Bár mostanában úgy
tűnhetett, hogy egyáltalán nem foglalkozom az írással, a helyzet az, hogy
eléggé megszaporodtak az ezzel kapcsolatos teendőim. Szeretném veletek is
megosztani a hírt, miszerint társszerző lettem a Képmás magazinban. Volt
egyetemi csoporttársammal és egyben jó barátnőmmel pszichológiai témákat
feszegetünk közérthető nyelven. Úgy tervezzük, hogy mindig valamilyen könyv- vagy
filmélményen keresztül világítjuk meg a problémát, s aztán térünk rá annak
elemezgetésére, a lehetséges lépések vázolására. Az emberek így nem csupán egy
nagy adag tényhalmazt kapnak, hanem utána tudnak nézni, belemélyedni azáltal,
hogy ők is megnézik a filmet, vagy épp elolvassák az adott könyvet, így tágabb
képet kaphatnak az adott jelenségről, s talán jobban be is tudják azt fogadni.
Ma azon morfondíroztam a
sárga, zötyögő villamoson, hogy vajon milyen érzés lehet élő legendának lenni?
Milyen lehet olyan valakinek a bőrében lenni, aki nem csak hogy részt vett valami
korszakalkotó dologban, hanem egy egész korszaknak az Alfája és Omegája? Sőt mi
több, nem is korszaknak, hanem egy életérzésnek, a zenei világ
megreformálójának, a popzene feltalálójának, megannyi újítás, zenei hangzás és
stílus biztos alapjának? Igen, ma Beatles nap volt a Petőfi rádióban, és engem
teljesen magával ragadott a hév, valamint a mellkasom közepén növekvő nagy érzelembuborék.
Ha erőlködnék, sem
tudnék megnevezni náluk nagyobb hatást gyakorló zenekart ebben az univerzumban.
Szerintem nem is lehet, nincs náluk nagyobb tényező, még így ötven év
távlatából sem. Elrévedve, magam előtt láttam négy suhancot abból a korszakból,
amikor még tervbe sem voltam véve, és még a szüleim is csupán zöldfülű felnövekvő
emberkék voltak. Négy fiú, aki felkapta a hangszerét és elkezdett zenélni, dalokat
írni, koncerteket adni, aztán egyszer csak világméretű hullámmá vált
az energia, amit a zenéjükön keresztül átadtak nekünk.
Megértem, hogy mindenki
részesülni akart ebből a különleges varázslatból, mert az, hogy ennyi egymás után
felnövekvő generációt képesek megszólítani, különleges erőt sejtet. Nem
ismerek még egy ilyen zenekart, amiben akár egy egész család nagymamástól,
unokástól kedvét leli. A leginkább azon hatódtam meg, és egyben el is képedtem,
hogy milyen sok fiatal, vagy akár már korosabb zenészt is megihletett a Beatles.
Jöttek és jöttek a rádióba az előadók, mesélték a személyes történeteiket, az
indulás pillanatait, s mint valami közös eredő, vagy kollektív szimbólum,
mindegyiknél ott volt Paul, Ringo, George és John.
Úgy képzelem, hogy
olyanok ők a zenének, mint az oxigén a Földnek. Mindenhová begyűrűznek,
csalafinta dallamvezetésekben, harmóniákban bukkannak fel, szófordulatokban,
egy-egy utalásban csíphetjük fülön őket, és már bólogatunk is, vagy ütemre
topogunk a lábunkkal, mert hatni kezd a különös örökség. Ha belegondolok
rengeteg családban ott vannak ők, mint a fényképek a kandalló tetején. Olyan
emlékeket tesznek élővé, mint például életünk első lemezének hallgatása, közös
tánc a konyhában, álmodozás az ágytakarón heverészve, vagy éppen szerelembe esni egy
táncos mulatságon. Embereket, arcokat, kapcsolatokat köszönhetünk nekik, jó
pillanatokat, és valami közöset, kollektívet, hogy te is szereted, amit én,
együtt szeretjük a Beatlest.
Nem tudom felidézni mi
lehetett az első dal, amit megismertem tőlük, mert elég pöttömke lehettem még.
Felsejlenek emlékek, azokból az időkből, amikor a Sláger Rádión még régi dalok
szóltak, és Cseke László finom tónusú hangján kommentálta az előadókkal
kapcsolatos ismeretanyagot. Talán akkor dúdoltam először a Yellow Submarinet,
vagy az Ob-la-di Ob-la-da-t. Igazán azonban csak tizenhat éves korom körül
találtam rájuk, és estem velük örök szerelembe. Azóta is évről, évre
felfedezek a dalokban valami újat, mintha ilyen csomagocskák lennének elrejtve
bennük, amikre csak bizonyos idő után lehet ráakadni.
