindezt elveszítheted.

Amikor életedben először kell komoly döntést hoznod, nem áll melletted senki, akitől segítséget remélhetnél. Élet és halál között kell választanod. Az életed soha nem lehet olyan, mint amilyennek ismerted. A halálról semmit sem tudsz.

Te mit tennél? Harcolnál vagy feladnád? Mennél vagy maradnál?

Füleld le, miről szól:

HÁROM ÉV MÚLVA

Képzeld el, hogy azt az életed éled, amiről álmodtál. A világ egyik leghíresebb rockzenésze vagy, az újságok címlapon hozzák a képedet, és a lábad előtt hever a világ. Az első lemezed olyan sikeres lett, hogy soha nem lesznek már anyagi gondjaid. A barátnőd nem elég, hogy tehetséges és felkapott filmproducer, de jobban megért téged, mint bárki a világon.

Képzeld el, hogy mindennek ellenére mégsem lehetsz boldog, mert három évvel ezelőtt olyasmi történt, amitől valami meghalt benned.

Amikor egyetlen éjszakán találkozik a múlt és a jövő, esélyt kapsz, hogy mindent helyrehozz, ami félresiklott, már csak az marad kérdés, hogy tudsz-e élni vele.

De létezik egyáltalán újrakezdés? És milyen árat kell fizetni érte?

Gondolatok a könyvekről

Úgy véltem, jobb, ha egyetlen írásban összegzem a két regényt, mert gyors egymásutánban olvastam őket, és az én fejemben valahogy elválaszthatatlanok: egy Mia-könyv és egy Adam-könyv. Összetartoznak csakúgy, mint a szereplőik.

Az első kötet (Ha maradnék) Mia hangján szól hozzánk, s egy barátságos, családi reggelire invitál bennünket. Apa, anya, egy mozgékony, pirospozsgás nyolcéves fiúcska, valamint egy komoly nagylány mókázik az étkezőasztalnál. Beszélgetnek. Nevetnek. Olyan boldogságos, meleg, pihe-puha atmoszférát árasztanak magukból. hogy az asztal körül vágni lehetne a szeretetet. Kedvem lett volna lekapni a polcról egy ütött-kopott pöttyös bögrét és velük kávézni, együtt élvezni a hószünetet. Első pillantásra megszerettem őket.

„Néha magad hozod meg a döntéseidet, néha pedig egyszer csak megtörténnek veled.”

S aztán volt-nincs, egy kósza pillanat, és már nincsenek. Ennyi az élet, egy röpke fuvallat, egy eltévedt másodperc, lóhalálában ugrik egy nagyot és kirántja a lábad alól a talajt. Sohasem tudhatod, hogy melyik nap az utolsó.

Mielőtt meghalunk, esetleg ha halálos veszélybe keveredünk, elvileg lepereg előttünk az életünk. Gyors villanóképeken keresztül egyszerre vagyunk csecsemők és nagyon öregek. Gayle Forman sajátos módon használta fel ezt a motívumot. Mia élet és halál között lebeg, kómában van, és nem tudni megéri-e a következő reggelt. Furcsa módon, a lelke, a személyiségének egy vetülete kiszakad a testéből és mindent lát és hall, ami körülötte történik.

"Kelj fel és élj"

Beszorult ebbe a köztes világba, s mindeközben temérdek ideje van rá, hogy végigvegye életének jelentős pillanatait, visszagondoljon a családjára, a mindennapok örömeire, arra, hogy ki is volt ő egészen eddig a végzetes pillanatig, amikor mindent elveszített. Mia Hall régi formája ott és akkor már nem létezett többé.

A cselekményvezetés nem lineáris, egymást váltják a kórházi jelenetek, illetve a múltba történő visszaemlékezések. Ezeken az életképeken keresztül ismerjük meg a szereplőket, az apró mozzanatokat, eseményeket, amik azzá tették őket, akik. Olvasóként így szembesülünk vele, hogy mi mindent veszített el Mia, és valahogy sokkal megrázóbb az egész, tudván, hogy már nem léteznek ezek az emberek. Soha többé nem fognak így mosolyogni, együtt viccelődni, a kis konyha végleg elcsendesedett.

