FülszövegNégy anya, négy lány, négy család története bontakozik ki a különlegesen megírt könyv lapjain. 1949-ben négy kínai emigráns fiatalasszony találkozgat San Franciscóban, hogy dim sumot egyen, madzsongot játsszon, de főleg azért, hogy meséléssel szórakoztassák egymást.
Kibeszéletlen bánat és remény hívta életre a Mennyei Örömök Klubját, ahogy társaságukat nevezik, de ami összetartja, az a fennmaradás és a felemelkedés hihetetlenül erős vágya. Negyven év múlva lányaik folytatják a történetet, ki-ki a magáét.
Amy Tan a rá jellemző érzékenységgel bogozgatja az anyák és lányok bonyolult, néha sérelmekkel teli, máskor gyengéd, szerető kapcsolatának szálait. Titkok tárulnak fel, míg mások kagylóhéja feltörhetetlenül bezárul, és a szálak végérvényesen összekuszálódnak, mert anyák és lányok elszakíthatatlanul összetartoznak matriarchális gyökerű életük misztériumában.
Kapcsolatom
a könyvvel
Hol
is kezdjem. A kapcsolatom a könyvvel olyan szövevényes, mint a történet, amit
elmesél. Minden a Mamma Luciával kezdődött, azon a húsvét hétfő délután, amikor
ráugorván az akció-hegyekre, megrendeltem a számomra teljesen ismeretlen
könyvet, egy számomra addig ismeretlen kiadó honlapjáról. Személyesen mentem
érte, hogy furfangos módon elkerüljem a postaköltséget.
Óriási
üvegpalota zegzugos folyosóinak egyik hátsó szobájában magamhoz vehettem. Olyan
kedvesen fogadtak, mintha mindennap odajárnék. Mire észbe kaptam, már a
blogomat is megemlítettem, azt is, hogy menthetetlen könyvmoly vagyok. Kaptam
egy névjegyet: küldjem el majd, ha kész a vélemény, kíváncsiak rá. Elküldtem,
gondolván, már biztosan nem emlékeznek rám. Tévedtem.
Szeretnék-e
még írni? Most megjelennek új könyvek a könyvhétre, írhatnék valamelyikről. Itt
van ez az Amy Tan, piros borítós: A gyógyító lánya. Akkor már Amy Tan kísértett
engem, tervezgettem, hogy olvasok tőle, mert kíváncsi voltam. Bemelegítésként
elhozhattam ezt a gyöngyszemet tőle, hogy eldönthessem akarok-e írni majd a
legújabb művéről is. Akarok.
Gondolatok
a könyvről
Hozzám
került hát a könyv, mint valami gyermek, akiről egészen addig nem tudod, hogy
akartad őt, amíg a karodban nem tartod. Zöldfülű vagyok én még ebben. Amikor
elkezdtem a blogot, nem is tudtam arról, hogy létezik ilyen, s még az után sem
álmodtam arról, hogy egyszer enyém lehet egy könyv, és nem kell fizetnem érte.
Vagyis, szavakkal fizetek érte, mondatokkal, érzésekkel, véleménnyel. Szavakat
szavakért. Ajándékot kaptam, úgy, hogy csak halkan kértem, magamban gondoltam
rá, hogy talán egyszer… Tekintve a könyv hangulatát, s a kultúrát, amit
bemutat, már nem is csodálkozom, hogy pont ez a regény lett az én ajándékom.
Illik a történethez, amit elmesél.
A
fülszöveg megtévesztő lehet. Ez nem egy olyan történet, ahol egy kupac nő
összeül minden héten, mint például a csokoládéimádók klubjában, és lassan
felsejlik előttünk az életük. Valóban ez az alapja négy nő barátságának, de a
történet, s benne a kapcsolati háló sokkal szövevényesebb, s a fontossági
sorrend, és vele együtt az alapok is folyton változnak.
