Vérgőzös éjszakák Pesten - Benedek Szabolcs: A Vérgróf

Fülszöveg

Mindig esténként tűntek elő, néha csapatosan, többnyire azonban egyedül. Hogy pontosan hogyan és mikor érkeztek, arról senki nem bírt megbízhatót mondani. Volt, aki azt állította, hogy ugyanott laknak, amerre dolgoznak is, napközben alszanak és megbújnak valamelyik bérkaszárnya zugában, s csupán napszálltakor merészkednek elő.
Mások akár meg is esküdtek volna rá, hogy a város egy másik fertályából jönnek és szekéren hozzák őket... Most is csak annyit lehetett tudni, hogy megint meghalt közülük az egyik. A székesfőváros utcáin arat a halál: a rendőrség elképzelhetetlen brutalitással meggyilkolt prostituáltak holttesteire bukkan szerte a városban, a Városligettől kezdve az előkelő Ó utcai bordélyon át egész a ferencvárosi munkásnegyedekig. 1910-et írunk: az újabban már villanyfényben úszó Andrássy úton még egymást kerülgetik a konflisok és az automobilok, a legendás kávéházakban pedig Ady Endre és Molnár Ferenc társaságát keresik a szépreményű költők és hírlapírók. Ezzel egy időben pedig különös vendég érkezik Budapestre, hogy néhány hónapi rejtőzködés után egyszerre csak az előkelő szalonok és úri társaságok kedvencévé váljon: Saint-Germain grófja, aki egyenesen Rákóczi fejedelem leszármazottjának mondja magát, és a világtörténelem legkülönbözőbb korszakaiból származó történeteinél csak a szokásai különösebbek. Éjszaka él, akárcsak a város, és még soha, senki nem látta enni.

Kapcsolatom a könyvvel

Annak idején, még a könyv megjelenése előtt böngészgettem könyves oldalakon és szembejött velem a Vérgróf. Már a borítónak csupán a fényképe is bűvöletbe ejtett: borvörös (vagy inkább vérvörös?), mintás háttér, mely olyan akár egy díszes, finom tapéta, a gazdagon kimunkált, aranyozott képkeretben, pedig egy komoly ábrázatú férfi mereng bele a nagyvilágba. Orcája mellett nyúlós, tapintásra kissé ragacsos vércsepp csüng. Egyszerre léleksimogató, ugyanakkor szorongató benyomást kelt mindez, valami rejtélyt, borzongást sejtünk a háttérben. Ide vele – gondoltam – nyomozzunk hát századelői módon és merüljünk alá a főváros sötét bugyraiba, rántsuk le együtt a leplet Saint-Germain grófjáról, és mindenki másról.

Gondolatok a könyvről

A fülszöveg és a cím egyaránt sejteti, hogy itt bizony nem csupán egy szokványos, századelői miliőbe ültetett egyszerű krimiről lesz szó, hanem mindezt megfűszerezi egy kis természetfeletti borzongás: valakinek biza ebben a történetben is lesz két óriási szemfoga, melyeket nem ínycsiklandozó malacsültekbe mélyeszt, hanem emberi artériákból lefetyeli velük a vért. Legalább is ezt súgja nekünk a hetedik érzékünk.

A kérdés már csak az, vajon itt melyik vámpír-sztereotípiával találjuk szemben magunkat? A fekete köpenyes, kissé nevetségesen festő, hegyes fülű, kopasz fejű Drakula-félével, netán a hihetetlenül jóképű és megnyerő csábító ragadozóval, esetleg a jó útra tért, önmarcangoló jófiúval? Nos, ebből is egy kicsikét, abból is egy kicsikét, plusz egy kis ez meg az, s már kész is valami átformált, megújított változata ezeknek.

A történet lassan, komótosan indul be. Lelki kameránkkal ráközelítünk Budapestre, alászállunk, s belevetjük magunkat az éjszakába. Több szálon indul a cselekmény, olyan ez, mint amikor hajfonatot készítünk: úgy bukkannak fel a regény gerincét képező szereplők és karakterek, mint egy-egy kósza tincs, s az író keze alatt a történet végére, pompás, remekbeszabott hajfonat készül. Minden mindennel összefügg, mindenki, mindenkivel kapcsolódik.