A legjobban mégis azt szeretem bennük, hogy időtlenek. Amikor őket hallgatom, akkor
kiszakadok ebből a 21. századi rohanásból, érzem az igazi értékeket, és azt a
mérhetetlen pozitív energiát, ami a dalokból árad. Még a szomorú,
melankolikusabb hangvételű számaikban is van remény, egy kis fény, hogy minden
jobbra fordul. Szinte áthangolják a lélek húrjait, hogy ne szóljanak hamisan,
feltöltenek energiával, az ember már-már érzi a lehetőségek tárházát önmagában,
amik csak arra várnak, hogy megvalósítsuk őket.
Jól esik ez az időtlen
kötődés lélekben ehhez a varázslatos valamihez, aminek a neve Beatles, ezekhez
a csodabogár fickókhoz, akik közül kettőt sajnos már elveszítettünk, mégis,
mintha soha nem mentek volna innen sehová. Mosolyuk és hangjuk a felvételeken
ugyanolyan erővel ragyog ránk, mint ötven évvel ezelőtt, s bárcsak egy
időgéppel visszamehetnék, akár egyetlen estére, hogy élőben is megnézhessem
őket magamnak. Szédítő belegondolni, mi lenne, ha még mind a négyen élnének, mit
tudtak volna adni nekünk, embereknek, még hányszor fordították volna a feje
tetejére ezt a világot. Bár ha jobban belegondolok, még így is, ennyi év után,
egy percre sem veszett homályba a varázslat, még mindig hullámokban érkezik,
hogy újabb és újabb generációknak változtassa meg az egész életét.
"Senki sem próbált
szóba állni velem, én is elvoltam magamban. Az volt az a hely, ahol mindennek
biztonságosnak és könnyűnek kellett lennie. Hogy sikerült Evan Mathewsnak egy
nap alatt lebontania az én állandó világomat?"
Szeretem azt a jelenséget, amikor szinte magához énekel
engem egy könyv. Meglátom a borítót, átböngészem a fülszöveget, ízlelgetem a
címet, és egyszer csak megszületik bennem a konok elhatározás, hogy nekem már
pedig el kell olvasnom ezt a regényt, sőt a polcomon akarom tudni örökre.
Furcsa, intuitív vonzódás ez, mégis eddig soha nem kellett csalódnom az
ösztöneimben, mert rendre kincsekhez vezérelt engem. Valahogy így jutottam
hozzá Charles Martin művéhez is: szirénénekével arra csábított, hogy semmiféleképpen
sem hagyhatom őt ott a könyvhéten egyedül árválkodni a többi kiadvány között.
Minden kedves olvasómnak békés, boldog, áldott karácsonyi
ünnepeket kívánok! Egyetek sok finom sütit, pihenjetek, és olvassatok
valamilyen fergetegesen jó könyvet.
Ezekben a rohanós,
gyorsan elröppenős napokban nem is vettem észre, hogy december 14-én bizony 2
éves lett a blog. Ej ej Anaria! Ez azt jelenti, hogy lassan már oviba megy, de
most épp a dackorszakát éli, mert csak nem akarnak jönni a kreatív energiák, de
talán majd ezt is kinövi egyszer.
Az elmúlt hetekben
izgalmas nyereményjáték zajlott itt a blogon. A Maxim Kiadó jóvoltából
lehetőségem nyílt, hogy elolvassak, és kisorsoljak közöttetek két szuper
regényt:
No, itt volnék, és most
már tényleg a várva-várt, általam eltervezett karácsonyi nyereményjáték
ismertetése fog következni. Nem is oly rég, abban a szerencsében volt részem,
hogy a Maxim Kiadó elküldött nekem egy tetemes listát, rajta jobbnál, jobb
könyvekkel. Hirtelen azt sem tudtam hová kapjam a fejemet, kb. olyan voltam,
mint egy kisgyerek, akit beengednek a cukorkaboltba és csillogó szemekkel mered
egyik polcról a másikra, és legszívesebben mindenből vásárolna egy kicsikét.
Jó estét, jó szurkolást!
Hoppá bocsika, ez Id. Knézi Jenő szövege, és még nem is kezdődött el a foci vb.