Már a
történet szerkezetében is megmutatkozik a keleti látásmód. Nem lineáris
ok-okozati kapcsolatokra épül. Azt sem mondhatnám, hogy visszafelé halad,
esetleg, hogy sablonos trükkös ugrások lennének benne. Inkább, mintha a
széliránnyal változna a történet, a négy égtáj szerint, mégis van benne rendszer,
ritmus, amire rátalálhatunk olvasás közben. Egyszerre kezdődik a végéről és az
elejéről, aztán a közepén találjuk magunkat, míg végül már nem is érdekel merre
haladunk, mindaddig, amíg Amy mesél, csak abba ne hagyja – gondoljuk.
Az
európai ember számára az ázsiaiak olyan egyformának tűnnek, mint két tojás.
Képtelenek vagyunk elkülöníteni a kínaiakat a japánoktól, a vietnámiakat, a
koreaiaktól és így tovább. Olvasás közben úgy éreztem én is ebbe a hibába
estem. Fogtam egy papírt és jegyzetelni kezdtem ki kihez tartozik, milyen
fordulatokat élt meg, hogy összerakjam magamban, s meglássam az egyediségüket.
Erőfeszítést tettem, s egy idő után már nem volt szükségem a papírra, egyedivé
és megismételhetetlenné váltak előttem. Az anyák: Suyuan, Lindo, An-mei,
Ying-Ying. A lányok: Jing-mei, Waverly, Rose, Lena.
Mindegyik
életút megért volna egy külön regényt. A történet szövevényes, a könyv fő szakaszokra
tagolódik, ezek a szakaszok pedig személyek szerinti alfejezetekre. Az egyik
szakaszban az anyákról olvashatunk, a másikban a lányokról, aztán ismét az
anyákról és így tovább, mintha egy bonyolult mintázatú színes szőnyeget
szőnénk, ahol kezdetben minden szál más irányba tart, s végül összeérnek,
csodálatos, színes mintázatokat képezve, s a mintázatokból megformálódik a kész
szövet: elkészül a szőnyeg.
Minden
egyes fejezet egy gyöngyszem, vagy egy különleges csokoládéfalatka a dobozból.
Történetdarabkák, melyek bár ne érnének olyan hamar véget, bár folytatódnának
még tovább és tovább, de a fejezet vége könyörtelenül közelít felénk.
Az
anyák élete visszanyúlik egészen Kínáig. Képzeletben ismeretlen, sosem látott
keleti tájakon bolyongunk, érezzük a bőrünkön a nap melegét, orrunkba kúszik a
sok finom, sosem kóstolt kínai finomság illata, fülünkbe cseng a családtagok
zizegése, s titkos erők jelenlétét érezzük a levegőben. Még akkor is keleten időzünk,
amikor a helyszín már Amerika, a szereplők pedig egy másik generáció tagjai,
akik oda születtek. Lehetetlenség levetkőzni ezt az érzést, a lelkünk ott
ragadt keleten. S mégis megérezzük, hogy ez a generáció másmilyen, a lányok
Amerikába születtek, de valahogy, kevésbé amerikaiak, mint az amerikaiak, és
kevésbé kínaiak, mint a kínaiak.
„Elmondom, hogyan szerettem meg az anyámat.
És láttam meg benne a valódi természetemet. Ami a bőröm alatt volt. A
csontjaimba rejtve.”
A
regény élethű képet fest arról, milyen érzés lehet létezni, egy idegen
országban, még akkor is, ha a mi kultúránk benépesít ott egy várost, egy
városrészt, vagy egy lakótelepet. Vajon megmaradunk-e önmagunknak távol az
igazi otthonunktól? A bennünk élő kultúra megőrizhető-e, vagy önkéntelenül is
változik a környezet hatására? Továbbadhatjuk-e a gyermekeinknek a bennünk élő
másik világot, az ő gyökereik a mi gyökereink lesznek-e, vagy egész más irányba
burjánzanak el?