Kedveltem ezt a kényelmes tempót, nem rohanunk sehova, az olvasónak van ideje megismerni a szereplőket, elhelyezni őket térben, időben, kapcsolati hálóban, s ahogy haladunk előre, újabb és újabb kirakós elemeket illeszthetünk a helyükre.

„Fázni, dideregni kezdett a város. A legkisebb utcákba is befújt a Duna fölött lengedező szél, a körúton nagy lendülettel kavarta, dobálta a zörgő faleveleket, s a nők bokáig eresztett, szűk szoknyáját éppen úgy megcibálta, mint a férfiak nehéz szagú kabátját.”

A leíró részek, a környezet bemutatása segít belehelyezkednünk ebbe a miliőbe, amikor konflisok vágtatnak keresztül kasul a macskaköveken, miközben döcögő, pöfögő, tülkölő automobilok szlalomoznak a kocsisok és hintók erdejében. A kávéházakban pedig pezseg a szellemi élet, ott zajlik a világ minden történése, kapcsolatok köttetnek és szakadnak meg, eszmék nyernek tért maguknak, új művészek, hangadók emelkednek ki, s régiek süllyednek a homályba.

Arcot, s egy kis dicsfényt kapnak olyan alakok, akikről eddig csak irodalomórán tanultunk, vagy épp a verseiket bifláztuk: feltűnik Molnár Ferenc, aki roppant népszerű, Ady Endre, aki előtt mindenki fejet hajt, színházigazgatók, hírlapszerkesztők, s a Nyugat, ami ennek a korszaknak az alfája és omegája.

„Rákóczi Lipót mondani akart erre valamit, ám ebben a pillanatban mintegy varázsütésre, elcsöndesedett a Három Holló, és minden szempár arra a kissé kócos, bús képű férfira meredt, aki a kávéház belső zugából támolygott elő, és vizenyős szemével úgy vizslatott mindenkit, mintha a veséjükbe akarna pillantani.

Szállási Titusz fölemelkedett a székről, közben odasúgta a grófnak:

– Ez Ady – és, amint elhaladt mellettük, biccentett a költőnek.

Nem is biccentés volt ez, valósággal fejet hajtott.”

Számomra a történet egyes összetevői, a karakterek külön kis útjai önmagukban is érdekesek voltak, izgatta a fantáziám honnan érkeztek, mit csináltak korábban, mi vezette őket erre az útra, amin haladnak, mi végre jöttek Budapestre, mi az ő történetük. Nagyjából a könyv feléig ezeken a nyomvonalakon haladunk, és engem egyáltalán nem zavart, hogy nem rögtön az elején árasztottak el a természetfeletti történések, hanem csak később, fokozatosan.

A történet középpontjában a rejtélyes és brutális gyilkosságok állnak, fogalmunk sincs ki és miért művelhet ilyen szörnyűségeket. Az író ügyesen adagolja a részleteket, az elején van egy prekoncepciónk és várjuk a darabkákat, amik ezt megtámogatják. Kezdetben ez így is van, nyeregben érezzük magunkat – ó én már tudom, hogy ki a gyilkos – aztán ráébredünk, hogy valami még sem stimmel, a jellemfejlődések nem úgy alakulnak, ahogy várnánk, hiszen mi kedveljük őt is meg őt is, de akkor mégis mi a csuda történt? Az író az orrunknál fogva vezet, éppen ezért bizonyos apróságoknak nem tulajdonítunk jelentőséget, egészen addig, amíg végül már kiveri a szemünket a felismerés.

„… az éjszaka átfesti és kiszínezi a nappal olykor láthatatlan dolgokat, máskor viszont, ami éjjel végtelenségig egyszerűnek és világosnak tűnik, arról nappal kiderült, hogy bonyolult.”

Saint German gróf karaktere igazán érdekes volt. Világlátott, tudós, nyugodt, intelligens ember. Kisugárzásában van valami rémisztő, bénító, megfagyasztja a hangulatot, ha belép egy terembe, ám mégis mindenki borzasztóan kíváncsi rá, látni akarják, kezet rázni vele, s az estélyek fénypontja, amikor mégis megjelenik. Rendkívül bölcs és nyugodt ember, mindez szinte összeegyeztethetetlennek tűnik mindazzal, ami ő, ám valahogy a két dolog mégis megfér egymás mellett.

Személyes kedvencem Szállási Titusz, született Szabó Béla volt. Eleinte botladozó, szégyellős, magát művészpalántának és jobb sorsra szánt írónak gondoló zöldfülű pennahuszár, hősszerelmes úriember. Ugyanakkor a gróffal köttetett furcsa barátságféle kibontakoztatja rejtett tartalékait, egészen megemberesedik a regény végére.

Pszichodinamikai szempontból lenne néhány kritikai megjegyzésem. Anélkül, hogy a poént lelőném, igyekszem árnyaltan fogalmazni. A gyilkossági szál megoldását igazán ötletesnek tartottam, az idevezető jelek, motívumok, sőt még egy igazán konkrét ám akkor jelentéktelennek tűnő célzás is a megfelelő helyen volt a megfelelő időben. Ám ennek a jelenségnek az alátámasztása már döcögött egy kicsit. Nem kaptunk ugyanis választ a miért-re. Ügyesen ráébredünk a gyilkos kilétére, hogy mi okozza a történéseket, ám a miért rubrika üresen marad. Sem az élettörténetéből, sem egyéb járulékos elemekből nem derül ki, miért tette, amit tett, miért ezt a célcsoportot választotta, és egyáltalán miért lett ő ilyen, amilyen, pedig ennek a jelenségnek komoly pszichodinamikai háttere van, komoly élettörténeti traumák játszanak szerepet benne, és ezeknek az életeseményeknek megfelelően manifesztálódik maga a jelenség. Mivel ez egy trilógia, talán remélhetünk némi választ a következő kötetekben, de az is lehet, hogy az író lezártnak tekinti itt ezt a történetet.

Stilisztikailag rendben volt a regény, a nyelvezet igazodott a kor hangulatához, és még a betűk is, a könyv szedése, olyan régies, antikolt hatást kelt, mintha valami régi nyomdagép vetette volna papírra, kicsit egyenetlenebbnek tűnik, mint más könyveimben a betűk. Számomra ez is a kor atmoszféráját idézte. Egyedül a furtonfurt szó az, ami talán idegen, kevésbé gyakori csengése miatt állandóan megütötte a fülemet, és véleményem szerint egy kicsit túl sokszor használta az író.

Mindent összevetve kellemes egy hetet töltöttünk egymás társaságában: a vérgróf meg én. Üdítően hatott rám a századelős hangulat, kedvenc költőim, íróim megelevenedtek előttem, szinte kedvet kaptam, hogy előkapjak egy-egy verseskötetet és felüssem valamelyik méltán népszerű versnél, esetleg elugorjak egy kávéházba, s felüssek egy lepedőnyi méretű hírlapot és úgy tegyek, mintha nagyon is képben lennék a nagyvilág dolgaival. Esetleg egy gőzölgő habos kávé mellett várnám, hogy homlokon csókol a múzsa, hogy papírra vethessem magvas gondolataimat.

A történet szép keretes szerkezetű, nyitó és zárójelenettel, igényes lekerekített befejezéssel. A kötet akár önmagában is megállhatná a helyét, ám bizonyos kérdések, jelenségek túlmutatnak a történeten, éppen ezért kíváncsian várom a második részt, amikor már Erdély kies vidékein barangolhatunk, s ha eléggé szemfülesek vagyunk, akkor akár még újabb legendás alakokkal is találkozhatunk.

Kiadó: Libri Könyvkiadó

Kiadás éve: 2012

Oldalak száma: 478

ISBN: 9789633100868

Nyelv: magyar