Shakespeare Sunday #5

Egy kicsit eltűntem az éterben. Immáron két hete volt utoljára Shakespeare Sunday. El voltam havazva, mert konferenciára készültem, így elmaradt a múlt heti Shakespeare szösszenet. Így most kettőt is kiválasztottam, hogy pótoljam a lemaradást.
Egyébként meglepődtem, hogy milyen sokan rákattognak ezekre a bejegyzésekre. Ha van kedved, mondd el nekem, Te miért szereted a Shakespeare Sunday-t Kedves Olvasó! Módosítottam a beállításokon, most már szabadon lehet kommentárokat hozzáfűzni minden bejegyzéshez. Akinek kedve szottyan, ragadjon klaviatúrát és írjon ;) No de, íme a mai gyöngyszemek:

47. szonett

Frigy köti a szememet-szívemet,

S most egymást segítik hűségesen;

Ha éhes szemem arcodért eped,

Vagy sóhajoktól fuldoklik szivem,

Képeddel a szem festett lakomát

Ad a szívnek, kit vendégségbe hív;

S máskor társának a másik barát

Küldi szerelmes gondolatait:

Így vágyam vagy képmásod idevon,

Légy messze bár, mindig itt a helyed;

Nem juthatsz túl gondolataimon,

S én velük vagyok, ők meg teveled;

     S ha alszanak, fölkölti arcod éke

     Szivemet szívem s szemem örömére.

Hát nem csodálatos? A szerelmes ember epekedésének tökéletes kifejezése ez a szonett. Nem is tudok nagyon kiemelni részeket, mert minden sora gyönyörű, de azért mégis megpróbálkozom:

„S ha alszanak, fölkölti arcod éke

Szivemet szívem s szemem örömére.”

Nem azt mondja, hogy, ha a szerelmére gondol, akkor minden happy, holott ez a lényeg, hanem eme gondolatot díszbe öltözteti. Ezért (is) szeretem én Shakespearet annyira.

61. szonett

Te akarod, hogy képed nyitva tartsa

A fáradt éjszakán nehéz szemem?

Te kívánod, hogy szenderem rabolva,

Gúnyos árnyaid játszanak velem?

Szellemed küldöd messziről utánam,

Hogy tetteimet fürkészd és elég

Züllést és szégyent találj a barátban,

Féltékenységed célját s jogcímét?

Ó, nem; szeretsz, de annyira nem; álom

Csak a saját szívem miatt kerül;

Saját hű szívem zaklat: érte játszom

Virrasztót, őt téve meg őrödül.

    Álmom én itt, te máshol veszted el,

    Tőlem messze, másokhoz túl közel.

És akkor egy kis letargia a szárnyalás után, hiszen ez is hozzátartozik a nagy érzelmekhez. A költő lamentál, nem képes éjjel aludni, elmarad tőle az álom, olyan gondolatok kínozzák, hogy ő jobban szereti szerelmét, mint amaz őt, s tulajdonképpen a saját vívódása, szívfájdalma miatt nem bír aludni, kínozza a kedvese hiánya, akiről úgy érzi, hogy ebben a pillanatban mindenki máshoz sokkal közelebb áll, mint őhozzá.

Szemezgessetek, kommenteljetek, sóhajtozzatok, miegymás. Shakespeare legyen veletek!