Engem
teljesen elvarázsolt a kínai kultúra. Európaiként úgy éreztem olvasás közben,
mintha a miénk, ez a nyugati társadalom borzalmasan sekélyes, felszínes és
kétszínű lenne hozzájuk képest. Mintha a mi kultúránk csupán újszülött,
tudatlan, tapasztalatlan csecsemő lenne, s az intelligenciám nem érhet fel
ezekhez a tisztességben megöregedett, bölcs kínai asszonyokhoz, hiába van
mindenféle papírom és diplomám.
„A test fájdalma semmi. A fájdalmat el kell
feledni. Mert néha ez az egyetlen módja annak, hogy emlékezz arra, amit a
csontjaid rejtenek. Le kell hántanod a bőrödet, anyád bőrét és az ő anyjáét.
Amíg már semmi sem marad. Se sebhely, se bőr, se test.”
A sok
hidelem, babona és legenda, az, hogy ők másképp számítják az időt, mint mi, a
nevek hatalma, melyek híven tükrözik a személyek jellemét, s az elemekre támaszkodó
személyiségtipológia mind-mind egyedi vonások egy képzeletbeli palettán,
számunkra megfoghatatlanná és misztikussá teszik mindazt, ami nekik olyannyira természetes.
Csodáltam,
hogy ezek az anyák milyen alázattal, bátorsággal és mennyi erővel néztek szembe
az élet kihívásaival, a sok szenvedéssel, sorscsapással, ami érte őket, s általa
többek lettek, mint annak előtte. De leginkább azt a végtelen bölcsességet és
nyugalmat csodáltam, ami belőlük árad, hogy sohasem szégyellték kik ők és
honnan jöttek. Nem érdekelte őket mások véleménye, hogy megy-e a piros színhez
a rózsaszín, ciki, vagy nem ciki megtenni valamit, vagy sem.
„Nem arról volt szó, hogy nem volt szívünk és szemünk a
fájdalomra. Mindnyájan féltünk, mindnyájunknak megvolt a maga nyomora. De csak
a kétségbeesésünket fokozta, ha visszakívántuk, ami elveszett. Vagy
meghosszabbítottuk a már amúgy is elviselhetetlent.”
Nem
tudom, milyen varázsereje lehet az angol változatnak, de külön meg kell dicsérnem
a fordítót, mert a könyvben meghúzódó bölcsességek magyarul sem veszítették el
az erejüket. Az időnként felbukkanó kínai kifejezések rendkívül jó
hangulatfestőnek bizonyultak, és az anyák akcentusa, tört angolsága (jelen
esetben magyarsága) még hitelesebbé tette számomra a karaktereket és az egész
történetet.
Valahol
negatív kritikát olvastam a borítóról. Nem értek egyet. Pontosan olyan különc
és furcsa, mint amilyenek a kínaiak néha. Fityiszt mutatnak nekünk: ezt nektek
hát miért nem értitek, hogy ez milyen jelentős, milyen értékes? Pontosan
kifejezi azt is, hogy hiába vagyunk fizikailag San Fransisco-ban, lélekben
akkor is Kínában keringünk.
Csapongok.
Zizegnek bennem a gondolatok és az érzések. Írok rendületlenül, csak úgy
feketéllenek a betűk a monitoron, s közben mégis úgy érzem nem tudtam kifejezni
mennyire jó ez a regény, mennyire varázslatos, mennyire igazi és valós, mennyi
mindent adott nekem, mennyi mindent tanulhatunk belőle. Európai arcom van.
Európai agyam, lelkem és szívem. Hát min csodálkozom akkor? Hallom a fülemben
az anyákat: neked még nőnöd kell ehhez
mei-mei. Akkor tudsz kifejezni sok jó gondolat, törekedni legjobb minőség, s
érti meg nyugati ember, amit mi mesélni nekik. Addig, míg én növök, Amy kérlek,
mesélj nekünk továbbra is.
A könyvet köszönöm a Geopen Kiadónak!
Kiadó: Geopen Kiadó
Kiadás éve: 2006
Oldalszám:364
Nyelv: magyar
Eredeti cím: The Joy
Luck Club
Fordító: Arató Katalin
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése