Fülszöveg
Mindig esténként tűntek elő, néha csapatosan, többnyire
azonban egyedül. Hogy pontosan hogyan és mikor érkeztek, arról senki nem bírt
megbízhatót mondani. Volt, aki azt állította, hogy ugyanott laknak, amerre
dolgoznak is, napközben alszanak és megbújnak valamelyik bérkaszárnya zugában,
s csupán napszálltakor merészkednek elő.
Mások akár meg is esküdtek volna rá, hogy a város egy másik fertályából jönnek és szekéren hozzák őket... Most is csak annyit lehetett tudni, hogy megint meghalt közülük az egyik. A székesfőváros utcáin arat a halál: a rendőrség elképzelhetetlen brutalitással meggyilkolt prostituáltak holttesteire bukkan szerte a városban, a Városligettől kezdve az előkelő Ó utcai bordélyon át egész a ferencvárosi munkásnegyedekig. 1910-et írunk: az újabban már villanyfényben úszó Andrássy úton még egymást kerülgetik a konflisok és az automobilok, a legendás kávéházakban pedig Ady Endre és Molnár Ferenc társaságát keresik a szépreményű költők és hírlapírók. Ezzel egy időben pedig különös vendég érkezik Budapestre, hogy néhány hónapi rejtőzködés után egyszerre csak az előkelő szalonok és úri társaságok kedvencévé váljon: Saint-Germain grófja, aki egyenesen Rákóczi fejedelem leszármazottjának mondja magát, és a világtörténelem legkülönbözőbb korszakaiból származó történeteinél csak a szokásai különösebbek. Éjszaka él, akárcsak a város, és még soha, senki nem látta enni.
Mások akár meg is esküdtek volna rá, hogy a város egy másik fertályából jönnek és szekéren hozzák őket... Most is csak annyit lehetett tudni, hogy megint meghalt közülük az egyik. A székesfőváros utcáin arat a halál: a rendőrség elképzelhetetlen brutalitással meggyilkolt prostituáltak holttesteire bukkan szerte a városban, a Városligettől kezdve az előkelő Ó utcai bordélyon át egész a ferencvárosi munkásnegyedekig. 1910-et írunk: az újabban már villanyfényben úszó Andrássy úton még egymást kerülgetik a konflisok és az automobilok, a legendás kávéházakban pedig Ady Endre és Molnár Ferenc társaságát keresik a szépreményű költők és hírlapírók. Ezzel egy időben pedig különös vendég érkezik Budapestre, hogy néhány hónapi rejtőzködés után egyszerre csak az előkelő szalonok és úri társaságok kedvencévé váljon: Saint-Germain grófja, aki egyenesen Rákóczi fejedelem leszármazottjának mondja magát, és a világtörténelem legkülönbözőbb korszakaiból származó történeteinél csak a szokásai különösebbek. Éjszaka él, akárcsak a város, és még soha, senki nem látta enni.
Kapcsolatom a könyvvel
Annak
idején, még a könyv megjelenése előtt böngészgettem könyves oldalakon és
szembejött velem a Vérgróf. Már a borítónak csupán a fényképe is bűvöletbe
ejtett: borvörös (vagy inkább vérvörös?), mintás háttér, mely olyan akár egy
díszes, finom tapéta, a gazdagon kimunkált, aranyozott képkeretben, pedig egy
komoly ábrázatú férfi mereng bele a nagyvilágba. Orcája mellett nyúlós,
tapintásra kissé ragacsos vércsepp csüng. Egyszerre léleksimogató, ugyanakkor
szorongató benyomást kelt mindez, valami rejtélyt, borzongást sejtünk a
háttérben. Ide vele – gondoltam – nyomozzunk hát századelői módon és merüljünk
alá a főváros sötét bugyraiba, rántsuk le együtt a leplet Saint-Germain
grófjáról, és mindenki másról.
Gondolatok a könyvről
A
fülszöveg és a cím egyaránt sejteti, hogy itt bizony nem csupán egy szokványos,
századelői miliőbe ültetett egyszerű krimiről lesz szó, hanem mindezt
megfűszerezi egy kis természetfeletti borzongás: valakinek biza ebben a
történetben is lesz két óriási szemfoga, melyeket nem ínycsiklandozó
malacsültekbe mélyeszt, hanem emberi artériákból lefetyeli velük a vért. Legalább
is ezt súgja nekünk a hetedik érzékünk.
A
kérdés már csak az, vajon itt melyik vámpír-sztereotípiával találjuk szemben
magunkat? A fekete köpenyes, kissé nevetségesen festő, hegyes fülű, kopasz fejű
Drakula-félével, netán a hihetetlenül jóképű és megnyerő csábító ragadozóval,
esetleg a jó útra tért, önmarcangoló jófiúval? Nos, ebből is egy kicsikét,
abból is egy kicsikét, plusz egy kis ez meg az, s már kész is valami átformált,
megújított változata ezeknek.
A
történet lassan, komótosan indul be. Lelki kameránkkal ráközelítünk Budapestre,
alászállunk, s belevetjük magunkat az éjszakába. Több szálon indul a
cselekmény, olyan ez, mint amikor hajfonatot készítünk: úgy bukkannak fel a
regény gerincét képező szereplők és karakterek, mint egy-egy kósza tincs, s az
író keze alatt a történet végére, pompás, remekbeszabott hajfonat készül.
Minden mindennel összefügg, mindenki, mindenkivel kapcsolódik.
Kedveltem
ezt a kényelmes tempót, nem rohanunk sehova, az olvasónak van ideje megismerni
a szereplőket, elhelyezni őket térben, időben, kapcsolati hálóban, s ahogy
haladunk előre, újabb és újabb kirakós elemeket illeszthetünk a helyükre.
„Fázni, dideregni kezdett a város. A legkisebb utcákba is befújt
a Duna fölött lengedező szél, a körúton nagy lendülettel kavarta, dobálta a
zörgő faleveleket, s a nők bokáig eresztett, szűk szoknyáját éppen úgy
megcibálta, mint a férfiak nehéz szagú kabátját.”
A
leíró részek, a környezet bemutatása segít belehelyezkednünk ebbe a miliőbe,
amikor konflisok vágtatnak keresztül kasul a macskaköveken, miközben döcögő,
pöfögő, tülkölő automobilok szlalomoznak a kocsisok és hintók erdejében. A
kávéházakban pedig pezseg a szellemi élet, ott zajlik a világ minden történése,
kapcsolatok köttetnek és szakadnak meg, eszmék nyernek tért maguknak, új
művészek, hangadók emelkednek ki, s régiek süllyednek a homályba.
Arcot,
s egy kis dicsfényt kapnak olyan alakok, akikről eddig csak irodalomórán
tanultunk, vagy épp a verseiket bifláztuk: feltűnik Molnár Ferenc, aki roppant
népszerű, Ady Endre, aki előtt mindenki fejet hajt, színházigazgatók,
hírlapszerkesztők, s a Nyugat, ami ennek a korszaknak az alfája és omegája.
„Rákóczi Lipót mondani akart erre valamit, ám ebben a
pillanatban mintegy varázsütésre, elcsöndesedett a Három Holló, és minden
szempár arra a kissé kócos, bús képű férfira meredt, aki a kávéház belső
zugából támolygott elő, és vizenyős szemével úgy vizslatott mindenkit, mintha a
veséjükbe akarna pillantani.
Szállási Titusz fölemelkedett a székről, közben odasúgta a
grófnak:
– Ez Ady – és, amint elhaladt mellettük, biccentett a
költőnek.
Nem is biccentés volt ez, valósággal fejet hajtott.”
Számomra
a történet egyes összetevői, a karakterek külön kis útjai önmagukban is
érdekesek voltak, izgatta a fantáziám honnan érkeztek, mit csináltak korábban,
mi vezette őket erre az útra, amin haladnak, mi végre jöttek Budapestre, mi az
ő történetük. Nagyjából a könyv feléig ezeken a nyomvonalakon haladunk, és
engem egyáltalán nem zavart, hogy nem rögtön az elején árasztottak el a
természetfeletti történések, hanem csak később, fokozatosan.
A
történet középpontjában a rejtélyes és brutális gyilkosságok állnak, fogalmunk
sincs ki és miért művelhet ilyen szörnyűségeket. Az író ügyesen adagolja a
részleteket, az elején van egy prekoncepciónk és várjuk a darabkákat, amik ezt
megtámogatják. Kezdetben ez így is van, nyeregben érezzük magunkat – ó én már tudom, hogy ki a gyilkos –
aztán ráébredünk, hogy valami még sem stimmel, a jellemfejlődések nem úgy alakulnak,
ahogy várnánk, hiszen mi kedveljük őt is meg őt is, de akkor mégis mi a csuda történt?
Az író az orrunknál fogva vezet, éppen ezért bizonyos apróságoknak nem tulajdonítunk
jelentőséget, egészen addig, amíg végül már kiveri a szemünket a felismerés.
„… az éjszaka átfesti és kiszínezi a nappal olykor
láthatatlan dolgokat, máskor viszont, ami éjjel végtelenségig egyszerűnek és
világosnak tűnik, arról nappal kiderült, hogy bonyolult.”
Saint
German gróf karaktere igazán érdekes volt. Világlátott, tudós, nyugodt,
intelligens ember. Kisugárzásában van valami rémisztő, bénító, megfagyasztja a
hangulatot, ha belép egy terembe, ám mégis mindenki borzasztóan kíváncsi rá,
látni akarják, kezet rázni vele, s az estélyek fénypontja, amikor mégis
megjelenik. Rendkívül bölcs és nyugodt ember, mindez szinte
összeegyeztethetetlennek tűnik mindazzal, ami ő, ám valahogy a két dolog mégis megfér
egymás mellett.
Személyes
kedvencem Szállási Titusz, született Szabó Béla volt. Eleinte botladozó,
szégyellős, magát művészpalántának és jobb sorsra szánt írónak gondoló zöldfülű
pennahuszár, hősszerelmes úriember. Ugyanakkor a gróffal köttetett furcsa
barátságféle kibontakoztatja rejtett tartalékait, egészen megemberesedik a
regény végére.
Pszichodinamikai
szempontból lenne néhány kritikai megjegyzésem. Anélkül, hogy a poént lelőném,
igyekszem árnyaltan fogalmazni. A gyilkossági szál megoldását igazán ötletesnek
tartottam, az idevezető jelek, motívumok, sőt még egy igazán konkrét ám akkor
jelentéktelennek tűnő célzás is a megfelelő helyen volt a megfelelő időben. Ám
ennek a jelenségnek az alátámasztása már döcögött egy kicsit. Nem kaptunk
ugyanis választ a miért-re. Ügyesen ráébredünk a gyilkos kilétére, hogy mi
okozza a történéseket, ám a miért rubrika üresen marad. Sem az
élettörténetéből, sem egyéb járulékos elemekből nem derül ki, miért tette, amit
tett, miért ezt a célcsoportot választotta, és egyáltalán miért lett ő ilyen,
amilyen, pedig ennek a jelenségnek komoly pszichodinamikai háttere van, komoly
élettörténeti traumák játszanak szerepet benne, és ezeknek az életeseményeknek
megfelelően manifesztálódik maga a jelenség. Mivel ez egy trilógia, talán
remélhetünk némi választ a következő kötetekben, de az is lehet, hogy az író
lezártnak tekinti itt ezt a történetet.
Stilisztikailag
rendben volt a regény, a nyelvezet igazodott a kor hangulatához, és még a betűk
is, a könyv szedése, olyan régies, antikolt hatást kelt, mintha valami régi
nyomdagép vetette volna papírra, kicsit egyenetlenebbnek tűnik, mint más
könyveimben a betűk. Számomra ez is a kor atmoszféráját idézte. Egyedül a
furtonfurt szó az, ami talán idegen, kevésbé gyakori csengése miatt állandóan
megütötte a fülemet, és véleményem szerint egy kicsit túl sokszor használta az
író.
Mindent
összevetve kellemes egy hetet töltöttünk egymás társaságában: a vérgróf meg én.
Üdítően hatott rám a századelős hangulat, kedvenc költőim, íróim megelevenedtek
előttem, szinte kedvet kaptam, hogy előkapjak egy-egy verseskötetet és felüssem
valamelyik méltán népszerű versnél, esetleg elugorjak egy kávéházba, s felüssek
egy lepedőnyi méretű hírlapot és úgy tegyek, mintha nagyon is képben lennék a
nagyvilág dolgaival. Esetleg egy gőzölgő habos kávé mellett várnám, hogy
homlokon csókol a múzsa, hogy papírra vethessem magvas gondolataimat.
A
történet szép keretes szerkezetű, nyitó és zárójelenettel, igényes lekerekített
befejezéssel. A kötet akár önmagában is megállhatná a helyét, ám bizonyos
kérdések, jelenségek túlmutatnak a történeten, éppen ezért kíváncsian várom a
második részt, amikor már Erdély kies vidékein barangolhatunk, s ha eléggé
szemfülesek vagyunk, akkor akár még újabb legendás alakokkal is találkozhatunk.
Kiadó: Libri Könyvkiadó
Kiadás éve: 2012
Oldalak száma: 478
ISBN: 9789633100868
Nyelv: magyar
most akkor már teljesen biztos vagyok benne, hogy kell nekem ez a könyv.:)
VálaszTörlésNima: Nekem nagyon tetszett, remélem nem fényeztem jobban annál, mint amilyen, de tényleg üdítő élmény volt. Nem akart nagyobbat mondani, mint ami, nem akar szenzációhajhász lenni vagy meghökkentő, egyszerűen csak jó és én élveztem. Remélem más is így lesz vele :)
VálaszTörlésMár sokat gondolkodtam ezen a könyvön, de aztán olvastam egy nagyon....de nagyon negatív kritikát, ami kissé elvette a kedvem tőle, de amiket most írtál az alapján nagyon is jó kis könyvnek tűnik. Listára került.
VálaszTörlésSzilvamag: Az értékelésem teljesen szubjektív, engem kikapcsolt. Nem kell übernagy dolgokat várni, de nekem üdítő élmény volt, Ady-t pont ilyennek képzeltem pl :D még olvastam volna tovább, vagy több dolgot megtudni a szereplőkről :)
VálaszTörlésAmúgy én ezért nem szeretek előre értékeléseket olvasni ha valami megragad mert elveheti a kedvem pedig lehet hogy én találnék benne szépet meg jót, vagy nekem tetszene, de akkor már rossz szájízzel vágok bele. Szóval csak bátran, szerintem jobb könyv ez, mint sok, amit futtatnak meg agyba-főbe reklámoznak.
VálaszTörlés