Sebaj, mert a drukkolást ettől még megkezdhetitek, még pedig azért, mert
figyelmetekbe szeretnék ajánlani egy játékot.
Ez még nem a várva várt
karácsonyi nyereményjáték, amit én tervezek elindítani, mert a nyereménykönyvek
még nem vándoroltak be a könyvespolcomra, de ami késik, az nem múlik.
Nem is oly rég, kitettem
a Facebookra egy cikket, amiben megtekinthető hol blogolnak a magyar „sztárbloggerek”.
Meghánytuk-vetettük a dolgot blogger barátosnéimmel, és hát meglehetősen
sterilnek, mesterkéltnek, művileg megrendezettnek találtuk a képek többségét
(tisztelet a kivételnek). Az a sok Macbook és kellékbögre nagyon hipszter benyomást keltett. Találtam egy
másik oldalt is a Tumblr-en, ahol külföldi bloggerek mutatják be a szentélyüket.
Ott mindjárt ezerszer életszerűbb körülményekkel találkoztunk. Többedmagammal
innen merítettem az ötletet, hogy én is megmutassam, hol is költözik a fejembe
az ihlet, milyen környezetben pötyögtetem nektek szorgos munkával a bejegyzéseket.
Mint azt már tudjátok,
az elmúlt egy hétben szavazatotokkal befolyásolhattátok, mit olvassak az
elkövetkezendő időben. Ám még ennél is nagyobb tétje volt a dolognak, hiszen a
két legtöbb szavazatot kapott könyvről nem csupán írni fogok, hanem majd meg is
lehet őket nyerni egy karácsonyi nyereményjáték kíséretében. No de, hogy
szavaimat egymásba ne öltsem, (dobpergés) íme a két győztes regény:
A minap egy igazán
maratoni bejegyzést olvashattatok arról, hogy a Maxim Kiadó idén ősszel, miféle újdonságokkal próbál minket
olvasásra csábítani. Ha még nem vesztél el a rengeteg szépség között, akkor IDE kattintva tudod megtekinteni, miről
is van szó. Annál is inkább, mert amint látható, kitettem az oldalsávba, a
Shakespeare idézet alá egy szavazóblokkot.
Amikor még diák voltam,
a bekötőpapír és a füzetek kiválasztása, valamint az első becsengetés
jelentette számomra az ősz kezdetét. Mióta dolgozom, megint csak tanévekben
kell gondolkodnom (nem vagyok tanár), viszont jobban figyelek a környezet
változására, apróságokra, hangulatokra.
Nos, mivel olvasási,
írási, és mindenféle egyéb válság ütötte fel a fejét nálam, ezért a blogba való
pötyögésem is erősen háttérbe szorult az utóbbi időben. A kreatív energiáimat
teljesen leszívták az életemben beállt változások, történések. Sokszor tényleg
csak arra volt erőm a nap végén, hogy bámuljam valamelyik kedvenc sorozatom
aktuális epizódját, de néha vissza kellett tekernem, hogy ,,Mi? Mit is mondott?
Nem értem!”
Már nagyon untam az ihlethiányt, és hogy még mindig a két „botrányos
bejegyzés” virít elől a blogban, ezért hozok nektek egy igazi csemegét. Még
nyáron írtam ezt az ajánlót az Ekulturaoldalára, de most úgy döntöttem
megosztom itt a blogon is, hátha valaki még nem olvasta. Amúgy is jön a cudar,
hideg idő, nem sokáig tart már a vénasszonyok nyara, lehet hangolódni a
mínuszokra, valamint a hópelyhek varázslatára az ablakpárkányon. Fogadjátok sok
szeretettel!
"Az emberek dolgának árja van, mely habdagállyal boldogságra visz. De elmulasztva, teljes életük nyomorban, s zátonyok közt zárva teng. Ily duzzadt tenger visz most minket is. Használni kell, míg áradatja tart, vagy vesztjük a sors kedvezéseit." (Shakespeare - Julius Caesar)
About Me
Anaria Matthews
Tehát a könyvek. Róluk írok, töretlen szenvedéllyel, mert hiszem, hogy van, ami soha nem megy ki a divatból, s azon vagyok, hogy minél többen kedvet kapjanak ahhoz, hogy újabb és újabb történeteket ismerjenek meg, hogy Te is felfedezd a szavak titkos mágiáját Kedves [leendő] Olvasó, s ezáltal fantáziád és kreativitásod legjavát.