A legtöbb szereplőt ezekből a visszatekintésekből ismerjük meg: Adam, Kim, nagypapi, nagymami, Teddy, apa, anya, Willow, Henry. Néhányuk csak egy szemvillanásra tűnik fel, esetleg apró pillanatokra, mégis annyi élet és egyediség van bennük, pusztán azért, mert Mia szeretettel gondol rájuk. A szereplők jellemébe valahogy beleszövődött, beleitta magát Mia szeretete, és ez tette őket igazán elevenné és kézzelfoghatóvá a számomra.

„Hiszen erről szól az egész, nem igaz? Hogy miként birkózunk meg a veszteségekkel. Mert a szeretet nem tud meghalni, nem tűnik el, nem halványul el. Addig nem, amíg fontos számodra.”

Minden jelenet, minden történés különösen finom nyelvezettel tárul elénk, mégis lendületesen, mintha egy cselló vonója mentén röppennének fel a szavak az éterbe. Még a sokkoló fordulatok is olyan sztoikus belenyugvással érkeznek meg hozzánk, mint amikor az ember nem tud reagálni, nem tud érezni, csak egy szemtanú, aki blazírt arccal szemléli, mi történik körülötte. Ettől még inkább a lelkünkig hatol minden, mert Mia nem sír, nem sikoltozik, hanem komoly, akár csak a zene, aminek elkötelezte magát.

„Most először értem meg, hogy meghalni könnyű. Élni nehéz.”

A regény vége felé erőteljes crescendoba [1]csapnak át Mia gondolatai, dilemmája és ezzel együtt a miénk is. Felmerül a kérdés, vajon mi a jó döntés? Minden esetben van-e jó döntés? Élni egy kráternyi szakadékkal a szívünkben, vagy továbblépni a másik oldalra? Van-e minden esetben értelme az életünknek, jelen esetben az életbenmaradásnak? Való igaz: meghalni könnyű, élni nehéz. A záróakkord azonban csak a regény végén hangzik fel, csak akkor tudjuk meg lezárult-e minden, vagy új nyitány kezdődik.

---

[1] zenében: hangerőben növekvő erővel, fokozatosan erősítve adandó elő.

Aki még nem olvasta a második kötetet, továbbolvasás csak saját felelősségre javasolt, mivel a bejegyzés ezen része Spoiler nélkül is spoileres!

Forrás

Azon gondolkodtam, vajon hogyan is lehet folytatni a történetet, onnét, ahonnan lezárult? Hiszen a legnehezebb rész még csak most következik, és erre semmilyen gyakorlás, finomhangolás nem készíti fel az embert.

Eltelt három év, a tragédia feletti döbbenet és kíváncsiság belénk fagy. Nem tudjuk pontosan mi is történt az után a végzetes nap után, vajon hogyan birkóztak meg az itt maradottak a veszteségeikkel? Őrjítő lassúsággal emelkedik fel a függöny és bontakozik ki előttünk a jelen valósága.

Egyszer csak Adam fejében találtam magamat, s ahogy olvastam és olvastam tovább rá kellett döbbennem, hogy az írónőtől zseniális húzás volt megváltoztatni a narrátor szerepét. A történet folytatásában az ő fájdalmán keresztül szembesülünk azzal, hogy micsoda utóhatása van egy ilyen tragédiának. Olyan, mint amikor ledobnak egy bombát valahova az utca közepére, és nem csak a környező épületek rongálódnak meg, hanem a remegés, a rezgések messzire eljutnak, a kétségbeesés, a szerteszét szálló törmelékek száz és száz embert megsebezhet, s nem csak azokat, akiket közvetlen telibe talált a detonáció.

Forrás

Mia családjának tragédiája szétbombázta az egész környezetét, de legfőképpen Adamet. A cselekményvezetés ismételten nem linerális, ide-oda szökkenünk a múlt és a jelen között, fokról-fokra haladva tudjuk meg, mi is történik, amikor számodra vége a világnak. Mindez felerősíti az érzést, a tényt, hogy a régi Mia valóban eltűnt, nincs többé, és Isten tudja visszatér-e valaha, létezik-e egy új Mia, vagy csak földi porhüvelye vegetál tovább az új kilátástalan életében.

Szomorú érzés így látni a korábban olyan jó kedélyű, energikus Adamet, mintha ezer évet öregedett volna. Ahogy a szálak és az utak összefutnak a történetben, s végre megtörténik a nagy találkozás, a kontraszt még megdöbbentőbbé teszi Adam leépülését. Olyan, mintha Adam lenne az összes szomatikus tünet, amit Miának kellene érezni, amivel neki kellene megküzdenie, de mégis Adam hordozza, cipeli őket, mintha tudattalanul átvállalta volna ezeket a terheket, hogy Miának ennyivel is könnyebb legyen.

„Mindennél jobban szeretném, nem megragadni, vagy megcsókolni, vagy ordítani vele, hanem egyszerűen megérinteni az előadástól kipirult arcát. Át akarom lépni a távolságot, ami elválaszt bennünket, és amit most centikben lehet mérni – nem mérföldekben, nem kontinensekben, nem években – , és egyetlen kérges ujjamat az arcához vinni. Meg akarom érinteni, hogy biztos lehessek benne, ez most valóban ő, nem pedig egyike azoknak a rémálmoknak, amik akkoriban gyötörtek, miután elutazott. Olyankor éppen ilyen világosan láttam őt: már készültem, hogy megcsókoljam vagy hogy magamhoz vonjam, és utána felébredtem úgy, hogy Mia már megint kicsusszant a kezem közül.”

A kézremegés, álmatlanság, depresszió, pánikrohamok, paranoia, a totális otthontalanság és világba vetettség érzése, mind-mind Adamet sújtja, miközben Mia teljesen normálisnak, már-már boldognak tűnik. Mintha bizarr módon szerepet cseréltek volna ők ketten, és Adam lenne az, akin keresztül az összes feszültség elvezetődik. Bezáródik, mint a kagylóhéj, és a saját életének foglyává válik. Olyanok ők ketten, mint két eltévelyedett kagylóhéj, vagy puzzle darabka, melyek csak összerakva tesznek ki egy egészet, s a másik hordozza mindazt, ami az egyikükből hiányzik.

"A magunk módján mindkettőnk élete értelme a zene volt. És hogy nem teljesen értettük meg a másik felfogását, nem számított, mert legalább a magunké világos volt.”

Körülbelül 2-3 napot ölel fel a regény, de ennél sokkal többet mond, mutat és éreztet. A világ vagy háromszor megfordul velünk, miközben a kirakós darabjai szépen megtalálják a helyüket. Talán mégis van olyan, hogy a világ rendje helyrekattan, talán mégis van feloldozás.

Kiemelném a fordító Rudolf Anna munkáját, mert igazán finoman megmunkált szövegezéssel tolmácsolta nekünk Adam és Mia történetét. A második kötetben, minden második fejezet elején van egy dalszöveg részlet, és Gáti István igazán bravúrosan ültette át őket magyarra. Dallamosak, és nem veszik el a mondanivaló, amit Adam ki akart fejezni velük. 

A végére valahogy teljesen belém ivódott az utolsó dalrészlet:

"Gyűlölj, hé!

Ne legyek többé!

Nyomoríts péppé!

Alakíts széppé!

Teremts egésszé!

Hát nem, hát nem,

hát nem megérné?"

Sok minden történhet velünk az életben, s ha szerencsénk van, akkor igazán rossz dolgokkal tényleg csak a könyvek lapjain találkozunk, de ha mégsem így volna, azért annyi minden jó történik velünk, kis apróságok, amik aztán összeállnak szép egésszé, s ha minden összezuhan, maradni ezekért akkor is megérné.

Ez a szám pedig lehetne akár Adam és Mia közös dala is:

A facebookon itt találsz meg: https://www.facebook.com/anariamatthewsblog nyomj egy lájkot, ha szereted a blogot, vagy szeretnél még kényelmesebben értesülni az új bejegyzéseimről! :)

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió

Kiadás éve: 2011; 2012

Oldalszám: 264 és 272

Fordította: Rudolf Anna

Nyelv: magyar

ISBN 9789635397501

ISBN 9789635397716